A jelenlegi "nehézkes" magyar gazdasági helyzetért mennyiben felelős a jelenlegi kormány, mennyiben az előző kormány (ok), és mennyiben a nemzetközi gazdasági helyzet?

Nem akarok hosszas okfejtésbe kezdeni, ezért százalékban írom le a véleményemet:

kormány 10%

volt kormány 20%

nemzetközi pénzügyi maffia: 70%

Asszem ezzel megválaszoltam azt a kérdést is, hogy mennyire vagyunk önállóak.

A fidesz nem azért kapott 10%-ot, mert nagy rajongójuk lennék, nagyképű, álszent gyülekezetnek tartom őket.

2010-re az ország elvesztette teljes gazdasági önállóságát, hogy ezért ki felelős, döntse el ki-ki maga. Véleményem szerint a politika kb 2008 óta kényszerpályán mozog, szinte teljes tehetetlenségben. Az önállósági próbálkozásokat pedig a nemzetközi pénzvilág megtorolja.

Így 2008 óta a magyar gazdasági helyzetet a nemzetközi gazdasági folyamatok határozzák meg. A Fidesz egy szerencsétlen idealista, de esélyük sincs, és nem is volt bármit is tenni.

Látom, sokan bedőlnek itt még annak a számomra átlátszó kormánypropagandának, hogy hát Európa, meg a válság, meg az elmúltnyolcév. Két éve tart ez a kormányzás. Megoldottak ez alatt valamit? Elindultunk egyáltalán előre? Nem, hanem nőtt az infláció, mélyponton a forint árfolyama, kirívóan és finanszírozhatatlanul magas az államadósság kamata, nőnek az adók, csökkennek a reálbérek, felélték a tartalékokat (magánnyugdíjvagyon), de ennek ellenére nem csökkent az államadósság, Magyarországot a 60-as évek óta nem látott bizalmatlanság övezi, megszűnt a jogbiztonság, nincs növekedés, sőt recesszióba fordult a gazdaság, nincsenek beruházások és hitelezés sem, ami évtizedekre elvágja a növekedés lehetőségét, és végül nem javult a foglalkoztatás, pedig 1 millió új munkahelyet ígértek. Igaz, 10 év alatt, de akkor hol az időarányos 200 ezer új munkahely?

Szóval én azt hiszem, hogy ezekből a tényszámokból kiolvasható, hogy ki és a mi a fő felelős. Németország és a környező országok is növekednek, akkor mi miért nem? Biztos, hogy az ő válságuk a felelős a mi nyomorunkért? És az igaz, hogy a szocialista kormányok is felelőtlen gazdaságpolitikát folytattak sokáig, csak nem ennyire katasztrofálisat, és ha folytatódott volna a Bajnai-vonal, lett volna esélyünk a korrekcióra. Így meg megállíthatatlanul csúszunk le.

Ahol nincs magas színvonalú oktatás, ott nincs tudás, ahol nincs magas színvonalú tudás, ott nincs gyártás, nincs növekedés....

És a fentiek nem 1-2 év alatt alakíthatóak ki...

ajánlott olvasmány: Szekfű Gyula - Három nemzedék és ami utána következik :(

[link]

A feudalizmus megszűnése után Magyarországon három fő társadalmi csoportról beszélhetünk. A volt főurakból mágnások váltak, kiknek hercegi, grófi, bárói cím jutott, egy részük polgári pályára került. A köznemességből kisgazdák, illetve gentry-k váltak, a jobbágyokból zsellérek, illetve pórok lettek. A földtulajdoni viszonyok jól mutatják, hogy a mágnásosztály és a zsellérek helyzete a feudalizmus után is ég és föld viszonyban maradt. Arra gondolhatnánk, hogy a főurak túlnyomó hatalmukat önző osztályérdekek érvényesítésére használták fel és felróhatóan közreműködtek a katasztrófához vezető út kikövezésében, de Szekfű Gyula ezzel ellentétesen érvel. A főurak csoportja a nemzettel együtt az érzékcsalódások csapdájába került, s hitt az állami és nemzeti illúziók erejében. Főleg pártpolitikával és közjogi vitákkal volt elfoglalva és nem tudta megérinteni a kilencmillió magyar paraszt lelkét, szívét. Történelmi felelősségük nem csekély: a föld- és munkaéhes parasztság felé nem nyújtottak segédkezet. Ezt súlyosbítja, hogy latifundiumai főképp magyarlakta vidékeken terültek el, így a magyar nemzetiségű parasztság relatíve mégnehezebb helyzetbe került a kisebbségekkel szemben.

A volt középnemesség jó része birtokait még az előző korszakban elvesztette. A középbirtokok 100-1000 holdig csak az összes birtok számának 1%-át tették ki, ami a földterület 15%-a. Ezek tulajdonosainak jelentős része (kb. negyede) a ’48 és ’67 óta felszabadult zsidóság soraiból került ki. A közélet irányításában betöltött vezető szerepet azonban nem elsősorban a földbirtok jelezte. A vezetők csoportját négy szekció alkotta. Ide tartoznak természetesen a földbirtokos nemesek is, de nagyobbrészt megyei vagy állami szolgálatba lépett vagyontalan nemesek tömege, a városokba költözött polgári érzésű nemesek és a vidéki városokban élő polgári és paraszt származású intelligencia vezető szerepe volt megfigyelhető. Az ország ügyeire legnagyobb befolyással a földnélküli és vagyontalan (vagy igen csekély vagyonnal rendelkező) exnemesség népes tábora rendelkezett. Ennek a hanyatló társadalmi csoportnak a tagjai természetesen megpróbálták fenntartani régi köztiszteletben álló minőségüket, de ez kizárólag külsőségekben mutatkozott meg. Tartósan elfoglalták a vidéki előkelőbb államhivatalokat, emellett lelki műveltségre egyáltalán nem tettek szert, életmódjukban polgári erényeket nem fedezhetünk fel, a lezüllést viszont annál inkább. Ahelyett, hogy ez a helyzet javult volna, követőkre és utánzókra talált a feltörekvő polgári és parasztcsaládok fiataljai között. Ennek a jelenségnek nagy szerepe volt vidéki városaink elsivárosodásában. Így alakult ki és terjedt át az egész nemzetre egy olyan nemzeti érzés, mely kifejezésmódjában és külsőségekben igen harsány, de tettekben szinte a nullával egyenlő. Ezt a jelenséget Grünwald Béla nyomán találóan a sovinizmus mániájának nevezhetjük. A hivatalnoknemesség meghatározó jelentősséggel bírt az ország sorsát illetően, mivel a fontosabb hivatalok betöltése mellett a parlamentben is főleg ők ültek. Saját csoportjuk és az ország hanyatlását is megállíthatták volna, ha a fent említett cifra nyomorúságról lemondva földhöz juttatják a parasztságot és saját magukat a mágnásosztály latifundiumain. Ezt a döntést azonban meggátolta, hogy soraikban csupa a liberalizmushoz őszintén vagy szemellenzős módon mereven ragaszkodó egyéneket találhatunk. Agrárcsaládok és agrárvagyonok folytonosságának törvényhozásszerű biztosításában veszélyt, reakciót éreztek, ezért ettől igencsak távol álltak. Az egyre műveletlenebb hivatalnoknemesség gyakorlatilag azon kívül, hogy „a jövő gondja nélkül élvezi a hagyomány nyújtotta társadalmi befolyását és vezető szerepét a politikában”, nem tett semmit. Ezt a csoportot szokás gentry-nek nevezni, de ez a kifejezés nem azonos az eredeti angol gentry-vel. Az angol régi középnemesi osztály ugyanis magába szívta az alsóbb osztályok kitűnőségeit is, amíg Magyarországon ez épp ellenkezőleg zajlott. A hivatalnoknemesség elzárkózott más osztályoktól és féltve őrizte osztályöntudatát, ami kizárólag a külsőségekben jelent meg. A gentry-ség tehát szintén csak illúzió volt. A hivatalnoknemesség exkluzivitásából fakadt, hogy Magyarországon a feudalizmus megszűnésével nem alakult ki egységes, erős, szilárd, összetartó középosztály. Ebben az osztályban nem volt elegendő vitalitás, hogy rálépjen a két kivezető út egyikére: vagy elhagyni a liberalizmust és visszatérni a földhöz, vagy a születési elvet feladva összeolvadni az értelmiséggel.

Magyarországon a művelt, tanult népesség a környező országokhoz képest igen magas arányú volt és gyorsan növekedett, de összetétele nem volt megfelelő, ugyanis amíg az ipari és kereskedelmi foglalkozásúak száma rohamosan nőtt, addig az országra jellemző agráriumban tevékenykedő népesség (Szekfű szóhasználatával élve: az őstermelés körében működő intelligencia) aránya csökkenő tendenciát mutatott. A másodikhoz hasonlóan a harmadik nemzedék sem gondoskodott kellőképpen az agrár társadalom szellemi színvonalának emeléséről. Emellett a kapitalizmus gyors fejlődése közben megfeledkeztünk az elsietés és felületesség megelőzéséről illetve kiküszöböléséről és hiányzott a szerves munka. Hiába nőtt az országban a tanult emberek száma, a kapitalizmus túlnyomóan zsidó lévén, a nemzet érdekeit szem előtt tartó intelligencia nem bővült. A magyar középosztály művelődési hiányosságai is szembetűnők, amit Szekfű a könyveladások statisztikájával támaszt alá. A gazdasági, társadalmi, történeti könyvek 3-4000 eladott példányszámával szemben 229.000 fő értelmiségit számlálhatunk a korban. A művelődés hiánya azért volt tragikus az országra nézve, mert a középosztályt kezdeményezésre és kritikára képtelenné tette.

Ilyen szempontból hozzájuk hasonló az ipari munkás és paraszt osztály, mely szintén „passzív tétlenségben várja nálánál aktívabb tényezők részéről a megtermékenyítést, az ideák beoltását, melyek szerint mozgásba jusson”. A kapitalizmus térnyerése miatt az ipari munkásság száma gyarapodott az időszak alatt leggyorsabban. Életük a nagyvállalatok és a nagytőke kezében volt. Nemzetiségek szerinti összetételüket tekintve a nagyvállalatok kb. fele nem magyar volt, mivel ezek a vállalkozások – a Budapesten koncentrált élelmiszeripartól eltekintve – elsősorban a hegyvidéken, nem magyar nemzetiségű területen létesültek. A vidéki városok kisüzemeinek és Budapest nagyüzemeinek munkássága volt csak kimondottan magyar nemzetiségű. A munkásság szervezésével, nevelésével senki sem törődött, ezért a faluról városokba települt munkások magukra hagyva, elanyátlanodva könnyebben csatlakoztak a munkásmozgalmakhoz.

A agrárnépesség kisbirtokosokból, földtelen zsellérekből, béresekből és cselédségből állt. Az időszak alatt sokan fáradoztak a parasztság anyagi és szellemi nívójának emelésén, de ebben több volt a jóindulat, mint a céltudatos energia. Mivel a nagybirtokosok egyáltalán nem törődtek a földnélküli parasztok problémáival, óriási kivándorlási hullám volt jellemző az időszakra. Az itthon maradtak általában nem megfelelő szakértelemmel gazdálkodtak, melyből csak helyenként volt kivétel. Ilyen volt pl. a makói hagymásgazda, a kőrösi és kecskeméti gyümölcstermelő. A parasztnevelő akciók, vándortanítás, könyvtárak hatékonysága elenyésző, jelentősége mellékes volt. Az agrártársadalom csekély műveltségét agrárszervezetek helyett budapesti kapitalista vállalatok napilapjaiból szerezte, így „nem a magyar földből kinőtt ideákat, hanem Budapest levegőjét terjesztették el” körükben. „A magyar paraszt hazáját vérrel és a béke kézi munkájával, de nem gondolattal és akarattal szolgálja, még mindig magával tehetetlen óriásgyermek, készen befogadni mindent, mi egészséges önzésével ellentétben nincsen.”

Egy kis adalék az előző bejegyzéshez...

"Nem csodálkozhatunk tehát, ha a magyar városokat, s ben-nük a polgári osztályt a nyugati államokhoz képest elmaradt helyzetben találjuk. Magyarország lakossága, Erdéllyel együtt, 1840-ben 12,880.000 fre rúgott, ebbl az erdélyi másfél milliót leszámítva marad Magyarországra 11,367.000. Nemes volt ugyan-ebbl 544.372 lélek, városi lakos több: 575.518 lélek. Ez utóbbi szám azonban csak külsleg kedvez. A valóságban ezen városi lakosság nagy részét nem számíthatjuk a szó nyugati értelmében polgári elemnek, még kevésbé olyannak, mely a nemzeti élet átalakításánál szerepet játszhatott. Levonandók itt elsősorban azon városi lakosok, kik idegen anyanyelvek lévén, idegen kultúr-körbe tartoztak. Ilyen volt pl. Pozsonyban szinte az egész, 30.000 lakosból álló polgárság, melyről egykorú statisztikus jegyzi meg: , Nyelvekre nagyobb részint németek, de rendesen tudnak vala-mit mag>'arul és tótul is, minthogy gyermekeiket magyar vagy tót faluba szokták adni cserében." A majdnem hatszázezernyi városi lakosságnak tehát éppen vagyonosabb, műveltebb felét nem tekinthetjük nemzeti osztálynak, melybl egy nemzeti regeneráció kiindulhatna: a felvidéki, bánsági, bácskai és nyugatmagyarországi városokat elíkor még többnyire német nyelv polgárság lakta, mely éppen az új nemzeti mozgalom során volt megmagyaroso-dandó. Maradna tehát a Duna-Tisza-vidék és a Dunántúl szín-magyar városi eleme, amennyiben ez is nem most lépett csak a magyarosodás útjára, mint pl. Székesfejérvárnak eredetileg német és szerb lakossága. De a nagy magyar síkság és a dunai dombos vidék városai inkább őstermeléssel, semmint speciálisan polgári : ipari, kereskedelmi és szabad kereseti ágakkal foglalkoztak.

Magyar városaink akkor még inkább, mint ma, paraszt városok voltak, lakosaik földművelő, állattenyésztő, szőlőművelő őstermelők, kikre tehát a tiers état fogalma nem alkalmazható. A 32.000 lakossal bíró, 160.000 holdnyi határra kiterjedt Szeged városa szinte teljesen őstermelésből él, s ami kereskedése van, gabona, dohány, gyapjú, szappan elszállítására és a Törökország és Ausztria közti tranzito-kereskedelemre szorítkozik, mely utóbbi, mint tudjuk, idegenek : rácok, macedónok és törökök kezén volt. „Lakosai sok és szép szarvasmarhát, jeles lovakat, igen sok juhot és sertést tartanak, szőlőskerteket műveinek, a dohánytermesztést nagyban űzik és fuvaroznak. Továbbá számos és mindenféle kézműves találtatik itt, így szinte egy szódagyár, könyvnyomtatóműhely, s mintegy 80 malom a Tiszán \ — tehát ez egykorú leírás is mutatja, hogy az ú. n. városi lakosság nagy többsége őstermelő, s aki nem az, az pedig az őstermelő parasztság ipari igényeit kielégít kézműves és iparos.

Ahol magyar városokban kereskedelem van, az szinte kizárólag zsidó. Így Nagyváradon, hol a „lakosok nagyobb része kézművességből és kereskedésből él, mely utolsó nem felette élénk ugyan, de a várad-velencei zsidók mégis szilvával és gabonapálinkával, gubaccsal, nyers-bőrökkel, borral, gabonával nem megvetendő kereskedést folytatnak''. Mindebből kétséget nem tűrően kiderül, hogy alföldi és dunántúli városaink lakossága bár anyagi tekintetben megütötte a tiers état-hoz szükséges mértéket, de nem szellemi műveltség, független gondolkodásmód dolgában. A nagy parasztvárosok lakói konzervatív tömeget alkottak, mely magára hagyva terméketlen sziklaként zárkózott volna el a liberalizmus idesodort magjai elől.

Városokban nem találván középrendet, kénytelenek vagyunk, az egyes foglalkozási ágakat sorra venni. Először a kereskedő- és iparos-osztályt. Az elsőről köztudomású, hogy a rendi Magyar-országon magyar ember nem foglalkozott kereskedéssel. Átengedte azt idegeneknek : zsidóknak, cincároknak, görögöknek, örményeknek, rácoknak. A legjövedelmezőbb ágak: gabona-, gyapjú- és bőrkereskedés teljesen a zsidóság kezén volt, mely nemcsak az alkotmány sáncain, de a magyar nemzetiség keretein is kívül állván, az új irány hordozójává nem válhatott. Viszont az ipar-z lakosság száma 1805-ben 88.000, 1840-ben 125.000 fő volt, amit összevetve az egész népességgel, nálunk csak minden 89 egyénre esett egy iparos, míg Ausztria német tartományaiban minden 13—15 személyre, Lombardiában nyolcra, sőt még az elmaradt Galíciában is minden 80-ra? Nálunk tehát Oroszországot és a Balkánt leszámítva, európai országok közt a legcsekélyebb számú iparos élt. Ha még tekintetbe vesszük a céhrend-szer uralmát is, úgy az iparos-osztályt bátran kizárhatjuk a magyar tiers état köréből.

Maradnak most már csak az ú. n. értelmiségi osztályok. Az állami — magyar királyi — kormányhivatalokban, hozzájuk számítva az állami iskolákat, 1840-ben összesen 4300 hivatalnokot és szolgát találunk, kik közül rögtön le kell számítanunk körül-belül 1700-at, mint akik Bécsben, vagy a tengerparton, vagy az udvari kamarának alárendelt bánya-, só- és harmincad-igazgatásban szolgálván, német anyanyelvek voltak, vagy ha magyarok is, a nemzeti élettel nem állottak kapcsolatban. A megmaradt 2600-nak is fele szolga, más része, mint hivatalnok, annyira függ az abszolutizmusra hajló kormánytól, hogy az új ideák terjesztésére semmiképen nem alkalmas. Vármegyei hivatalnok volt ugyanekkor 2458 — a hajdúkat és szolgákat már leszámítva, — ügyvéd és urasági fiskális körülbelül 5000, orvos, sebész, gyógyszerész 2500. Gazdatiszt megint nem jön számba, mivel a kenyéradók, egyházi és világi főurak nem tűrték volna, hogy kasznárjaik és ispánjaik az új ideák szerin az ö adómentességük és előjogaik ellen izgassanak.

Mindent összevéve, még a katholikus és protestáns oktató és egyházi személyzetet is, széles Magyarországon 10.000-nél több független anyagi és szellemi viszonyokban élő embert nem találunk a harmadik rendbe sorozható osztályok között, pedig még ezeknek tekintélyes része is : ügyvédek, vármegyei és állami hivatalnokok, a második rendből, az előjogos nemességből származik. És ami fontos: ez a 10.000 ember többnyire szűk anyagi viszonyokban él értelmiség, melynek sem a politikai életre, sem a nép tömegeire nincs nagyobb befolyása. És ezek alapján ki is mondhatjuk, hogy nálunk még a tizenkilencedik század negyvenes éveiben sem létezett olyan polgári osztály, mely anyagi és szellemi jólét birtokában vállalkozhatott volna az országnak nyugati mintára átalakítására.^ A nemzeti feladat ilyen körülmények között azon osztály vállaira hárult, mely az si magyar térségeken az adott idpontban egyedül rendelkezett vagyoni jólléttel, anyagi és szellemi függetlenséggel, egységes és egyenletes mveltséggel. És ez az osztály a köznemesi rend.

Magyar nemes családfő volt 1840 körül 136.000, a nemesség teljes lélekszáma öt és félszázezer (550.000). Összevetve az ország tizenegy-milliónyi népességével, minden húsz "NEMNEMES" jut egy nemes.

Ilyen nagy arányszám pedig Európa egyetlen országában sem található. A szintén hatalmas múlttal bíró cseh nemesség száma csak 2252, Csehországban eszerint minden 828 egyénre esik egy nemes, Ausztria német tartományaiban minden 350-re, Lombardiában és Velencében 300-ra. Legtöbb nemes van Magyarországon kívül lengyel területen, de itt sem érik el hazánkat, pld. Galíciá-ban csak minden hatvannyolcadik ember volt nemes.

Ezen kis összeállítást tudomásul véve, óvakodni fogunk a magyar nemességről modern demokrata frazeológiával mint törpe minoritásról, oligarchikus töredékről, feudális rablólovagokról beszélni. A rendi alkotmánynak élvezi már saját érdekükben is kénytelenek voltak századok folyamán nyitva tartani a kaput mindenki számára, ki az országban munka, szerencse, tehetség által pozícióra, befolyásra tett szert. Innen a nemesítések folyton növekvő száma, majd a tömeges nemesítések, melyek, mint valami primitív szelekció által az ország mozgékony és tehetséges elemei, mind bejutottak a kiváltságos rendbe. A magyar nemesség ilyen évszázados szelekció terméke, melyet csak az nézhet le joggal, ki a szelekció kérdését jobban tudná a gyakorlatban megoldani.

Ez a kiváltságos rend, vér a magyarság véréből, a tizenkilencedik század elején már politikai jogok dolgában is inkább tarthatá magát az egész népesség törvényes képviseljének, mint a nyugati demokráciák nem egy képviseltestülete. A magyar alsóház tagjait a rendi alkotmány értelmében a tizenegy milliónyi lakos nevében 136.000 nemes választá, míg a liberális Franciaország demokrata kamarájába 1830 eltt a 30 milliónyi lakos közül csak 94.000-nek, 1-31 után, a júliusi forradalom vívmányaként pedig 188.000-nek volt joga képviselt küldeni. A francia demokrácia tehát sokkal kevesebb ember kezébe tette le a politikai jogokat, mint a magyar rendi alkotmány.

Ez a nemesség szinte egészében magyar eredetű és anyanyelvű volt. Az ötödfélszázezer nemesből összesen csak 58.000 volt német, 21.666 oláh, a többi 464.000 magyar. A nemzeti származás tehát a nemességet egészében képesíti a nemzeti átalakulás munkájára. Nem így a tiers état-ra jellemző többi ismertető jel, melyeknek kutatásánál különbséget kell tennünk a köznemesség vagyonosabb és szegényebb rétegei közt. Ez utóbbiakhoz tartoznak az egytelkes vagy szűkebb értelemben vett bocskoros nemesek, kiknek, mint tudjuk, csak egy jobbágytelkük volt, melyet maguk, saját kezük munkájával műveltek, s ennélfogva életmódjukban nem különböztek a parasztoktól. Kölcsey Ferenc nyilatkozata szerint a „nemesi sok ezer háznépek hasonlatlanul nagyobb része szegénysége s mveletlensége miatt a jobbágy néphez igen közel áll, s igen nagy szám jobbágytelkekre szorulván, s az újonalkotott törvény által adózásra köteleztetvén, a néppel éppen összevegyült."

A nemzeti regeneráció művében ezekre tehát nem számíthatunk. De az ú. n. bocskoros nemesség szélesebb rétegeire sem, melyek ugyan a vagyonosságnak nagyobb mértékével dicsekedhettek, de mégsem annyival, hogy a földtől szabadon, a parasztétól eltérő életmódot folytathattak volna. Mint a köztörténetből tudjuk, a falusi kisbirtokosok, a bocskoros nemesség éhes és szomjas tömegei, sőt még a komposszeszorok egy része is a Nem adózunk jelige alatt hű támogatói valának a bécsi kormánytörekvéseknek. Á nemesi rendet ezek szerint két részre kell bontanunk : kis- és középnemességre, s az elb-bit a polgári osztályhoz hasonlóan jelen érdeklődésünk köréből kizárni."