Más országokban miért nem sírnak az elvesztett területekért?

Mielőtt kedvenc szélsőségeseim letámadnának a hazaáruló kifejezéssel, közlöm, hogy én szeretem a hazámat, a történelmét, az irodalmát és kultúráját....

Valahogy egyre gyakrabban futok össze olyan emberekkel - főleg fiatalokkal -, akik saját, személyes boldogságuk lehetetlenségét látják a trianoni békében.

Igen, igazságtalanság érte az országot, amikor elvették a színmagyar területeket, és jogos lenne, hogy legalább a még ma is magyar többségű részeket visszakapjuk. Ezt elismerem, DE:

1. Az egykori Magyarország bizonyos részein évszázadok óta már etnikumok éltek. Persze hivatalosan magyarországi terület volt, de most józan, paraszti ésszel belegondolva: mennyire lehet magyarnak tekinteni egy olyan helyet, ahol évszázadokon keresztül még csak nem is él számottevő magyarság?

Horvátországot ugyan milyen értelmes ok alapján lehet visszakövetelni? Vagy a Dunántúl miért nem akarjuk visszaadni a rómaiak leszármazottainak, ha egyszer Pannónia néven létezett, tehát ők is számon kérhetnék rajtunk?

2. A történelem változik, ma nagy egy ország, holnap kicsi. Hol van most Egyiptom vagy a Római Birodalom? Miért nem lehet elfogadni, hogy nem jogszerű és természetes állapot, hogy egy ország örökkön-örökké dicsfényben ragyogjon?

Ezzel szemben egy természetes és alapvető folyamat a társadalmak folyamatos változása.

3. Miért veszik egyesek személyes sértésnek azt, ami már bő 90 évvel ezelőtt történt? Az ember szerese a hazáját, legyen benne tisztelet a múlt iránt, de miért kell túlzásba vinni a magyar büszkeséget?

Miként gátolja meg az egyéni boldogság kiépítését Trianon?

4. És a fő kérdés: ha más országok el tudják fogadni a történelem olykor igazságtalan pofonjait és változásait, a magyarok miért nem?