Van ennek az egésznek így értelme, és hová vezet mind ez?

Gondoltál már arra kedvenc csokid ropogtatása közben, hogy az ahhoz szükséges kakaót lehet, hogy egy 10 éves brazil kisfiú szüretelte a 11. munkaórájában. Pedig sajnos elég nagy rá az esély, a rabszolgamunka ugyanis még most is létezik, ahogyan a gyermek munka és hogy cifrázzuk a gyermek-rabszolga munka sem egy silány XVIII. századi módszer az olcsó export előállítására. A hivatalos adatok szerint 1,5 millió gyerek dolgozik Indonéziában, 1 millió a Fülöp szigeteken, 100.000-ren Srí Lankán és 300.000-ren Haitin, stb. A gyerekek legtöbbje ingyen dolgozik, termel és szolgálja ki a szerencsés nyugati világbeliek igényeit.

Azonban nem csak a klasszikus mezőgazdasági munkában foglalkoztatnak milliókat éhbérért, ugyanez a helyzet a legtöbb olyan divatos termékkel -legyen az ruha, vagy akármilyen elektronikus kütyü- amit Ázsiában, vagy Dél-Amerikában gyártottak. Talán még emlékszünk a tavaly májusban kitört Foxconn botrányra, amikor tizenegy fiatal kínai munkás ugrott ki a Foxconn gyár 7. emeleti ablakából. A gyárban olyan cégek termékeit gyártják, mint az Apple, a Dell, a HP, a Sony és a Microsoft. Steve Jobs, az Apple vezérigazgatója szerint az eseményeknek semmi közük nem volt a dolgozók munkakörülményeihez, de azért fokozatosan, 70%-al emelték a fizetésüket kedvcsinálóképpen az élethez. A béremelés előtt a munkások 130 dollárért, azaz 23 ezer forintért szerelgethettek össze iPad-ot, vagy okostelefont napi 8-10 órában a gazdag nyugatiaknak. Csak viszonyításképpen 1 kg rizs akkortájt 3,6 Yuan volt, ami most 100 forintnak felel meg, míg egy kiló marhahús 1000 forint, a disznóhús 600 forint körül van, pont mint egy liter gyümölcslé, szóval Kínában (Guangzhouban 120km-re Hong-Kongtól) az élelmiszerárak az alapélelmiszerekben a magyar árak felére rúgnak. A havi átlag áramszámla 13.000 forint a víz pedig 2000 körül van, fűteni nem kell. Nem kell matekzseninek lenni ahhoz, hogy a felsorolt költségekből megelevenedjen előttünk egy átlag kínai munkás mindennapi élete. A Foxconn által nagylelkűen megtett fizetésemeléshez a hírek szerint nem csatlakozott a többi Kínában gyártósorokkal rendelkező multinacionális vállalat. Persze ez a munka nemcsak a pénztárcának, de a léleknek sem ad semmit, amiért megérné életben maradni. Futószalag mellett naphosszat, ugyanazt a három mozdulatot csinálni 10 órán keresztül, munkásszállásokon lakni távol a családtól, közel a gyárhoz, kilátástalanul, tényleg nem az az élet, amiért megérné küzdeni.

Így élnek Kínában, de kezd kinyílni a szemük, ezért egyre több multi helyezi át a székhelyét a még elmaradottabb területekre Indiába, Vietnámba, Pakisztánba, Fülöp-szigetekre, ahol a lakosság még a fenti összegért is hajlandó dolgozni, hogy éhen ne haljon.

Nincsen ugyanis arrafelé már más munka, a mezőgazdaságban dolgozni halál és alig fizetnek érte (a legtöbb áru exportra megy), a helyi kisközösségi ipar nem túl jövedelmező, hiszen a városban élő kínaiak is azt veszik, amit a multi gyártat velük futószalagon, vagy mert divat, vagy mert olcsó. A falusiak meg annyira szegények, hogy a rizsen kívül nem vásárolnak semmit. Így a jogvédő szervezetek uralmáig nem is lesz soha jobb munkájuk.

Donella Meadows 1990-ben State of the world report néven kiadott munkájában szemléltette, hogy milyen összetételű lenne egy 1000 tagú falu, ha olyan arányok szerint épülne fel, mint amilyen arányok a világra jellemzőek. A 2005-ös frissített verzió már 100 emberrel számol, ami szerint a százból 60 lenne ázsiai, 14 afrikai, 12 európai, 8 latin amerikai 5 amerikai és kanadai, míg 1 a csendes óceáni lakos. Csak 18 lenne fehér ember, 67 nem tudna olvasni, 50 lenne alultáplált, 33 nem férne hozzá ivóvízhez, egynek lenne egyetemi végzettsége és hétnek internet hozzáférése, ugyanakkor az öt amerikai állampolgár birtokolná az összjavak 32%-át.

Talán nem írok hülyeséget, ha feltételezem, hogy az az öt állampolgár pontosan ugyanaz, akiknek az olvasni nem tudó 67 dolgozik.

A fentiek tükrében jó eséllyel még hosszú ideig lesznek olyanok, akik fillérekért biztosítják számunkra (Európának és Amerikának) a kényelmünkhöz nélkülözhetetlennek hitt termékeket.

Ami viszont a másik oldalt illeti, mi a gazdag európaiak a gazdag amerikaiakkal karöltve előszeretettel meg is vesszük az Ázsiában, vagy bármely un. fejlődő országban előállított cuccot, hiszen a fentieknek köszönhetően a szállítás egyre növekvő költségeivel együtt is olcsóbban jutunk az ilyen termékekhez, mint ha jobban megfizetett európaiak gyártották volna azokat. Ha pedig olcsóbban jutunk hozzá, akkor többfélét vehetünk, amiből a gyártó és részvényesei jól meggazdagodnak, mi meg felvághatunk a kollégák előtt. Hogy mit csinál az az öt amerikai állampolgár ezzel a rengeteg pénzzel? Hát terjeszkedik. Megveszi belőle az áruit már eladni alig tudó, haldokló Európai gyárakat, illetve inkább csak a még megmaradt piacukat.

Az Európában jellemző alapjogok miatt ugyanis, bizonyos bér alá a gyártók nem mehetnek, a szigorúbb biztonsági, környezetvédelmi, higiéniai előírások miatt szintén jóval magasabb költséggel kénytelenek előállítani, amit a vásárlókra hárítanak. Mi persze inkább megvesszük az olcsóbb Indiában gyártott terméket, a csőd szélére taszítva ezáltal az európaiaknak munkát adó vállalkozót, ami miatt ő csökkenteni kényszerül a költségeket. Csökkenti a foglalkoztatottak bérét, így persze azok végképp csak az olcsó Kínai/Indiai termékre lesz pénzük (mert vásárolni azt persze kell), így a vállalkozó végleg csődbe jut, megveszi az egyik amerikai és a kör bezárul.

Nyugat-Európa még tartja magát, Franciaországban, Németországban van helyi tulajdonban lévő ipar. Sajnos nálunk már alig, sorra zárnak be a magyar ruha-, cipő-, edény-, bútorgyártók. Az élelmiszeriparunkon látszanak talán legjobban a globális kereskedelem pusztító hatásai. Sokan gondolják úgy, hogy Magyarország fennmaradásának egyetlen módja az értékes vízkészletünk és kiváló mezőgazdasági adottságunk kihasználása, a helyi élelmiszeripar megőrzése lenne. Illetve inkább kiépítése, csak néhány példa, amit te se hittél volna:

Sió (a német Eckes-Granini csoport tulajdona)

Sága (angol tulajdon)

Globus konzervek (a cseh Hamé illetve a francia Bonduelle tulajdona)

Globus ételízesítők (az angol, illetve holland Unilever tulajdona)

Győri (az amerikai Kraft Foods vállalatcsoport tulajdona)

Piros Pöttyös (a holland Friesland tulajdona)

Boci csoki (a svájci Nestlé tulajdona és Csehországban készül!)

Horváth Rozi (az osztrák Salinen tulajdona)

Kalifa (arab tulajdon)

Vénusz (a francia Bunge csoport tulajdona)

Milli Tej (a holland Friesland tulajdona)

Pannontej (a francia Bongrain Csoport tulajdona)

Medve, Karaván, Bakony és Tihany (Bongrain Csoport)

Theodora (a svájci Nestlé tulajdona)

Törley, Hungária, Walton pezsgők (a német Henkell tulajdona)

BB bor és pezsgő (Henkell)

Delikát8 (Unilever)

Kotányi (az osztrák Kotányi GmbH tulajdona, a gyártás is Ausztriában zajlik)

Baba (az Unilever tulajdona, Csehországban és Lengyelországban készül)

Tomi (Henkel)

Amodent (Unilever)

Koronás Cukor (az osztrák Agrana tulajdona, de a termékek egy része itt készül )

Kaiser(a szlovák Penta csoport tulajdona)

Debreceni, Csaba Hús, Szole Meat (Penta csoport)

Sport (szelet), Kapucíner, Piros Mogyorós(az amerikai Kraft Foods tulajdona)

Lassan elkezdődik egy ismerős történet, amikor a mezőgazdaságban dolgozni halál és alig fizetnek érte, a helyi kisközösségi ipar nem túl jövedelmező, hiszen a városban élő magyarok is azt veszik, amit a multi gyártat velük futószalagon, vagy mert divat, vagy mert olcsó. A falusiak meg annyira szegények, hogy a kaján kívül nem vásárolnak semmit, amiből meg már nincs magyar a polcokon. Így a jogvédő szervezetek uralmáig nem is lesz soha jobb munkánk.

Vajon hány évre vagyunk ettől?

[link]