Titeket nem idegesítenek a kapitalizmus miatt siránkozók?

"Milyen az általatok elképzelt szebb világ?

Hogy működik? Hogyan egyeztethető össze az emberi vonásokkal?"

Legyen egy szép nagy saját házam egy nyugis kisváros közepén.Ahol sokan ismernek, emberszámba vesznek és néha néhány hasznos barát akik még a véleményere is kíváncsiak.

Eddig kipipálva.

Család gyerek is kell mert nem rossz az amikor az embert szerettei veszik körül.

Nekem szükséglet alkotni.Maradandó ,lehetőleg esztétikus és hasznos dolgokat készíteni.Úgy bele tudok merülni egyedül a munkába, hogy elfelejtek enni.De néha ki is kell mozdulni, elmászkálni ,rendeléseket felvenni ,beszerelni dolgokat stb.A munkám a hobbim és még némi pénzt is kapok érte.

De a mozgás se maradhat ki és a neten lógás sem,mert inkább mint tv-ből áradó szenny bámulása.

Ha nyernék a lottón akkor is dolgoznék...lehet kevesebbet, lehet ingyen de tuti nem érezném jól magam haszontalanul henyélve.

Most ,hogy másoknál inkább az elégedetlenség jön elő és a rendszer ,a környezetük és stb kritizálására éreznek több affinitást az szomorít engem is.

A kérdező feltehetőleg fővárosi, jómódú, és burokban él, afféle yuppie, tehát nem érinti a rendszer árnyoldala, valamint 0 empátiával rendelkezik...

Ja, emberekben kell keresni a hibát. A rendszer működtetőiben, a visszásságok haszonélvezőiben, Pl. a neoliberális politikai, gazdasági vezetőkben, propagandista médiamunkásokban.

[link]

Sikertelenek

Az uralkodó rend ellenlábasainak, ill. kritikusainak kiiktatására alkalmazott lekezelő titulus, melyhez gyakorta társul egyfajta, még a kádári érában tanult vulgárpszichologizáló személyeskedés. Eszerint, aki „kritizálja a rendszert”, ezt csak azért teszi, mert „sikertelen ebben a világban”, s ahelyett, hogy „magát okolná”, bajaira a rendszerkritikában (a „hőzöngésben” – ld. ott) talál önigazolást. Vagyis a diktatúrák és ennek nyomán a neoliberális észjárás szerint a rendszerkritika a személyes kudarc, sérelem, és/vagy tehetségtelenség kivetítése a rendszerre, ill. az egyéni felelősség áthárítása a társadalomra. Így a rendszerkritikus érvei, gondolatai eleve nem komolyan vehetők, amiből óhatatlanul következik, hogy minden rendszerkritika csupán a személyes frusztráltság kifejeződése, ezért annak nincs helye a közbeszédben. Amennyiben viszont a rendszerkritikus szakmájában és/vagy magánéletében sikeres és boldog ember, úgy a fönti érvelés visszájára fordul, persze ugyanazzal a végkonklúzióval: egy sikeres ember által megfogalmazott kritika éppen a sikeresség miatt elfogadhatatlan, hiszen „miért elégedetlenkedik valaki egy olyan világban, ahol jól él?” (Ennek Kádár-kori formulája: „mi bajod a rendszerrel, amelyben tanulhatsz, dolgozhatsz?”) Így aztán semminemű kritika senkitől soha nem fogadható el.