Szabad-e nekünk elfelejteni május 9-et?

Hetvenhét esztendeje, 1945 május 9-én ért véget a második világháború Európában. Hitler Németországa megadta magát. Totális vereség ide, totális vereség oda, a németek még megpróbáltak ravaszkodni. Már május 7-én aláírtak egy kapitulációs okmányt Reimsben, az amerikai főhadiszálláson. A szovjetek azonban szóltak, hogy Reims Franciaországban van, és ha nem tévednek, Németország fővárosa Berlin. Berlinben pedig speciel ők vannak. Úgyhogy a németeknek is itt kell megadni magukat.

Reims is csak azért jöhetett szóba, mert az amerikaiak és a britek belementek. Ha rajtuk múlik, talán a háború se ért volna véget. Az amerikaiak még 1945 elején is tárgyaltak Himmler birodalmi SS-vezető képviselőjével. A németek hajlandók lettek volna teljes erővel a szovjetek ellen fordulni, ha a nyugatiak hajlandók a külön békére és persze a náci Németország elfogadására.

A buli nem jött össze. Nem a nyugatban támadt lelkiismeretfurdalás amiatt, hogy a haláltáborokat üzemeltető SS főnökével tárgyalnak. Nem, a nyugatnak sohasem volt lelkiismerete. Azt értették meg, hogy 1945-ben a szovjetek már egyedül is képesek lettek volna Németország legyőzésére. Akkor pedig világos, hogy ki diktálta volna a békefeltételeket.

A nyugat úgy döntött, hogy várnak egy kicsit. Médiaháború már akkor is volt. Így gyorsan elterjesztették, hogy Zsukov marsall nem áll meg Berlinnél, hanem kizavarja az amerikaiakat és a briteket Nyugat-Európából és meg sem áll Párizsig. Mondanom sem kell, hogy a Szovjetuniónak, amely 27 millió embert vesztett a háborúban, nem voltak ilyen tervei.

A médiamanipiuláció azonban hatott. A nyugati közvélemény elhitte, hogy jönnek az oroszok. Így aztán szó nélkül belementek egy új háborúba, a hidegháborúba. Ez volt az első igazi hibridháború, ahol egyszerre használtak kémeket és diverzánsokat, gazdasági blokádot és persze regionális háborúkat.

Május 9-et, a háború végét azonban nem lehetett egykönnyen kiverni az emberek fejéből. A megszállt országok lakosai megszenvedték a német megszállást, megtapasztalták, hogy mi a fasizmus. Persze, akkor is voltak, akik Hitlerrel is szíves örömest együttműködtek. Az ukrán Sztepan Bandera, a mai Ukrajna nemzeti hőse, például imádta Hitlert és Himmlert is.

Május 9-e a népek többségében a felszabadulást jelentette. A médiaháborúba az EU is beszállt, és május 9-ből Európa Napot faragtak. A kelet-európai népeknek pedig bebeszélték, hogy a német megszállás ugyan tényleg nem volt leányálom, de ami azután jött, az „orosz megszállás”, az már a poklok pokla volt.

A nyugat jó hetven évvel a második világháború után látta elérkezettnek az időt, hogy Kelet-Európa népeit az oroszok ellen fordítsa. Gondolták, hogy ennyi idő alatt az antikommunista idegméreg a legszívósabb ellenállókat is leküzdötte. Meg aztán itt vannak az új nemzedékek, amelyek elhitték a nyugati demokrácia mindenhatóságát.

A nyugatiak, élükön természetesen az amerikaiakkal, bemesélték a kelet-európai népeknek, hogy ők különbek az oroszoknál, ők a nyugati fajhoz tartoznak, és most van a nagy lehetőség a történelmi sérelmek bosszújára.

A jelek szerint Kelet-Európa népei nem láttak át a szitán, és komolyan kezdtek hinni abban, hogy a hidegháború utáni új világrend kialakításának ők cselekvő részesei, sőt nyertesei lesznek. Ennek fejében még azt is lenyelték, hogy az USA speciális védelmi szerződéseket köt kormányaikkal, és így az amerikai katonák szabad mozgást kapnak az egyébként állítólag szuverén kelet-európai államokban.

A nyugat a legtöbb pénzt és energiát Ukrajnába fektette. Érhető is, hiszen ők a legnagyobbak. A kis balti államok nem osztanak, nem szoroznak. Szó nélkül az USA mellé állnak, cserébe elmondhatják azt, amit a hídon menve az egér mond az elefántnak: hallod, elefánt, hogy dübörgünk!

Az ukránoknál is kevés lett volna a pénz önmagában. Meg kellett dönteni azokat, akik vonakodnak együttműködni a nyugattal, és nyíltan USA-barát vezetést hatalomra juttatni. Engedni kellett nekik azt, amit Európa nyugati részén bűnnek tekintenének, vagyis a fasiszta eszméket, Hitler dicsőítését, a szélsőséges nacionalizmust, a kisebbségek és minden ellenvélemény könyörtelen elnyomását.

Az Ukrajnában harcoló orosz egységeknél vörös zászlót látni. Annak a zászlónak a másolatát, amelyet 1945 áprilisában a berlini Reichstagra kitűzték. A ma élő oroszok is büszkék erre. És büszkék is lehetnek, hiszen szüleik és nagyszülőik megvédték a hazájukat, a nép becsületét.

Szabad-e nekünk elfelejteni május 9-et? Szabad-e nekünk elhazudni a múltat? Mondhatjuk-e, hogy a szovjetek nem a fasizmust akarták legyőzni, hanem Európát meghódítani? Mondhatjuk-e, hogy felszabadulás helyett rabságot, új megszállást hoztak?

Mondhatjuk, és sokan mondják is, de akkor nincs megállás! Akkor ismerjük el Hitlert Európa egyesítőjének! Akkor engedjük a fasizmus újjászületését! Engedjük, hogy a fasizmus ismét pusztítson és öljön! Akkor szervezzünk új „Szent Szövetséget” vagy új „antikomintern paktumot” és menjünk Oroszország ellen!

Mondhatjuk és tehetjük mindezt! De akkor felejtsük el a szuverén, önálló Európát! Felejtsük el, hogy magyarok vagyunk, magyarul beszélünk, magyarul érzünk és gondolkodunk! Szokjunk hozzá az amerikai vezényszóhoz!

Talán nem késő! Talán még választhatunk! És ha élni akarunk, választanunk is kell!