Mit gondoltok Tibi atya írásáról?

A nemzetiszín kommunista kormány nyíltan elkezdte bekebelezni a magántulajdont: miközben olyan törvényeket hoz, amivel határozatlan időre (újra és újra meghosszabbítva) kis- és középvállalkozásokat kötelez törvénnyel a veszteséges működésre, már készen is áll, hogy jótékonyan felvásárolja az így értéktelenné vált vállalkozást.

A kommentelő kárörvend, a gazdag g.ci benzinkutas, akinél mindig ott kellett hagyni a jó kis forintocskát, végre beszopja, eddig bezzeg kacsazsírba mártogatta a kolbászt! Miközben egy bereccsent magánvállalkozó, aki rengeteg magántőkét, az örökségét, az energiáját, az életét áldozta a vállalkozására, és elérte vele az európai középosztály színvonalát, valahol felköti magát, amiért az elkövetkező 10 évben egy bankszámlát sem tud majd nyitni a rászakadó adósság miatt. DEHÁT MEGÉRDEMLI, TÖBBE KERÜLT A SAROKKÁDJA MINT SOKAK KOCSIJA!

Amikor az iskolában tanították nekem, hogy "jöttek a kommunisták és elvették", valahogy az volt az érzésem, hogy ezt nem mi csináltuk, ez csak megtörtént velünk, mint az időjárás. Sosem tettem fel - sosem akartam feltenni - a kérdést, honnan tudták azok a kommunisták, melyik padláson van a hízó, és végül mi lett a padláson rejtegetett élelem sorsa? Elvitték másik országba? Nem a honfitársunk volt-e az is, aki végül jóllakott vele?

Meglehet, azok nehéz idők voltak. Háború volt, az emberek a végére éheztek. Móricz novellái a tanúi, hogy sokan előtte is. Ha a gyermekemet látnám éhezni, és valaki odaígérné nekem a hízó körmét, mit szépítsem, hamar vándorolnának az elvek a korgó gyomromba, rámutatnék a megfelelő ajtóra.

Csakhogy most nem éhezik senki. Pláne nem ezek a kommentelők.

A konjunktúra évtizede után vagyunk, és lehet, hogy sok célunk nem valósult meg, mégsem utazunk ide vagy oda, mégsem jött össze pont az a kocsi vagy pont az a ház. De nincs éhínség. Nem az életünk a tét. Most nincs mentségünk örvendeni: pontosan olyan, csak valamivel sikeresebb piaci szereplők magánvagyonát osztják újra, mint mi.

Időszerű tehát arról beszélni, ami nem megtörténik velünk, hanem mi magunk tettük és tesszük: az irigységről. Erről a perverz örömről, hogy ha nem szerezhetünk meg valamit, pusztuljon a másiké is! - a Teremtés könyvében a paradicsom utáni ember első bűne, amiért megátkoztatik.

Kevéssé érdekel a Káin és Ábel sztori morális vetülete, foglalkozzanak vele a filozófusok és a teológusok. Ami engem érdekel, az a lélektani: mi történik azzal az emberrel, akinek ekkora örömöt okoz elpusztítani valakit azért, mert elérte amire ő maga is vágyik?

Átok sújtja. Nem Istené, a sajátja. A jelenben ugyanis az ilyen embernek nincs meg semmije, ami kielégítené a vágyait, míg azokat, akiktől tanulhatna, és akiknek a példáján eljárhatna, hogy egy nap legyen, elpusztítja. Most még a nyomorultsága csak pillanatnyi állapot, de ha végleg felszámolja azt a példát, amivel változtatni tudna rajta, a nyomorultsága máris a tulajdonsága lesz.

A kommunizmus nem csak megtörtént velünk, csináltuk is. Ahogy csináljuk most is. Valakinek a becsületes munkájával elért eredményét megsemmisíteni olyan ősbűn, ami így vagy úgy, akár generációról generációra gyűrűzve, de végül mindig erőszakba torkollik.

A kutakra kiírt üzemanyagkorlát ennek a folyamatnak nem a vége, hanem az eleje. Az a kormány, amelyik az intézkedéseivel és főleg a kompenzációs támogatások ellopásával arra kényszerül, hogy magánvállalkozók tőkéjét ossza újra, történelmi erőszakot követ el a nemzetén, saját hazája árulója.

Persze, a bűnösök vére meglehetősen ritkán folyik. Pedig akik a lámpavasra teszik őket, nem irigységből teszik, hanem önvédelemből. Ha jogom van hozzá, hogy lelőjem, aki engedély nélkül belép a magánterületemre (mint ahogy nálunk nem véletlenül nincs, az állam kifejezetten arra szocializál, hogy meg nem véd, de neked sem szabad magad), miért ne lenne ahhoz, hogy ugyanezt tegyem azzal, aki nem fizikailag teszi, hanem tollvonásokkal?

A kérdésem a következő, és erre tényleges választ keresek, nem költői: lehet-e tárgyalni másképp azzal a kommunistával, aki eleinte csak megkóstolgatja mások magántulajdonát, majd egyre inkább megízlik neki?

A választ a történelemnek ezen a pontján még nem tudjuk, de ahogy Varga Judit lehallgatás- és influencerügyi miniszter idézte Thatcher-t, "az a baj a szocializmussal, hogy egy idő után mindig kifogynak mások pénzéből". Jelzem, hogy a kommunistákkal meg az, hogy még hamarabb, de hajlandók felvenni hitelt is a nevünkre. Dicsértessék!