Aki élt a Kádár korszakban, mi jut eszetekbe néhány mondatban Kádár Jánosról?

Nem vadkapitalizmus, piacgazdaság volt, mint most. Hanem központilag irányított terv gazdaság.

Mindenkinek volt munkája, amiből megtudott tisztességesen élni. Még a cigányok is dolgoztak.

Soha nem épült annyi ház, és lakás, mint a 60-as évek után.

Igaz, hogy nem mehettél korlátlanul külföldre, a szoc. országokba évenként, nyugatra 3 évenként.

#1-re reagálva: Központilag irányított tervgazdaság, amit azok terveltek ki, akiknek semmi közük nem volt a gyakorlathoz. Ami nem fért bele ezekbe a tervekbe, azoktól idegen volt, az mintha nem létezett volna. Tipikus példa a meggymagos kertész, meg az Alberth nevű díszhalkereskedő esete. Nem munkája volt az embereknek, legfeljebb munkahelye. Hogy tisztességesen meg lehetett belőle élni ? Már akinek. A rendszer egyik alapvető lényege a kontraszelekció volt: lehetett bármennyire tehetséges és rátermett, munkabíró az ember, ha nem volt párttag, nem gazsulált, nem jelentett fel senkit, ráadásul nem munkásként volt nyilvántartva, akkor nem is lett belőle senki. Aki többet akart, mást és többet, mint amennyire a főnökei képesek voltak, akkor azt gáncsolták, ellehetetlenítették, jó példa erre dr.Béres József esete. Az én fizetésem szakmunkás bizonyítvány, egyetemi diploma, nyelvvizsga, tudományos fokozat ellenére kb. 30%-kal kevesebb volt, mint az üzemmérnök végezettségű (érettségi + 3 év egyetem) és velem egyidős szomszédé. Amikor a gyerekünk megszületett, akkor csak azért nem haltunk éhen, mert a szüleink anyagilag is támogattak. Annyiból állt az életem, hogy a munkahelyemen töltött napi 8 óra után még otthon 2-3 órát foglalkoztam angol nyelvű szakmai szövegek fordításával, hogy mosógépet meg hűtőszekrényt vehessünk. Nem kívánom vissza.

Az első nagy csalódásom a rendszerben 19 évesen volt, amikor inasként, azaz másodéves szakmunkás tanulóként egy idősebb (lehetett olyan 50 körül) szaki mellett transzformátorokat kellett szerelni egy akkor nagyhírű intézményben. Az engem betanító szakit beutalták kb. 2 hónapos gyógykezelésre egy melegvízű fürdővel is rendelkező gyógyintézetbe. A transzformátorokat onnantól egyedül szereltem össze. Amikor a szaki karácsonykor visszajött, akkor természetesen megkapta az év végi prémiumát, nekem, aki elvégezte helyette a munkát, azt se mondták, hogy kukk. És érdekes módon a szakszervezeti bizalmi, aki velem egy szobában volt, összesen annyi érdemi munkát végzett naponta, hogy a munkaasztalán reggel meg délután átrendezte a szerszámok sorrendjét: ami baloldalt volt azt áttette jobboldalra. Slussz. Ha nekem ezt csak úgy mondják, nem hiszem el, márpedig saját két szememmel láttam.

1-es vagyok! Nincs egészen igaza a 2-esnek. Lehetett olyan település, amelyikben olyan volt a helyzet, mint ahol ő élt. Én egy eredetileg mezőgazdasági kisvárosban laktam, ahol 4 nagy gyár is létesült. Nem kellett párttagnak lenni, besúgónak is csak Rákosi idején, ahhoz, hogy meg tudj élni. Nem voltunk párttagok, mégis megtudtunk élni kistisztviselőként 3 gyerekkel. Mindegyik egyetemet, főiskolát végzett. A lányom anyósáék TSZ-parasztok voltak egy szomszédos községben. Nem voltak párttagok, sőt, rendszeresen jártak templomba, mind két gyerekük egyetemet végzett, mindkettőnek segítettek házat építeni. Apám kisiparos volt,nem volt párttag. Öcsém MG-Gépészeti technikumba járt. Kiváló matematikus volt, és ezért felvételi vizsga nélkül vették fel a Műszaki Egyetem Villamos mérnöki karára.

Hitelt csak a 70-es évek végén vett fel az állam, de az meg sem közelítette a jelenlegi hiteladósságot.

A jelent is a tapasztalataik alapján ítélik meg az emberek, a múltra még inkább igaz.

Én a szocializmus legvégén születtem, a rendszerváltás előtt. Viszont nagyon sokat meséltek a régi öregek, családtagok, milyen volt az a korszak. Fekete autót emlegetőknek: ilyen a Rákosi-korszakban volt.

Szinte egyöntetű véleménye mindenkinek, hogy akkor az átlagembernek sokkal jobb élete volt. Mindenkinek volt munkája, és így mindenki hozzárakott valamennyit a közöshöz, most sokan munka nélkül vannak, sokan 3 ember helyett dolgoznak egyedül. Ha valaki nem volt jó semmire, akkor is találtak neki való munkát, így mindenki nagyrészt a képességei szerint dolgozott, nem volt ekkora stresszkeltő képessége a munkahelyeknek.

A munkaszervezéssel, a hatékonysággal nem igen törődtek sehol, néha kisebb vonalakban. Éjjeles műszakok teltek el úgy évtizedekig, hogy aludni jártak be az emberek. Nem monitoroztak senkit, a főnökök arra voltak kíváncsiak, baleset és probléma nélkül teljesült-e a napi, heti terv, nem arra, hogy ki ittas, ki mikor lépett le, ki mikor esett be, ki kerülte aznap a munkát. Mindenki dolgozott, azért voltak kemény, felelősségteljes munkahelyek, de ha a normát lehoztad, akkor elüldögeltél. Ma ez elképzelhetetlen, szürreális dolognak tűnik.

Egy bányában is voltak kemény munkát végző emberek(vájár, fronton dolgozó), mellette a szalagőr, szivattyúőr, villanyszerelő alig csinált valamit. Munkatársam akkori szivattyúőrként kispárnával járt dolgozni, mesélte.

A szomszédom fiatalon a közeli homokbányában dolgozott, délelőtti műszakba vitték a nyulat ketrecben, ott az egyik kolléga megnyúzta, előkészítette, az irodista hölgy megfőzte. És minden működött.

Sokkal derűsebbek, közvetlenebbek, összetartóbbak voltak akkor az emberek.

A falumban a szocialista embertípusnak megfelelő helyek megvoltak, kocsma élőzenével, diszkó a kultúrházban és a víztározó partján. Akkor még nagyban ment a szőlőművelés, sokkal több rokon, ismerős jött segíteni szüretelni is. Pozitív értelemben igénytelenebbek voltak akkor az emberek, délelőtt munka, utáni háztáji, beszélgetés, kőbányai, balatoni világos, csepel bringa, Hofi jelentette a világot.

Építkezni sokkal könnyebb volt. Apám épp mondja, 1990-ben keresett 20 ezer ft-ot, és 500 ezerből építette a házat. Most sokkal jobban kinyílt ez az olló is.

A józanul gondolkodó, értelmes, korszakot értelmezni tudó ember megérti, hogy 1956 után elkerülhetetlen volt felső nyomásra is a lázadók fenyítése, halálbüntetések a kívántnál sokkal kisebb mértékben valósultak meg, mint amit a szovjetek akartak. Kádár elválalta ezt, fel is emlegetik ezt a lépését, de akkor megcsinálta volna más, lehet több halottal, és elítélttel.

1957-62 közötti korszakot nevezzük ezért kádári restaurációnak, ekkor kezdődött a politikai foglyok szabadon engedése. 1962-1972 között hatalmasat fejlődött a vidék, eltűnt a Horthy-rendszer feudalizmusa, a földpadlós vályogházakban élő parasztság világa. Ha nem is mindenkinek tetszik, akkor épült fel az ország, panelekkel, iskolákkal, játszóterekkel, járdákkal, utakkal. Ha kapitalizmus lett volna, akkor is épül, de nem ez a kérdés most. A szocialista tömbhöz képest igen is nyugatias, fejlett, bizakodásra okot adó korszak volt Kádár korszaka.

Valamiért akkor összetartóbbak, nyugodtabbak voltak az emberek.

Hihetetlennek tűnik, amint Kádár gyárlátogatásokon tüzet kért az esztergagép melletti melósoktól, elbeszélgetett velük, mintha a szomszéd lett volna, és nem az imidzs hajtotta. Sosem lesz egységes a megítélése, mint Horthynak, Tisza Istvánnak, Szent Istvánnak, de a neve bizonyosan fennmarad!