Miért nem tanulunk a generációs hibás mintákból?

Biztosra veszem, hogy több ezer éve ismétlődnek ezek a minták, de vegyük csak a boomerektől, a két világháborútól és a forradalomtól.

Adott volt egy szerény, szorgalmas, alázatos, mások szerint jobbágy-mentalitású, szervilis generáció, akik többsége

- sok testvérrel nőtt fel (akkoriban a paraszt-családokban is gyakori volt)

- korán megtapasztalta az elmúlást, halált (még békeidőkben is elég volt egy torokgyík vagy fertőzés és máris hullottak akár kisgyerekek is a családból)

- többsége mai szemmel nézve brutálisan ingerszegény életet élt, kötögetéssel, horgolással, farigcsálással, társasjátékkal, kártyával meg a természetbe révedéssel töltötte el a szabadidejét. Igazából már ez önmagában tevékenységre sarkallta, illetve a legnagyobb diktátor számára a természet volt, ami télen zord hideg volt (mai szemmel nézve valóságos Szibéria és nem volt cirkó, kellett fa meg szén télire) a nyarak enyhébbek voltak, de az esőzések miatti árvízvédelem még nem volt olyan szinten, mint manapság, egy kisebb patak is elönthetett egy falut, alámoshatta a házat.

Mégis, csak mert mélypontról nagyobb esélye van a pozitív kimeneteleknek és először az ipari forradalom, majd a technológiai forradalom és a globalizáció akkoriban még pozitív hozadékai együttes erővel egyfajta GRADUÁLIS fejlődést eredményeztek, ami miatt ezeknek az embereknek a többsége kiegyensúlyozott és boldog lett. Úgy nőtt fel, hogy képes volt a kis dolgoknak örülni és ez maradt az alap mérce számára, maximum az egészsége és az öregedés vetett árnyékot erre az egészre, vagy a gyerekekkel, unokákkal való problémák.

Aztán jött a Kádári-generáció, itthon (illetve úgy az egész keleti blokkban) ennek nagy hagyománya volt. Míg az USA-ban ez volt a "yes we can" generáció, itthon amolyan nagy gyerekként nőttek fel, ahol aput meg anyut felváltotta állambácsi gondoskodó keze, kb. mint egy végtelenített Gazdálkodj okosan. Sokakban csak annyi maradt meg, hogy a kulákoktól és a nemesektől elvették és ha nem nyaltál a megfelelő embereknek a pártban, akkor rosszabb volt, ha jól helyezkedtél, akkor jobb, de az igazi keménymaghoz akkor se férhettél hozzá kívülálló kisemberként. Viszont mivel mindenkinek egyenlő mértékben volt rossz, ezért kevésbé fájt, mint mikor elbújni sem tudsz a reklámok és a közösségi média rongyrázása elől, maximum tényleg amolyan Rousseau-i "vissza a természetbe" módon, évszázadokat visszaugorva.

Mivel ezt a generációt gyakran nevelték úgy a boomerek, hogy

- próbálták átadni azt a mentalitást, amiben ők nőttek fel "nem a zsemle kicsi, hanem a pofád nagy", amire az engedékenyebb rendszerben szocializálódott fiatal lázadással reagált.

- testi fenyítést is alkalmaztak, amire még nagyobb lázadással reagált.

- folyamatosan kuporgattak, nagy örökséget hagyva maguk után, amin aztán marakodott a sok testvér vagy életvégi szenvedést meghosszabbítva az egészségügyi kiadásokra ment el egy vagy több ház, nyaraló, megtakarítás és még a temetés is zsebbenyúlós lett a leszármazottaknak.

Így pedig sokan ennek pont az ellentétét alkalmazzák a saját gyereküknél, amit talán a "hópihe-generáció" összefoglaló névvel lehet a legjobban jellemezni.

Ez a generáció a leginkább heterogén, ugyanakkor többségében közös vonás a realitásoktól való elrugaszkodás. Még ha látszólag ellentétes is, egy csóró vidéken felnőtt, melós Mi Hazánkos vágya, hogy foglaljuk vissza Trianont meg Huxit épp annyira irreális elképzelés és vágyvezérelt gondolkodás, mint egy belvárosi értelmiségi vágya, hogy békés multikulturalizmus alakulhat ki a magyar emberekkel, illetve csak egy megfelelő politikus kell és majd hirtelen mindenki szívében legalább akkora egymás iránti szolidaritás fog ébredni (és az ellenkező irányba hála, nem pedig követelőzés), mint amikor a bigott vallásos nem tudja megérteni, hogy miért nem fogadja el az a kannibál törzs Jézust.

Ez pedig egyetlen okra, a hópiheségre, avagy feljogosítottságra, különlegesség-érzésre vezethető vissza. Ez pedig a szülők és a média (amit akkoriban a szüleik korosztálya üzemeltetett) közös munkája érte el.

Globális léptékben nézve minél fejlettebb és jólétibb egy társadalom, annál több a szabadidő, ez pedig a legtöbb helyen individualizmusban tört utat magának.

Ez pedig paradox módon ténylegesen a régi mondást testesítette meg, miszerint "Jó dolgában veszik meg." Amire lehet felhördülni, hogy mitől lenne jó dolgunk, de már attól a ténytől, hogy ezeket a sorokat olvassa valaki, azt jelenti, túl jó dolga van, mégsem tudja megélni a pillanatot, nem tud mihez kezdeni a szabadidejével.

Persze én sem, amiért kiírtam ezt a kérdést, de épp ez a probléma, mintha nem lenne menekvés ebből a spirálból.