A lengyelek utálják az oroszokat?

Lengyel, svéd seregek Oroszországban

A Sujszkij ellenes erők II. Ál-Dimitrij bukása után a lengyel királyhoz fordultak segítségért, és újabb alku született III. Zsigmond és a felkelő oroszok között. Ebben az orosz bojárok Sujszkij elűzéséért cserébe hozzájárultak ahhoz, hogy elfogadják cárjuknak III. Zsigmond fiát Ulászlót.

A megegyezés szerint a lengyel seregek meg is indultak Moszkva ellen, ám Sujszkij újabb svéd csapatokat alkalmazott így az erők kiegyenlítődtek. Az 1607 és 1610 közti harcokban mind a svéd, mind a lengyel erők igyekeztek a maguk számára előnyös területeket elcsatolni Oroszországtól, így a Szabor végül megelégelte a fennálló helyzetet és megfosztotta hatalmától Vaszilij Sujszkijt. A cár háziőrizetbe vétele után, egy egyházi-világi főúri tanács vette át az ország irányítását. Az új irányító szerv a háború befejezése és az idegen erők kivonulása érdekében 1610 –ben tárgyalásokat kezdett III. Zsigmonddal, aki megismételte ajánlatát arról, hogy fiát Ulászlót ismerjék el Oroszország cárjának.

A szabor elfogadta volna Ulászlót, ám cárrá választásához feltételül szabta áttérését a görög-keleti vallásra. A lengyelek azonban elutasították a feltételt, így a béke végül meghiúsult, sőt III. Zsigmond serege bevonult Moszkvába is.

Az interregnum évei következtek (1610-1613) vagyis a cár nélküliség időszaka, melynek során Nyizsnyij Novgorodból egy felszabadító mozgalom indított harcot az országot megszállva tartó lengyelek ellen. A mozgalom népi szárnyát Kuzma Minyin, nemesi szárnyát pedig Dimitrij Pozsarszkij herceg vezette. Az 1613 –ra már az egész orosz népet maga mellé állító felkelés végül felülkerekedett a lengyeleken és kiűzték csapataikat az országból. Emellett a svédeket is távozásra bírták.

Az idegen kiűzését követően a legfontosabb feladat egy új cár megválasztása lett. A jelöltek közt volt Vlagyimir Sztarickij herceg, a főúri tanács vezetője, illetve Vaszilij Golicin herceg a bojár tanács első embere. Az eleinte leginkább esélyesnek tartott két főnemes mellett azonban felvetődött Mihail Romanov neve is.

A Romanovok felbukkanása

A cárválasztáskor a főúri és bojár tanács vezetői mellett több okból merült fel a Romanovok neve. Egyrészt ők voltak a leggazdagabb, legtekintélyesebb orosz bojárok, ami azt vetítette előre, hogy megválasztásuk esetén várhatóan nem kellett attól tartani, hogy kifosztják a kincstárat. Másrészt az oroszok számára a Romanov név bizalmat keltett, mivel IV. Iván felesége Anasztázia Romanova és annak fivére Nyikita Romanov annak idején több ezer oroszt mentettek meg IV. Iván haragjától. (Többször előre figyelmeztették a lakosságot a cár gyilkos portyázásairól.) A Romanovok megteremtették az erős abszolút monarchia alapjait, és egészen 1918 –ig, vagyis három évszázadon keresztül irányították az országot.

Mihail Romanov: 1613-1645

A Romanov család élén 1913 –ban Fjodor Nyikitics Romanov állt, ám a lengyelek elleni harcokban fogságba esett, így a cárválasztáskor legetséges cárjelöltként csak fia, az akkoriban éppen 17 éves Mihail Romanov jöhetett szóba. Az ifjú nemes anyjával együtt a Kosztroma melletti Ipatyev-kolostorban élt, a bojárok küldöttsége itt kérte fel az uralkodásra.

Az ifjú cár uralma első 6 évében az őt tanácsadókként körülvevő bojárok befolyása alatt állt, ám apja 1919 nyarán kiszabadult a lengyel fogságból, és hazatérve kezébe vette az államügyek intézését. Először moszkvai Pártiárkává szentelték, majd megkapta a „nagyfejedelmi” címet, ami majdnem az uralkodóéval egyező jogokhoz és hatalomhoz juttatta. Neve ekkor lett Filaret. A tényleges kormányzást 1633 –ig ő végezte, fiát minden téren háttérbe szorította.

Filaret belpolitikájában az erős kéz elvét képviselve elrendelte a népesség összeírását, majd új adókat vezetett be. A fejadó a nemesekre is vonatkozott, ami nagy ellenállást keltett, így végül kénytelen volt visszavonni.

Háború a lengyelekkel és a svédekkel:

A lengyelek 1613 –as kiűzését követően, az oroszok számára a legfontosabb kívánság az elvesztett területek, elsősorban Szmolenszk és a Balti-tengeri partvidék visszaszerzése lett. Ugyanis Szmolenszk a lengyel, míg Ingermanland (Balti-partvidék) a svéd királyság birtokában volt. Az orosz csapatok először az északi határszélről kísérelték meg kiűzni a svédeket, ám a skandináv királyság erői visszaverték támadásaikat, így az 1617 –ben megkötött Sztolbovói béke értelmében II. Gusztáv Adolf (1594-1632) továbbra is megtarthatta a Balti-tenger vidékét.

Az ifjú cár és környezete másodszor Szmolenszk visszaszerzésére tett kísérletet. Az oroszok által kezdeményezett orosz-lengyel háború azonban 1616-1617 közt szintén nem hozott eredményt. Az 1618 –ban megszületett gyeulinói (dywilinói) béke továbbra is a lengyelek kezén hagyta Szmolenszket. A városért folyó küzdelem a harminc éves háború alatt (1618-1648) szünetelt, bár a cár élénken támogatta - gabona és salétrom szállítmányokkal - a Habsburg-lengyel szövetség ellenfeleit, elsősorban Dániát.

A hosszú európai háború után, 1632 –ben az Orosz Birodalom újra megpróbálta Szmolenszk visszavételét, ám a Szmolenszki-háborúban (1632-1634) Lengyelország továbbra is túl erősnek bizonyult. Az oroszoknak a háború végére megint el kellett fogadni a vereséget.

Filaret halálával Mihail Romanov végre megkezdhette önálló politikáját. Ennek egyik első elemeként eldöntötte, hogy új külpolitikai koncepcióba kezd, mely szerint lemond a terjeszkedő jellegű harcokról, és a továbbiakban elkerüli szomszédaival a konfliktusokat. Az első ilyen konfliktus a Török Birodalommal alakult ki, amikor 1631 –ben a Don és zaporozsje vidékén élő kozákok saját elhatározásból elfoglalták a törökök birtokában lévő Azovot. A megszerzett várost a cárnak adták át, ám Mihail Romanov nem akart háborút Törökországgal, így visszautasította Azov átvételét, sőt felszólította a kozákokat a város visszaadására. (A kozákok végül nem adták vissza, így II. Murád 1645 –ben viszavette.

Ukrajna egy részének orosz kézre kerülése

Alekszej cár uralkodásának, sőt az egész orosz történelemnek kiemelkedően fontos eseménye volt Ukrajna megszerzése.

Ukrajna területe 1240 –től egy évszázadon keresztül tatár fennhatóság alá tartozott, majd az 1300 –as évek közepén – körülbelül 1340 körül - a terjeszkedő litván állam területeinek túlnyomó részét sikeresen meghódította. Alig néhány évtizeddel később 1386 –ban született meg a Jagelló uralkodók alatt működő lengyel-litván perszonálunió, mely 1569 –ben tényleges egyesüléssé vált. (Lublini Unió) Az egyesülés során Lengyelország, - mely fokozatosan a közös állam vezető erejévé vált - Ukrajna fölé is kiterjesztette befolyását és a térségben megjelentek a katolikus lengyel nemesek, akik a tartomány kizsákmányolása révén próbáltak meggazdagodni. A lengyel elnyomás egyszerre volt tehát feudális jellegű és vallási-etnikai alapú, hiszen Ukrajna görög-keleti vallású parasztsága egyszerre kellett, hogy elszenvedje a katolikusok hatalmaskodását és a lengyel nemesek kizsákmányolását.

Bonyolította a helyzetet, hogy Ukrajnában a déli területeken – a Fekete-tenger partvidékén – sajátos státuszú lakosság élt, akiket kozákoknak neveztek. Ez a népesség nagyrészt az 1300 –as évek végétől az orosz területekről elszökött vagy elűzött olyan görög-keleti vallású parasztságból állt, mely ezen a területen telepedett le, majd vált fegyverforgató zsoldossá. Életmódjuk miatt a környező államok – Lengyelország, Magyarország, Havasalföld, Ausztria - gyakran fogadták fel a kozákokat, akik fizetségért szívesen harcoltak bármelyik oldalon. Igazi és örök ellenfeleik a törökök és tatárok voltak csupán, akik sűrűn fenyegették területeiket. A kozákság a XIV. századi kialakulásuk és az Ukrajnában érvényesülő lengyel elnyomás megjelenése között eltelt két évszázad alatt hatékony katonáskodó népességgé vált. Nagy részük Zaporozsje környékén – Ukrajna legdélibb részén - szinte saját államba tömörült, és saját vezető, úgynevezett hetman uralkodott felettük.

Az Ukrajna területén 1569 -től egyre súlyosabbá váló lengyel elnyomás 1640 –ben az ukrán parasztok fellázadásához vezetett. A kezdetben csak kisebb harcokat hozó lengyel ellenes lázadás akkor lett hatalmas méretű, mikor a zaporozsjei kozákok is bekapcsolódtak a háborúba, és 1648 -ban görög-keleti vallású társaik segítségére siettek. A kozákok hetmanja Bogdan Hmelnyickij ugyan több sikert is elért, ám 1653 október elsején a zsvanyeci csatában nagy vereséget szenvedett a lengyelektől. Ekkor Hmelnyickij az orosz cárhoz fordult segítségért. Az orosz-kozák kapcsolatfelvétel nyomán született meg a Perejaszlavi szerződés 1654 januárjában. A megegyezés szerint Hmelnyickij esküt tett a cárra, és hadseregével illetve kezén lévő területeivel együtt csatlakozott az Orosz Birodalomhoz, melynek ezentúl rendszeres adót is fizetett. Az alku további részében a cár jelentős önállóságot biztosított a zaporozsjei kozák államnak, így biztosította a szabad hetman választást, illetve védelme alá vette a kozákok államát, így a lengyelekkel szemben is közös háborúra tett ígéretet. A szerződésben rögzített kiváltságok egészen II. Katalinig, vagyis több mint egy évszázadon keresztül maradtak érvényben.

A szerződés révén már a cári orosz sereggel meginduló lengyel ellenes kozák támadás 1654 –ben kezdődött, és ezzel kirobbant az 1654-1667 közti orosz-lengyel háború, melynek tétje már Ukrajna hovatartozása lett. A hosszú harcokat végül Oroszország nyerte, így az 1667 –es Andruszovoi béke, a sok lengyelektől elszenvedett korábbi vereség után (1618, 1634) végre az oroszok számára hozott győzelmi sikereket, és területeket.

Lengyelország felosztásai

A XVI. és XVII. században még Oroszország legfőbb riválisának és ellenfelének számító erős Lengyelország a XVIII. század közepére nagyon meggyengült. A meggyengülés fő oka abban rejlett, hogy miközben az országot a nemesség és az általuk alkotott szejm (nemzetgyűlés) kormányozta, a királynak nem volt semmilyen hatalma. Azonban a nemesség körében erős volt a széthúzás, így gyakorlatilag szinte semmilyen kérdésben nem tudtak dönteni. Lengyelországnak nem volt egységes hadserege, a közös védelemre nem áldoztak a nemesek, helyette a szejmmel önmaguknak osztottak földeket.

Első felosztás: Kihasználva a helyzetet, Lengyelország egy részét 1772 –ben a környező nagyhatalmak felosztották egymást közt. Ennek előzménye III. Ágost (1733-1763) idejére nyúlt vissza, akinek halála után II. Katalin jelöltje került a lengyel trónra Poniatowski Szaniszló (1764-1795) személyében. Az új király és a köré csoportosuló görög-keleti kisebbség (Radomi Konföderáció) egy új alkotmányt hozott létre, melyben kibővítették a görög-keleti lakosság jogait. Tiltakozásul a Habsburg barát katolikus lengyel nemesek (Bari Konföderáció) polgárháborúba kezdtek ellenük. A harcok közben az egyébként is nehéz helyzetben lévő parasztok is fellázadtak uraik ellen a galíciai és podoliai (Ukrajna) területeken.

A kaotikus helyzetben lévő Lengyelországról II. Katalin Nagy Frigyessel, és Mária Teréziával kezdett tárgyalni, és 1772 elején megegyeztek Lengyelország első felosztásáról. Az alku szerint Oroszországé lett a keleti országrész (Nyugat-Belorusszia) Ausztria megkapta Galíciát, Poroszország pedig bevonulhatott Északkelet-Lengyelországba, így végre össze tudta kötni a brandenburgi és porosz területeit.

A második felosztás 1793 –ban következett. Ekkorra a lengyel nemesség (slachta) felvilágosultabb része ráébredt arra, hogy alapjaiban kell megváltoztatni Lengyelország kormányzati rendszerét és alkotmányát, különben az országot bekebelezik szomszédai. A cél érdekében a felvilágosult többségű szejm hatályon kívül helyezte a mindenkori lengyel király hatalmát minimalizáló Pachta Conventát, és a minden hatalmat a szejm kezébe helyező 1505 –ös Radomi Konstitúciót. Az ország választott monarchia helyett örökletes királysággá nyilvánították, a Poniatowski dinasztia uralmával. A változások révén végre létrejöhetett egy állandó lengyel hadsereg (100 ezer fővel) és lett központi kincstár is a világi birtokok 10, az egyházi birtokok 20% -os megadóztatásának bevezetésével. A modernizáció azonban már későn történt. A lengyel főnemesség, mely nem értett egyet az új alkotmánnyal és megalakította a Targowicei Konföderációt, behívta II. Katalint, hogy védelmezze meg régi jogaikat. Az orosz sereg 1792 nyarán tört be Lengyelországba, és bár Dubienkánál vereséget szenvedtek a lengyel nemesi seregektől, mégis elérték, hogy a király visszavonja a változtatásokat, és Poroszországgal újra felosztották az országot. A második felosztásban Poroszország dél felé bővíthette területeit, és birtokba vehette Lodz környékét. Oroszország pedig magához csatolta a Minszk-Targowice vonalban elhelyezkedő hatalmas Belorussziát.

A harmadik felosztásra 1795 –ben került sor, mivel előző év tavaszán Krakkóból kiindulva egy jelentős orosz ellenes lengyel felkelés kezdődött Tadeusz Kosciuszko tábornok vezetésével. (A tábornok korábban harcolt az amerikai függetlenségi háborúban is, majd hazatérve vezette a lengyeleket a dubienkai csatában) A lengyelek Kosciuszkót választották a nemzetgyűlés elnökének és az ország első számú vezetőjének. A tábornok több csatát is megnyert az oroszok ellen, és sikerült a felkelést is kiterjesztenie az egész országra. Ám a túlerőben lévő oroszok és poroszok végül legyőzték. Ekkor történt Lengyelország végső felosztása 1795 –ben. Poroszországé lett a volt porosz hercegség déli határvidéke, Ausztriáé Nyugat-Galícia, az oroszoké pedig a volt Litvánia. Ezzel Lengyelország egy időre eltűnt a térképekről. A lengyel uralkodónak le kellett mondania, és Szetntpéterváron kellett visszavonultan élnie. (Később Napóleon 1807 –ben létrehozta a Varsói Nagyhercegséget, ám a francia császár legyőzése után a rövid életű állam újra megszűnt. A Bécsi Kongresszus 1815 –ben Lengyelország nagy részét Oroszországnak adta, és csak az első világháború után jöhetett létre újra egy független Lengyelország.)

Az Orosz Birodalom Nagy Katalin alatt tehát világbirodalommá fejlődött, és később a Napoleoni háborúk után, mint győztes fél tovább növelhette befolyását.

Felhasznált irodalom:

Niederhauser-Font-Krausz-Szvák: Oroszország története. Maecenas Kiadó, Budapest, 1997

Font Márta-Niederhauser Emil-Krausz Tamás-Szvák Gyula: Oroszország története. Maecenas, Bp. 1997.

Klaniczay Gábor: Európa ezer éve: A középkor II. Osiris Kiadó, Budapest, 2004

Gunst Péter: Európa története. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1996

Hahner Péter: A régi rend alkonya. Egyetemes történet. 1648-1815. Panem Kiadó, Budapest, 2006

Dr. Kiss Géza: Egyetemes történelem 1640-1789. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest 2001 /Tanárképző Főiskolák, Egységes jegyzet/