Ha Károlyiék 1918-ban nem oszlatják fel a hadsereget, és egy az országot megvédeni akaró vezetőnk van, mi történt volna?

Nem biztos, hogy a magyar katonák harcolni akartak 4 év világháború után és azt is érdemes tudni, hogy a magyar hadosztályok közül alig akadt olyan, amiben többségben voltak a magyarok.

Ettől függetlenül biztos jobban is lehetett volna kezelni a helyzetet.

1#: Nem akart harcolni senki. Viszont korabeli jegyzetekből arra lehet következtetni hogy a nép fegyvert fogott volna, a katonák vissza soroltak volna, ha tudják hogy milyen árat kellett fizetni. Elegük volt igen. Viszont gondolj bele. Addig nem a hazájukért harcoltak, utána már igen.

A törökök pedig a legjobb példa arra hogy egy előnytelen békét hogyan lehet előnyössé tenni azért mert csökönyösek.

Mi harcoltunk volna, mert a saját országunk lett volna a tét, viszont a franciák, angolok nem tudták volna lenyomni a saját népük torkán hogy miért harcolnak a katonák egy távoli országban aki nem Németország.(hiszen a németek voltak kikiáltva ekkor már rég ősellenségnek)

A kisantant pedig ekkortájt még nem lett volna képes arra hogy kikényszerítse a feladott területeket.

Egyértelmüen előnyösebb helyzet lett volna.

Valószinüleg a 2. VH alatt megszerezett területek lettek volna az antant által elfogadva nem a mostani.

Ha érdekel, javaslom, hogy olvasd el Pokorny Hermann m. kir. altábornagy alábbi írását. (Az első világháborúban hírszerző tiszt volt, Horthy idején vámőrség parancsnoka altábornagyként, később honvéd dandár parancsnoka, 1945. decemberében nyá. vezérezredes)

[link]

(teljes könyve: [link]

Máshol már leírtam, most kimásolom:

Gyakran találkozni azzal a toposszal, hogy egyetlen puskalövés nélkül adtuk át a hazánkat, nem harcoltunk, pedig ha megtettük volna, legalább a magyarlakta területeket megtarthattuk volna.

Nem a szélesebb közvélekedés a hibás ennek a hamis képnek a kialakulásában. Itt évtizedekig tabutéma, fehér folt volt a történelemoktatásban Trianon, és az azt követő események. Amilyen felületes volt az oktatás, olyan felületes a tudás is róla a ma generációjának - melyet sok esetben sajnos alternatív forrásokból próbál önmaga pótolni, tovább növelve a zűrzavart.

Az első, amit tisztázni kell, hogy Károlyi nem oszlatta fel a hadsereget. Az általa honvédelmi miniszternek kinevezett Linder Béla, volt cs. kir tiszt jelentette ki: "Nem akarok többé katonát látni!" Hogy miért? Arról lehet vitatkozni. Talán sikertelen katonai karrierje miatti dühből? Vagy mert látta, átélte bajtársai szenvedését a frontárkokban? Erre nem fogunk tudni választ adni. Akár melyik válasz felé billen is a mérleg nyelve, az szubjektív vezéreltségű. Mindenesetre Károlyi maga is belátta, hogy nem jól választott a poszt betöltésére, és le is váltotta. Akkor viszont már késő volt. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a frontról hazatérő katonák tömege nem volt alkalmas harcra. Olyan borzalmakat éltek át, amelyeket mi, mai fejjel nehezen tudunk elképzelni is, átérezni pedig egyáltalán nem. A hóban, és bokáig érő latyagban átalvott órák a hosszú, tompa tüzérségi tűz monoton zajában, amely már félelmet sem kelt, az árkot patkányokkal, és a nem sokkal korábban még eleven bajtársak megcsonkult holttesteivel megosztva. A feszült pillanat, amikor az árkot elhagyva beásott géppuskafészkekkel kell szemberohanni. Jászi Oszkár előrelátóan megírta a kor hangulatát, amelyet az okozott, hogy míg a frontról ezrével szállingóztak haza a gyászjelentések, addig az otthoni bürokratikus, jegyrendszeres - a korrupció melegágyát jelentő - helyzetben meggazdagodó otthonmaradottak úgy éltek, mintha nem lenne háború, mások szenvedéséből vígadtak a korábbi évekhez képest is fényűzően. Mint mondta, ha "az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazaérkeznek, s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora és önkény által véresre mart családjaikkal vagy az urakká lett lógósokkal vagy kokottá lett aszonyaikkal vagy idegen férfiak által fogant gyermekeikkel - akkor itt egy szörnyű istenítélet fog bekövetkezni...".

Ezt tükrözi gyóni Géza verse is:

Csak egy éjszakára...

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

A pártoskodókat, a vitézkedőket.

Csak egy éjszakára:

Akik fent hirdetik, hogy - mi nem felejtünk,

Mikor a halálgép muzsikál felettünk;

Mikor láthatatlan magja kél a ködnek,

S gyilkos ólom-fecskék szanaszét röpködnek,

Csak egy éjszakára küldjétek el őket;

Gerendatöréskor szálka-keresőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor siketitőn bőgni kezd a gránát

S úgy nyög a véres föld, mintha gyomrát vágnák,

Robbanó golyónak mikor fénye támad

S véres vize kicsap a vén Visztulának.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

Az uzsoragarast fogukhoz verőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor gránát-vulkán izzó közepén

Ugy forog a férfi, mint a falevél;

S mire földre omlik, ó iszonyu omlás, –

Szép piros vitézből csak fekete csontváz.

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

A hitetleneket s az üzérkedőket.

Csak egy éjszakára:

Mikor a pokolnak égő torka tárul,

S vér csurog a földön, vér csurog a fáról

Mikor a rongy sátor nyöszörög a szélben

S haló honvéd sóhajt: fiam… feleségem…

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Csak egy éjszakára:

Vakitó csillagnak mikor támad fénye,

Lássák meg arcuk a San-folyó tükrébe,

Amikor magyar vért gőzölve hömpölyget,

Hogy sirva sikoltsák: Istenem, ne többet.

Küldjétek el őket csak egy éjszakára,

Hogy emlékezzenek az anyjuk kinjára.

Csak egy éjszakára:

Hogy bujnának össze megrémülve, fázva;

Hogy fetrengne mind-mind, hogy meakulpázna;

Hogy tépné az ingét, hogy verné a mellét,

Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!

Krisztusom, mi kell még! Véreim, mit adjak

Árjáért a vérnek, csak én megmaradjak!

Hogy esküdne mind-mind,

S hitetlen gőgjében, akit sosem ismert,

Hogy hivná a Krisztust, hogy hivná az Istent:

Magyar vérem ellen soha-soha többet!

- Csak egy éjszakára küldjétek el őket.

És valóban, meg is történt az őszirózsás forradalom. A végítélet elmaradt, nem történtek gyilkosságok, egyedül a mindenért felelőssé tett Tisza István gróf lett annak egyetlen áldozata. De a felfegyverzett katonákra ekkor az államnak - mely nem is volt éppen tisztázott fogalom - semmi ráhatása nem volt, és inkább jelentettek veszélyt - mármint azok, akik nem dobálták el a vagonokból kiszállva már eleve puskáikat -, mint eszközt. Ekkor tehát, az 1918-as évben nem volt lehetőség hadseregszintű ellenállásra.

Mindazonáltal Károlyi gróf támogatta a később önállóan szerveződő védekező harcokat. Ezekből - sikerességük okán - csak kettő maradt meg az emlékezetben, a Sopron környéki Rongyos Gárda ellenállása, és a balassagyarmati felkelés. Azonban ezeken kívül is számos ponton volt helyi ellenállás, például az önkéntes Székely Hadosztály, mely hosszú ideig vívta elszigetelten, támogatás nélkül harcát, mígnem folyamatosan visszaszorulva Kelet-Magyarországon felmorzsolódott.

Károlyi Marosvásárhelyen látogatta meg őket:

[link]

Ahol a következőket mondta:

"Régen vágyódtam már idejönni, hogy megköszönjem azok kitartását, akik itt őrt állnak. Magyarország sohasem fogja elfelejteni, hogy a háború öt keserű esztendeje után a székely katonák nem mentek vissza családi tűzhelyükhöz, hanem a háború minden nyomorúságát átszenvedve, volt annyi lelki erejük, hogy ismét fegyvert fogjanak az egész ország ügyéért.

[...]

Hallja meg innen az egész világ, hogy nem lehet egy nemzetet legázolni, nem lehet egy népből kiirtani az önfenntartási ösztönt, mely azt mondatja vele, hogy élni akar."

A baj az volt, hogy naivitásában túlzottan bízott az Antantban. Tovább idézve a fenti beszédét:

"De hallja meg, és értse meg a világ azt is, hogy ha a párisi békekonferencia a wilsoni elvek, a népek önrendelkező joga és a megegyezéses béke ellen döntene, akkor mi végső szükségünkben fegyverrel is fel fogjuk szabadítani ezt az országot."

A balassagyarmati történések kapcsán is meg kell említeni, hogy annak eredményessége okán egy sor más felvidéki településen is hasonló fegyveres összetűzések indultak a lakosság részéről, de ezeknek már nem lett foganatja. Emellett a Rongyos Gárda harcai során - közöttük regurális katonai erők is szerepeltetve -, Prónay Pál például kikiáltotta, és egy hónapig fenntartotta a Lajtai Bánságot - a független magyar őrvidéki államot -, de ez megmaradni nem tudott. Hasonlóan egy hónapig állt fenn az ilyen sorsot bejáró Bánáti Köztársaság is, a szerbekkel és románokkal szemben, amelynek célja az volt, hogy ha nem is nyílik mód a Magyarországban való megmaradásra, de legalább függetlenségben tartva megóvni a magyar lakosságot a várható sorstól, mígnem a francia csapatok bevonultak, és ez a remény is szerte szállt.

A Károlyit megdöntő kommunista puccs után a Tanácsköztársaság általános toborzásba kezdett, 1919. március végétől elkezdődött a magyar Vörös Hadsereg felállítása, ennek szervezése azonban nehézkesen haladt, és április végéig még mindig nem mutatotkozott érdemi eredmény. Május elején azután sikerült 15 ezer főnyi erőt Budapest védelmében a frontvonalakra küldeni, azután, a kényszersorozás elrendelésével, de talán a veszély tudatosulásának hatására is, ám mindenesetre gyorsan nőtt. Május közepére már közel 120 ezer katona fegyverbe állítása történt meg, a hónap végére pedig már elérte a 200 ezer főt! Nem elhanyagolható haderő, tehát mondhatjuk, hogy a hadseregünk ismét felállt a válságos időkben, és igen, létezett. A royalista tisztek ellenpólusként - némi késedelemmel - augusztusban megalapították a Nemzeti Hadsereget, mely viszont - mivel a Szegeden ülésező ellenkormánynak csak a városra és szűk körére terjedt ki befolyása, korlátozva voltak a csapatok felállításának lehetőségei - még szeptemberben is csak 30 ezer főt számlált.

A Vörös Hadsereg vezetését volt monarchiabeli tisztek látták el, nem ideológiai okokból, hanem mert átlátták, hogy az adott helyzetet reálisan mérlegelve, sikeres ellenállásra egyedül itt nyílik lehetőség, és a patriotizmusukat előtérbe helyezték a világnézeti ellentéteknek. A fővezéri tisztet Stromfeld Aurél egykori cs. kir. vezérkari ezredes vállalta el. Nem sokkal ezután elkezdődött a felső-magyarországi hadjárat a betörő cseh katonai csapatok visszaszorítására. Mindez meglepő sikerességgel zajlott. Nagyobb részletezés nélkül csak átfutólag felvázolva az eseményket: május elején Salgótarján térségében indult meg a hadművelet, 22-én visszafoglalták Miskolcot, és két héttel később, június 6-án Bártfánál már elérték az ezeréves határt. A támadás lehengerlő mivoltában nagy szerepe volt annak is, hogy mintegy 40 repülőgép, és 12 páncélvonat is növelte a fegyverre kélt magyar haderő ütőképességét.

Stromfeld terve ezután az volt, hogy nyugati irányba tovább kiteljesítve a magyar támadás lendületét, "mielőtt a hadsereg zöme a Tiszán átkelve a román haderő ellen fordulna, a cseh hadsereggel hosszú időre leszámoljon", majd minden figyelmét az említett másik arcvonalra fordíthatssa. Azonban közbelépett a politika: a megrémült Antant felajánlotta Kun Bélának, hogy nem avatkoznak bele Magyarország belpolitikai helyzetének átalakulásába és annak gazdasági folyamataiba - azaz hagyják a kommunizmus kifejlődését -, ha visszavonják a magyar katonai erők támadását. Kun Béla beleegyezett, ezzel nyilvánvalóvá téve, hogy nem a magyarlakta területek védelme, és az ország szétszabdalásának megakadályozása volt a célja, hanem az "imperialisták térhódításával szemben a kivívott proletárdiktatúra eredményeinek megőrzése", ezt féltette a csehektől és franciáktól. Stromfeld, miután kézhezkapta a visszavonulási parancsot, tiltakozásul lemondott. Példáját számos társa követte.

Ezután a magyar Vörös Hadsereg még offenzívát indított a Tiszántúlon állomásozó román erőkkel szemben, akik nem hajtották végre a megbeszéltek szerinti kivonulást, ám ez hamar csúfosan összeomlott, és ellentámadásba fordult át, majd a román csapatok gyakorlatilag menetből vonultak be Budapestre, ellenállás nélkül. Ezzel pedig a Tanácsköztársaság is megbukott.

Ha nem ilyen vezetők lettek volna, talán máshogy is alakulhatott volna a történelem, de ez már megválaszolhatatlan kérdés.

A Horthy által parancsnokolt Nemzeti Hadsereg 1919 őszére meghaladta a 100 ezer főt, de ekkor már semmi dolguk nem akadt. Mint az egyetlen fegyveres erővel rendelkező vezető, az Antant bizalmát is élvezte, így, miután a román csapatokat kivonták Budapestről, ő tért be, és állította helyre a közrendet, majd vette fel az államszervezést - ekkor már Trianon rendelkezései eldöntött ügyek voltak. A hadsereget pedig - a békediktátum értelmében - többségében leszerelték.

Mindenesetre azt mondhatjuk, hogy mind a lokális, helyi civil ellenállások keretében, mind pedig állami szinten komoly fegyveres harc, tényszerűleg vívott háború zajlott az elcsatolt területek megtartásáért, avagy visszaszerzéséért, ezek viszont nem értek el tartósabb, nagyobb léptékű eredményeket. A marginalizálásukkal azonban - "egyetlen puskalövés nélkül adtuk át hazánkat" - azon magyar katonák áldozatáról felejtkezünk el, és tesszük semmivé, akik életüket áldozták benne. Ezért fontos tudnunk.