Elképzelhető, hogy valaha az oroszok is ugyanolyan utálattal fognak tekinteni Sztálinra, mint az ex-Szovjet tagállamokban?

#szántóvető:

Csak az oroszoknál. Ugyan minden országot újjáépítették, Ukrajnát, a Balti államokat, Grúziát, de ott a második világháború kapcsán a németek bejövetelét és harcát élték meg ill. élik meg felszabadításként, a szovjet-oroszok "felszabadítását" meg rabszolgaságba taszításként. Ennek szellemében odáig "süllyedtek", pl. hogy a rendes ukrán katonák, nem csak a Jobb Szektor tagjai második világháborús német jelzéseket pingálnak rohamsisakjaikra mások meg távolabb a csatamezőktől, ünnepekkor a németek világháborús egyenruháiba bújnak és emlékeznek rájuk, mindezt államilag támogatva.

[link]

[link]

#4:

[link]

[link]

[link]

Nem csak most "provokálják" az oroszokat, felháborodtak az oroszok, amikor 2007-ben, Észtország fővárosában, Tallinnban elbontásra került a szovjetek győzelmi emlékműve. Abban az Észtországban, ahol – mint elfelejtik -, nem ’44-ben jelentek meg először, mint felszabadítók, hanem ’40-ben, mint megszállók. És eztán a német csapatokat valóban virággal fogadták az észt lakosok, és nagyban hozzájárult ez ahhoz, hogy észt katonák tömegei jelentkeztek a Waffen-SS külföldiek toborzásából felállított, a Szovjetunió ellen bevetett alakulataiba.

Felháborodásukat fejezték ki 2011-ben amiatt is, amikor Traian Basescu román államfő kinyilatkozta, miszerint abban a helyzetben, 1941-ben ő maga is megindította volna a csapatokat a Szovjetunió ellen. Mint az orosz külügyminisztérium szóvivője, Alekszandr Lukasevics válaszreakcióban kifejtette: „megengedhetetlenek az olyan szégyentelen provokációk, amelyek a második világháborús fasiszta agressziót igazolják és a nácizmus több millió áldozatainak emlékét szentségtelenítik meg.”

Úgy látszik, az „elesett katonák emlékének megszégyenítése” visszatérő vándormotívum minden ilyen esetben. Maguk részéről érthető, hiszen apák, fiúk, testvérek, férjek számukra ezek a katonák, a ma élő hétköznapi oroszok hozzátartozói, felmenői, akik viszont nekünk megerőszakolások százezreit, deportálásokat és szabadrablást hoztak el. Talán elfelejtkezik arról, hogy korábban a Szovjetunió kebelezte be indokolatlanul Besszarábiát a román állam területéből, és tartotta még ekkor is birtokában. Mint ahogyan az ekkor újra magyar államigazgatás alatt lévő Kárpátalját is saját igényeként tüntette fel a terjesztett brosúrákon, és, mint láttuk, ’45 után el is csatolta ismét Lengyelország felét – noha az papíron a győztes államok között szerepelt, hiszen a nagyhatalmak az ő védelmében üzentek hadat Németországnak; de nem tették meg ugyanezt a Szovjetunió ellen. Ekkor, hat év és sokmillió áldozat után koncul odavetették Sztálin kényének, azt az államot, aminek védelméről magasztos szólamokat tartottak. És nem jártak jobban a többiek sem: az átállt Románia ugyanúgy elvesztette ismételten Besszarábiát, de igen, még a szövetséges Csehszlovákia is Kárpátalját – mely végül is, ha nem is 1941-ben, de csak a szovjet hatalom kezébe került. Az ideiglenesen itt tartózkodó baráti csapatok pedig 45 évig élvezték Európa vendégszeretetét, és ma is meggyőződéssel vallják, hogy ez a mi akaratunkból történt így, noha szinte minden „felszabadított állam” fegyveresen állt ellen. Köztük a lengyelek, az észtek, és mi, magyarok is.