Hogyan lehetne véget vetni a NATO-Oroszország közti hidegháborúnak? Mi várható a következő években, évtizedekben?

A '80-as években már megkezdődött az enyhülés, közeledés. A hatalmas nukleáris fegyverarzenál nagymértékben csökkent azóta. Gorbacsov liberalizációs politikája elhozta a változást. A 90-es évek elején az oroszok kivonultak Közép-Európából, felbomlott a Szovjetunió, jött a rendszerváltás a térségben és úgy tűnt a korábbi szembenállás után a partnerség, béke, együttműködés időszaka következik. Aztán 1999-ben megint megromlott a viszony az orosz szövetséges Szerbia elleni NATO agresszió miatt. A 2001-es nagy new yorki terrortámadás után a NATO politikájának középpontjába a terrorizmus elleni harc állt új fő célként a hidegháborús fenyegetettség, orosz-szovjetellenes politikai főirány évtizedei után. Ebben Oroszország is partner volt, támogatta, segítette az afganisztáni NATO missziót és Közép-Ázsia stabilizációját. A NATO és Oroszország a terror elleni harc mellett a kelet-afrikai kalózok elleni katonai fellépésben is együttműködött. Azonban voltak vitás kérdések is. Oroszország fenyegetve érezte magát, érdekeit a NATO keleti terjeszkedése miatt és a kelet-európai rakétapajzs tervek miatt. A Nyugat által támogatott ukrajnai, grúziai színes forradalmakat is rossz szemmel nézték Moszkvában. Az orosz vezetés úgy vélte a posztszovjet térség orosz érdekszféra, előjogokkal rendelkeznek, ezért élesen tiltakoztak az amerikai tervek ellen, amikor 2008-ban hivatalosan is meghívták Ukrajnát és Grúziát a NATO-ba és megkezdték a bevonásukat. Moszkvából jelezték, hogy ezen országok NATO tagságát elfogadhatatlannak tartják. 2008 másik diplomáciai konfliktusa Koszovó volt, ami nyugati támogatással egyoldalúan független állammá vált, Szerbia és a keleti nagyhatalmak tiltakozása ellenére. Aztán a NATO-orosz szembenállást 2008 augusztusában a dél-oszétiai válság miatti Grúzia elleni orosz intervenció tovább élezte. Koszovóra válaszul Moszkva elismerte a de facto független Abházia és Dél-Oszétia állami szuverenitását. Az orosz katonai beavatkozás miatt Kelet-Európában is nagy volt a felháborodás, főleg a balti államok és Lengyelország tiltakoztak, de még akkoriban Orbán is élesen kikelt az orosz politika ellen. Felmerült az igény a NATO oroszellenes erősítésére. 2011-ben a NATO Líbiában hajtott végre katonai intervenciót. A humanitárius beavatkozást Oroszország is jóváhagyta az ENSZ BT-ben, de tiltakozott, hogy ezen felhatalmazáson, a civilek védelmén túllépve a NATO a Kadhafi kormány eltávolítására vetette be erőit. Aztán a következő években megint volt enyhülés, majd jöttek 2014-ben az ukrajnai események. A Nyugat által is támogatott februári forradalom kapcsán Moszkvában ismét nőtt a bizalmatlanság és válaszlépésként katonai beavatkozás mellett döntöttek és átvették az ellenőrzést a Krím-félszigeten és annektálták azt. Ez ellen szinte az egész nemzetközösség tiltakozott és nem ismerik el jogilag. Aztán a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatista felkelés tovább mélyítette a konfliktust. 2014 nyarán az orosz hadsereg is beavatkozott a szakadárok oldalán és az agresszió miatt már jelentős gazdasági szankciók léptek életbe Oroszország ellen a korábbi inkább jelképes diplomáciai szankciók után. Válaszul Oroszország is vezetett be szankciókat. Az ukrajnai tűzszünet után is maradt az éles szembenállás, az ottani konfliktus befagyott. 2015-ben Oroszország Szíriában avatkozott be a polgárháborúba az Assad-rezsim oldalán, miközben a Nyugat annak eltávolítását, a felkelőket támogatta. Ez újabb ellentét. A NATO és Oroszország között mára már nagyon megromlott a viszony, nagy a bizalmatlanság, politikai szembenállás, gyakoriak az egymás elleni katonai hadgyakorlatok, fejlesztések, erődemonstrációk is, lényegében ismét hidegháború van.