Miért hajtják a katonákat annyira, miért ordibálnak velük?

Ven egy régi elv, miszerint a katona féljen jobban a saját felettesétől, mint az ellenségtől. Ha a fegyelem alapja a terror, nem agyalsz azon, hogy a következő percben letépi-e a lábaidat egy gránát.

Egyébként az hogy a szükségesnél jobban hajtják őket, arról szól, hogy minél inkább kitolják a teljesítő- és tűrőképességüket. Egy ember teljesítőképessége pszichésen sokkal inkább behatárolt, mint fizikálisan. Ha a katona hozzászokik ahhoz az érzéshez, hogy nem tud tovább futni, mégis muszáj, utána képes lesz tovább futni.

"szerintem attól nem lesz jobb az emberek kedve"

Jobb kedv? Az ellenség sem fogja kávéval és teával kínálni őket, golyóval annál inkább.

Ha egyszer valódi harci helyzetbe kerülnek, sokkal többet kell elviselniük mint holmi ordibálás. Ez az egész nem azért van, hogy jó legyen nekik, vagy jó legyen a kedvük. Adott esetben parancsra az életüket kell kockára tenni mérlegelés nélkül.

Tudom, hogy száz éve volt, de a háború az háború, a halál az halál, olvasd el a Nyugaton a helyzet változatlan c. könyvet. Mit jelentett katonának lenni az első világháborúban.

Csak belegondoltam, milyen fura lenne például:

Kedves honvéd úr, ha meg nem sértem a kérésemmel, vegye kézbe a rendszeresített kézifegyverét, és szíveskedjék harsány "hajrá" illetve "hurrá" kiáltásokkal megrohamozni a szemben lövöldöző ellenséget.

Ennél sokkal egyszerűbb, ha az őrmester elordítja magát, hogy "roham"!

"attól nem lesz jobb az emberek kedve, illetve a hozzáállása, ha a sárba tiporják őket!"

- Nem a kedven múlik, hanem hogy kialakuljon a parancsvégrehajtás ösztöne. Vannak öröklött, és vannak tanult ösztönök. Bár az egyik veledszületett, a másik kialakult, mindkettő ugyanolyan erősen működik. Volt már, hogy vissza kellett menned ellenőrizni, hogy bezártad-e az ajtót? Vagy hogy ébresztőóra nélkül felkeltél a szokott percben? Ezek pontosan erre példák, a sokszori elismétlés annyira ösztönszerűvé, tudatosan nem átgondolt cselekvéssé vállnak, hogy vissza kell menned magadat ellenőrizni az ajtó bezártságát illetően, mert nem tudod megmondani, megtetted-e, vagy sem - nem a tudatod végezte, hanem az ösztönöd.

Nem _kedvnek_ kell lenni a parancsvégrhajtáshoz. Ha ilyen változó, és kiszámíthatatlan tényezőn múlna egy katona parancsteljesítése, az képlékennyé, kiszámolhatatlanná tenné a háborút. A parancsot kell teljesíteni. Ez először csak a büntetések miatt zajlik így. Majd megszokod, és természetellenesnek vennéd, ha nem úgy cselekednél, ahogyan az elöljáród(!), nem másod, hanem az elöljáród(!) parancsa szól. Tehát nem gépiességé, szolgalelkűséggé alakul a személyiséged. Hanem van egy (vagy egynéhány) ember, akivel _csak akkor, csak olyan helyzetben_ találkozol, ami parancsteljesítéssel jár. Így, ha ez a körülmény ismét feláll, azaz egy tartózkodási helyre kerülsz azzal, akivel minden korábbi kapcsolatteremtésed a "parancs - értettem" szisztémája alapján alakult, az mozgatja meg a parancsteljesítési ösztöneidet. Ezért nem volna szabad saját megítélésemben elöljárónak és beosztottnak együtt beszélgetnie foglalkozáson kívül sem. Nem urizálásból, hanem mert ebbe ront bele. Van egy személy, akivel csak úgy kerülsz kapcsolatba, hogy parancsot ad, és teljesíted. Nem beszélgettek, nem kérdezed az életéről, a kicsi családjáról, amikor kettőtök között kommunikáció van, az csak erre terjed ki. És ezért alakul ki vele szembe(!), az adott személy megjelenése esetén a parancsteljesítés ösztöne.

A fizikai részt illetően: a katonának nem csak annyit kell tudni bírnia, amennyi szükséges, hanem egy kicsivel többet. Mert mindig lehet, hogy egy kilométerrel többet kell gyalogolni a tervezettnél, mindig lehet, hogy egy napot késik a logisztika, és nem lehet enni, mindig lehet, hogy egy éjszakát ébren kell tölteni, mert épp olyan helyzet állt elő. Eggyel mindig többet kell tudni a tervezettnél. Egyébként senkit nem hagynak meghalni, nem az a cél, hogy valaki kiköpje a tüdejét, a cél az, hogy addig fusson, ameddig maga akaratából nem tenné. Ha tovább futsz, mint ahol saját megítélésed szerint megállnál, mert "nem bírom", rájössz, hogy mennyivel tovább bírod. Ha valaki teljesít, az elég. A fizikum fejleszthető, senki nem várja el, hogy elsőre patent legyél mindenben, fejben kell teljesíteni, ezt várják el. Ha ezt látják, az elég.

Nem a az alkalmassági vizsgálat 3,2 km-es futás az, amit teljesíteni kell, és ha ez megvan, akkor nyugalmat lehet érezni. Az csak a beugró, egy fizikumot bemutató alap, amire lehet építkezni a kiképzés alatt.

A kiabálással kapcsolatban: stresszhelyzet teremtését szolgálja. Ha valaki _nem tud_ választ adni egy egyszerű kérdésre, csak mer kiabálnak mellette, mert sürgetik, és mert egyre agresszívabban és más-más jelzőket felhasználva kérdezik meg, amitől bestresszel, és leblokkol, nem tud teljesíteni - akkor éles helyzetben, ahol nem a fülébe kiabálnak, hanem lövedékek sípolnak mellette, szintén nem fog tudni. Ez pszichológia, nem a kiképzőállomány élvezetét szolgálja. Ez metódus, amit ők ugyanúgy parancsra hajtanak végre, mint ahogyan a kiképzendők parancsa fogadják.

Nem a néphadsereg laktanyavilágát jelenti ez, ahol a tanyából felemelkedett őrmester valakinek érezte magát, és ezt éreztetni akarta másokkal is.