Ha kiderülne a szomszéd gyerekről,hogy ő transznemű és nem érzi jól magát fiúként engednéd a gyerekednek,hogy játszon vele ezek után?

Nagyon kevés transz bánja meg végül a tranzíciót. Nem 0 persze, de nagyon kevés azokhoz képest, akiknek meg nagyjából életmentő beavatkozásnak számít. De hogy ne csak a levegőbe beszéljek, linkelek egy meta-analízist, amiben 27 tanulmány kb 8000 résztvevője alapján azt találták, hogy a műtéten átesett transzok kb 1%-a bánja meg később, hogy megműttette magát: [link]

A megbánás okai között egyébként gyakran szerepel például a szociális elutasítás (sokakat például kitagadja a családja). A megbánás gyakran csak időszakos (például tarthat addig, amíg az illető nem talál támogató, befogadó közösségre a tranzíció után). Azt kell itt észrevenni, hogy a default az, hogy nincs megbánás. A default ritkán érdekes, kevésbé beszélünk róla, nyilván nem születik például meg az a több ezer cikk, hogy hurrá, XY tranzíción esett át, és tök boldog!

A 19. és a 21. válaszadó is én voltam :D

De szerintem semelyik ép elméjű szülő nem beszélne be ilyet a gyerekének, ahogy senki más sem. Nem akarsz a gyerekednek egy ilyen nehéz sorsot, hacsak nem azt látod, hogy abszolút 100%-ban ezzel járulsz hozzá a boldogságához. Egy teljes tranzíció lelkileg, szociálisan és fizikailag is nagyon nagyon megterhelő. Ott van a társadalom folyamatos elutasítása, még Magyarországnál sokkal “haladóbb szellemű” helyeken is, a kockázatos műtétekről nem is beszélve. Sok elfogadó szülő még a homoszexualitásról is inkább megpróbálja “lebeszélni” a gyerekét (“majd kinövöd”, “majd megtalálod a neked megfelelő ellenkező nemű partnert, és meggondolod magad”) nemhogy egy ilyen nagyon nehéz útról.

26#

Nem tagadnám meg a vérem, csak az ilyen párkapcsolatot nem támogatnám. Oldja meg egyedül, ha estleg transz valamije van. Lehetőségeim szerint bármit megtennék érte, ha ő maga is válságba kerül. Például itt a szobád gyerekem, van mit enni stb. Valahogy nemnormális az egész, hogy ilyenekről értekezünk és nem is véletlen. Nem ismerem a mintákat hogyan kéne egy ilyen esethez hozzáálni. Egy szükségtelen, mesterségen marketingelt téma. Nagyapáim szimplán kinevették a ratyikat oszt vége volt a történetnek, nem bántotta őket senki. Mondjuk manapság bárkit ratyinak bélyegeznek, de ez nemcsak a transzok problémája.

“Volt ilyen eset Amerikában.” Oké. Forrás? Nem kötekedni akarok, csak érted, ez így falra hányt borsó kb. De tudom, hogy most nagyon menő ezzel az “Amerikában ez meg az történt!!4!!” szintű “érvekkel” jönni, de legalább valami jobbos propagandalapban összetákolt cikket linkelhetnél, és akkor úgy látszana, hogy egyszer az életedben rákerestél a témára, és nem a Sparban mögötted sorban álló néniktől hallottál valamit.

Amúgy igenis vannak dolgok, amiket normális, hogy egy tini nem oszt meg a szüleivel, de pl. egy mentálhigiénés szakemberrel mondjuk meg igen. És igen, el lehet titkolni a szülők elől “dolgokat”. Ez az orvosi/pszichológusi titoktartás lényege. Terhességet, öngyilkos gondolatokat, drogfogyasztást nem lehet, azt, hogy a gyerek kikhez vonzódik, milyen neműnek vallja magát tökre “el lehet titkolni” mert a szakember legitimitását adja az, hogy megbízható, biztonságos közeget teremt, ahol meg mer nyílni a páciens.

De senkinek nem az érdeke senkit rábeszélni arra, hogy legyen transz. Ez nem úgy működik, hogy bemegy oda egy gyerek, hogy hé, lehet, hogy transz vagyok, és ott egyből felfektetik a tanári asztalra és egy körző meg vonalzó segítségével átműtik. Sok alkalmas pszichológia elbeszélgetés folyik a hormonterápia és a műtétek előtt, szakvélemény kell hozzá, ami megállapítja, hogy tényleg transz az illető. Ez nem úgy megy, hogy odamész, hogy én fiú vagyok, de szeretem a hosszú hajat, és akkor megörülnek neked, hogy jaj de jó, aztán kasztrálnak és beültetnek neked két hatalmas csöcsöt. Komolyan, utána kéne nézni, hogy egy tranzíció milyen hosszú folyamat és mennyi lépésből áll, és lehet, hogy belátnátok, hogy senki nem fogja ezt az utat választani anélkül, hogy tényleg szeretné.