Miért van az, hogy sok külföldön élő magyar eljátssza ezt a "hazahúz a szívem" jellegű álszent ripacskodást miközben esze ágában sincs visszajönni? Nem képmutatóan cinikus dolog ez?

Ugyan már, nem kell rájuk hallgatni. Süket üres duma. Aki azért megy ki, hogy kint maradjon végleg, az egy se fog visszajönni. Most gondolj bele, ha te például a napfényes floridai tengerpartra költöznél ki, te visszajönnél onnan? Más se, nyugodj meg.

Hiányzik a család meg a barátok. Ja persze, onnan Floridából. Hanta-palinta.

A fenti kissé sarkított és nem is jellemző mindennapos példa, de ebben a helyzetben ugyan mi szólna a visszaköltözés mellett? Ha amúgy meg bejött ott az élet?

Nem mindenki önszántából megy... Nálunk a család nem játszik, nem tartjuk a kapcsolatot egyik oldallal sem, de nagyon szeretjük Magyarországot. Imádjuk a házunkat, a kertet, az állatainkat. Szeretjük ezt a nyelvet, a kultúrát, a termékeket, amik a boltok polcain vannak. Magyarosan eszünk, magyarul beszélünk, belföldön utazunk. Imádjuk Magyarországot.

De az, amit az oktatással műveltek, elborzaszt. Én is pályaelhagyó pedagógus vagyok, a gyerekek pedagógusai is sorra mondanak fel. Ovisok még, kevésbé gáz, főleg, hogy tőlem itthon megkapják a szakszerű óvodai fejlesztést is, ha arról van szó. De hamarosan iskolások lesznek, a státusztörvény miatt pedig úgy gondolom, esélytelen, hogy normális (!) tanítójuk, majd tanáraik legyenek.

Egyetlen porcikám sem kívánja a külföldre költözést, maximum valami hidegebb helyre mennék magamtól, de a gyerekek miatt most nagyon gondolkozunk rajta.

Ha úgy alakul, én leszek a picsogó külhoni magyar… azt gondolom, a gyerekekért megéri, ha szenvedni fogok is.