A Főispánnak írt levélben hogyan kell majd a Főispánt megszólítani?

"- Méltóságos úr! Szeretve tisztelt főispán urunk - indult meg az ifjú alispán úr recsegő, vékony hanggal, mely hovatovább erősbödött.

Az öreg, szürke főispán úr hajtogatta a fejét és mozgatta a hátát, hogy az aranykulcs, mely csodálatosképp a testnek nem a frontján, hanem a hátulján vagyon, lássék egy kicsit addig is, míg egyet-kettőt fordulhat. Tetszett neki a szelíd, tiszteletteljes, ünnepi modor.

De, gondolá magában az aggastyán, ez a fiú derék fiú.

- Bizonyára tudva van méltóságod előtt...

Itt mosolygott az öreg, hogy szinte elnevette magát a névnapi kis tévedés miatt. Hogyne tudnám, fiam, csakhogy holnapután lesz még Sámuel.

- Hogy a megyén nagy sérelem üttetett...

(No, ez más hang.)

- Az önkényes kormány újabb jelét adta hazafiatlanságának...

- Kérem, kérem, alispán úr...

Ez lángra lobbantotta a hetyke ifjú embert.

- Megtörte a törvényt, átlépte a jog szent korlátait, s azon határozatunkat, mely szerint Zácsek szolgabíró többrendbeli visszaéléseiért, részegeskedéseiért végleg elmozdíttassék, s mely minden fórumunkon egyhangúlag keresztülment: érvényéből kiforgatta. Nevezett Zácsek szolgabírót tisztébe visszahelyeztettetvén.

- Méltóságos főispán úr!

- Egy szent hivatását felfogni tudó főispán mindig a megye lelke volt, a megye dísze, büszkesége, a haza gyöngye, a korona egyik nagyértékű gyémántja: Méltóságodat Magyarmegye ilyennek ösmerte első beléptétől fogva. Lelkünk volt, egy magas lélek; díszünk volt, melyet sok megye irigylett tőlünk; büszkeségünk, mert szerettük; a haza gyöngye, mert a szegény magyar néppel érzett, és a korona gyémántja, mert már századokra visszamenő nagy ősei a trón oszlopai valának. A legbensőbb tisztelettel, óh többel: a leggyermekibb szeretettel jövünk Méltóságod kegyes színe elé, hogy minket hazafiúi kérésünkben hatályosan támogatni kegyeskedjék, ha szükség volna, fel egészen a koronás király Felsége személyéig.

Az aggastyán ily meleg nyilatkozatra nem tarthatta vissza őszinte elérzékenyedését. Kedves a szeretet szava, óh, mindenek fölött édes. Válaszolni akart, de látta, hogy a derék ifjú még nem végezett.

- A megye, méltóságos főispán urunk, a legvégsőre határozta magát. Azon esetben, ha teljes orvoslást nem nyernénk a legrövidebb idő alatt, mely idő nem több és nem kevesebb, mint azon pár nap, mely alatt kérelmünket, esetleg lemondásunkat a miniszter elé teendi: azon esetben mi megszűntünk Magyarmegye alkotmányos tisztikara lenni. Ahányan itt vagyunk, egyen-egyen kijelentjük visszavonhatatlan lemondásunkat.

- És - folytatá az ifjú alispán hévvel - mert meg vagyunk győződve, hogy Méltóságod velünk érez, legtiszteletteljesebb odaadásukat ösmeri, azt is remélni bátorkodunk, sőt hisszük, mikép, miszerint, minélfogva, hogy velünk együtt a saját lemondását is beadandja az alkotmányrontó miniszternél. A régi magasztos görög anya hadbainduló fiának e szavakkal nyújtotta át pajzsát: ezzel, vagy ezen! A megye is, közös anyánk, e mély jelentőségű igékkel teszi Méltóságodnak, mint legkedvesebb, legdicsőbb fiának kezeibe ez okmányunkat: teljes diadallal, vagy sehogy. Vagy mint a mi főispánunk, vagy sehogy. Mert minket csak diadal esetén láthatnak tovább e megye szolgálatában. Ez férfias, megszeghetetlen, visszavonhatatlan elhatározásunk. Aki velem egyetérez, velem kiáltja: Igen.

A dörgő, nem hivatalnoki merész, tele szájú igenek között ott botorkált mezítláb a hivatalnokok gyönge, suttogásszerű igen-je is.

Az agg főispánt meghatotta e merészen elkészített jelenet. Nem tudott hamarosan válaszolni. Dadogott, motyogott és százszor jobb szerette volna, ha valahogy ma mégis Sámuel napja volna Hármashegyen.

Az ifjú alispán úr eltalálta a hangot: - Éljen a mi szeretett főispánunk, a megye dísze, büszkesége, a korona gyémántja.

- Éljen - zúgák mindnyájan.

- Éljen a legalkotmányosabb főispán! - kiáltá újból.

- Éljen - hangzott a közös megállapodás."

Méltóságos úr a helyes megszólítás.

[link]