Mi értelme van a Magyar Honvédségnek jelen helyzetben?

"6: A 160 ezer a BRUTTÓ, adók nélküli, és a NETTÓT KAPJÁK KÉZHEZ. Ami lásd a táblázaton...KEVESEBB JÓVAL!

(A nettó bér (nem jogi kategória) az a pénzösszeg, amelyet a munkavállaló a (bruttó) munkabéréből a különböző levonások után a kezéhez kap, vagy a számlájára utalnak.)"

A katona nem munkavállaló, hanem a fegyveres erők kötelékében szolgálatot teljesítő személy, aki parancsot teljesít.

Na igazából a kérdés jó & jogos. Én is ezt feszegettem már korábban http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__hadsereg-hadvezetes_..

Leoltottak. Gondolom téged is fognak

Hát, tudod, pajtás, én 2010-ben írtam erről egy tanulmányt. Azt ide nem linkelem be neked, mert van vagy 200 oldal, elég lesz neked a bevezetőjét elolvasni.

Akik elolvasták, azok is hátast kaptak tőle, tehát nem te leszel az első, aki lehülyéz.

Íme:

A MAGYAR HONVÉDSÉG KÖZÉPTÁVÚ

HADERŐ-ÁTALAKÍTÁSI DOKTRÍNÁJA

Ezért a tanulmányért nem kell fizetnie senkinek sem egy fillért se. Nem azért íródott, hogy pár tucat gépelt oldalért pár tucat milliót kifizessenek. A szándék valóban csupán az, hogy ezzel az írással jó sok borsót hányjak fel a falra.

„ha baj van, az emberek Istenhez imádkoznak, és a katonákat hívják segítségül.

ha a baj elmúlt, Istent elfelejtik, a katonákat pedig a pokolba kívánják. „

/ Csuka Tamás dandártábornok, tábori püspök /

Bevezetés

2005 decemberében megszűnt – pontosabban felfüggesztésre került – Magyarországon a hadkötelezettség. Az állampolgárok jó része elégedetten dőlt hátra: egy ostobasággal kevesebb, a fiamat már nem fogják zaklatni, ez a téma is végre és mindörökre lekerült a napirendről, a hadsereg ügye innentől kezdve csakis és kizárólag szakmai kérdés, és a továbbiakban nem össznemzeti ügy. Nagyon sok állam, nagyon sok állampolgár gondolkozott már így a világtörténelem során. Közös tulajdonságuk, hogy ma már nem léteznek.

A honvédelem kérdése, amíg létezik nemzet és társadalom, nemzeti és társadalmi ügy marad, az kell, hogy maradjon. Nem pusztán a katonák ügye: ahogy az oktatás nem kizárólag a pedagógusok ügye, az egészségügy nem kizárólag az orvosok ügye, hanem mindannyiunké, valamennyiünké.

A Magyar Honvédség (továbbiakban: az MH) az ország egyik legnagyobb költségvetési szerve, és hosszú időn keresztül a MÁV után az ország legnagyobb munkaadója is volt. Ma is több tízezer ember foglalkoztatója és több tízezer család megélhetését biztosítja: fenntartása az egyik legjelentősebb költségvetési tétel. Munkáját nemcsak Magyarország látja, hiszen a NATO tagjaként Magyarországnak szerepet kell vállalnia a szövetség munkájában: honvédeink ott vannak Afganisztánban, Cipruson, Nyugat-Szaharában, Koszovóban és a Sínai-félszigeten is, ahogy elődeik is harcoltak és véreztek többek között Nankingban vagy Mexikóban, a Don-kanyarban és Isonzónál, a Borogyinói harctéren és Várnánál. Teljesítették a kötelességüket, adott esetben az életüket áldozták, van, aki Mohács mezején, van, aki Isaszegnél, van aki Doberdónál, és sajnos van, aki Afganisztánban. Ugyanis ismét részei lettünk az euroantanti, elnézést, az euroatlanti szervezetnek, amely Magyarországgal szemben igazi antanti, bocsánat atlanti elvek szerint érez és cselekszik. Már megint nem sikerült megfelelő hátsót találni a nyaláshoz….de majd túléljük ezeket is.

A magyar nép katonanemzetként jött a Kárpát-medencébe ezer, sőt ezerötszáz éve, és hogy mindeddig meg tudott maradni, azt munkáján és szorgalmán kívül elsősorban annak köszönhette, hogy meg tudta védeni magát. Egészen 1918-ig harc nélküli megadásról szó sem lehetett – mihelyt a pacifizmus felülkerekedett, véget is értek a dicső évszázadok és kezdődtek az elnyomatás keserű évei. Harctéren, elszánt harcban vereséget szenvedni nem szégyen, az csupán szerencsétlenség – írta egykor a legnagyobb vereséget szenvedett magyar tábornok, Jány Gusztáv. Amíg van, aki helytálljon, addig helytállásra is van remény.

A Magyar Honvédség csak nevében vette fel újra régi történelmi nevét 1989-ben, sok szempontból „Néphadsereg” maradt. Mint minden intézmény, megérte és átélte a társadalmi-politikai változások földrengését, feladata, szervezete olyan mértékben átalakult, hogy húsz évvel ezelőtti önmagára már semmi sem emlékeztet belőle – legfeljebb a régi szovjet technikai még fellelhető darabjai. A Varsói Szerződés offenzív stratégiájú sorozott tömeghadseregéből kicsi, professzionális, ma már sok szempontból igenis demokratikus, nyugati típusú véderő lett. Talán túlságosan is kicsi, túlságosan is professzionális és megkockáztatható, sok szempontból túlságosan is demokratikus („mi védjük a demokráciát, de nem gyakoroljuk”). Sokan érzik úgy: a fürdővízzel együtt 1990 óta kormányzó politikai garnitúra kiöntötte a gyereket is, ahogy a gazdaság és a társadalom más szegmenseiben is, itt is felemásra sikeredett az a bizonyos átalakulás. Vagy tán nem felemásra: tragikusra és rosszabbra, mint ahonnan kiindultunk.

A Honvédség életét, munkáját, eszközeit és embereit jellemezni, tanulmányozni, róla írni olyan, mint a civil társadalomról: akkora óriási szegmens, hogy lehetetlen küldetésre vállalkozik, aki mindent látni és érteni akar. Dolgozatomban azt szeretném tárgyalni, hogy a MH személyi állománya miképpen került jelenlegi helyzetébe, miért van az, hogy a védelmi szférában dolgozók nem bíznak magukban és a hadseregben, miért érzi úgy a társadalom, hogy a Honvédség elégtelen az ország védelmére. Természetesen nem technikai és katonai, stratégiai és haditudományi kérdésekkel kívánok foglalkozni: volt és jelenlegi katonák, illetve katonakorú vagy a felé tartó fiatalok gondolatai alapján minden rendszerek és szervezetek legfontosabb tartozékának, az embernek a szerepét próbálom részeiben boncolgatni. Legfőképpen abban a tekintetben, hogy mi az oka annak, hogy Magyarországon – szemben csaknem a világ minden országával – a Honvédelmi Minisztérium minden PR tevékenysége ellenére – ma nem sikk katonának lenni. Nem sikk, mert nincs tekintély, mert nincs rend, mert nincs becsült és társadalmi kohézió – mondják erre a szociológusok, de vajon miért van az, hogy maguk a rendszerben lévők sem bíznak a rendszerben?

Semmilyen társadalmi szerveződés sem működhet a társadalomalkotó, az ember nélkül. Az úgynevezett „humán erőforrást” a MH sok szempontból nemes egyszerűséggel ma is csak „emberanyag”-nak, illetve „élőerő”-nek nevezi, érzi, értékeli. Évtizedes reflexek? Szimpla emberi nemtörődömség? Aligha. Sokkal inkább a finanszírozási kérdéseknek alávetett kényszercselekvések sorozata, amely a pénzügyi kérdéseknek adott elsőbbséget, és húsz éve minden ezzel ellenkező előjelű tényezőt az asztal alá sepert. Márpedig a haditechnika csakis és kizárólag pénz kérdése, addig az akarat, a hivatástudat, a hazaszeretet nem a pénzről szól. Mert ahol arról szól, ott már semmiről sem szól.

A Magyar Köztársaságnak, mint minden szuverén államalakulatnak a világon elvitathatatlan jog az önvédelem, az a képességé, hogy határait, szuverenitását, gazdasági érdekeit, biztonságát, állampolgárainak jogait és szabadságát, az azt veszélyeztető támadásoktól, szükség esetén erővel is megvédje. Az önvédelem jogát –amely adott esetben egyesek értelmezésében a preventív háború, az érdeket igen távoli és nem közvetlen támadással szembeni megvédésének jogát is tartalmazza – egyetlen nemzettől el nem vitatja sem a nemzetközi jog, sem a nemzetközi közvélemény. Amely ország többé-kevésbé, deklaráltan, vagy nem deklaráltan, avagy de facto lemond erről a jogáról a nemzetközi életben ostoba és nem kifizetődő módon hátrányba hozza önmagát, adott esetben saját országa, nemzete jövőét, esetleg létezését teszi kockára. A világ minden állam ezért politikai és katonai eszközökkel biztosítani igyekszik saját maga biztonságát, és ezért létrehozza és fenntartja az állami erőszak intézményesített szervezetét a belső biztonság védelmére hivatott rendvédelmi és a külső biztonság védelmét szavatoló katonai szervezeteit. A világ minden állama ennek méretét optimalizálni igyekszik, azaz, mivel rendkívül költséges, az állam költségvetésének igen tetemes hányadét kitevő tevékenységről és szervezetről van szó, ennek méretét, felkészültségét és technikai feltételeit úgy igyekeznek meghatározni, hogy az arányos legyen az adott állam fenyegetettségével. Ezért van demokratikus, fejlett országhoz képest pl. Dél-Koreának vagy Izraelnek igen jelentős, mondhatni, lélekszámához, méretéhez képest túlméretezett hadserege, mert nagy a fenyegetettsége, vagy Görögországnak azért, mert bár a kutya nem fenyegeti, ők fenyegetettnek érzik magukat.

Ezt a fenyegetettséget azonban az állami vezetők és politikusok sokszor nem reálisan és tényszerűen mérik fel, hanem politikai érdekeinek megfelelően. A jellemző tévedés – történelmi léptékkel mérve és napjainkban is – a felnagyítás szokott lenni, azaz az adott vezetés az őt fenyegető veszélyt a valósnál kvázi nagyobbnak gondolja, ezért a társadalmat militarizálja, hadseregét túlfejleszti és, horribile dictum, háborús hisztériát vált ki. A hidegháború éveiben a kölcsönös elrettentés doktrínája miatt a szembenálló katonai tömbök eltúlzott méretű fegyveres erőket állítottak fel. Mivel a demokratikus piacgazdasági viszonyok közepette a rendkívül költséges katonai kutatások eredményeit de facto a polgári iparban alkalmazni és hasznosítani tudták, a hidegháborút az azt jobban bíró – de természetesen számára is rendkívül költséges – nyugati katonai tömb bírta jobban az ortodox merev kommunista gazdaságirányítású Varsói Blokkal szemben. Viszont mikor 1979-ben a szovjet ördög bevonult Afganisztánba, nem várta el szövetségeseitől (alávetett, katonai segédszolgálatra kényszerített csatlósaitól) hogy részt vállaljanak a megnyerhetetlen, idióta konfliktusban. Ellenben manapság…

A hidegháborús fenyegetés elmúlását követően, mivel a létező hadseregek mérete és kiképzettsége indokolatlanul nagy volt, a legtöbb szemben álló fél hadereje korlátozása, leszerelése, csökkentése mellett döntött, elsősorban gazdasági megfontolásokból. Még az igen gazdag nyugati államok – Németország, Franciaország, Olaszország, Spanyolország, vagy a semleges Svédország is – költségvetési megfontolásokból jelentős mértékben csökkentette hadserege állományát 1988-2002 között. Mindez halmozottan igaznak bizonyult a közép-kelet-európai volt szocialista VSZ tagországokra, ahol a gazdasági hanyatlással párhuzamosan szinte felélték katonai lehetőségeiket, és haderejük az eredeti töredékére zuhant. Az USA homlokegyenesen más utat választott: hadseregét nem leépítette, hanem ismételten munkával, háborúval kívánta ellátni, hiszen az amerikai hadiistent – mint az aztékok korában – vérrel és emberhússal folyamatosan etetni kell. Ez okozza manapság Amerika nyomasztó katonai fölényét Európával szemben, és azt a hitet az amerikai politikában – amiből manapság kezdenek kijózanodni – hogy ez a világ többi részére is igaz. Hát, nem.

Magyarország – mindenkori költségvetési megfontolásokat előtérbe helyezve – politikai rövidlátásból elképesztő mértékben, mindenki mást meghaladóan építette le tényleges védelmi potenciálját, amelybe elsősorban nem a hadsereg leépítése, hanem azt meghaladó mértékben egyéb tényezők: a hadiipar, a mozgósítási képesség, a hadi lehetőségek összessége szerepelt, de ennek igazán látványos vonzata a haderő reformnak álcázott, kezdetben kannibalisztikus jellegű, később kachexiás folyamatot eredményező degredálása. Ez okozza – többek között, más tényezők mellett természetesen – az ország külpolitikai mozgásterének hihetetlen beszűkültségét, és azt a tényt, hogy Magyarország gyenge és kiszolgáltatott, bárki bármit megtehet vele, olyan harmadrangú államok, mint pl. Szlovákia a képébe röhöghetnek – mivel maga már negyedrangúnak sem nevezhető. Tehát: tehetetlen. Azaz: halálra van ítélve.

Megállapíthatjuk, hogy a kilencvenes évek elején a jugoszláviai konfliktussorozat, a balkáni háborúk miatt az ország fenyegetettségi szintjét nem lehetett egy bizonyos szintnél lejjebb hazudni, de a politikai döntéshozók ezt már akkor is megtették. A Honvédség leépítése a realitás alá és bűnös jelleggel az 1996 évi „reformokkal” kezdődött, mely folyamat jelenlegi végén: és bízvást állíthatjuk, amennyiben nagyon nyomós ellentevékenység nem kezdődik, ez a folyamat a nulla szintig nem áll meg – a haderő puszta léte került veszélybe. Természetesen senki nem vágyik háborús hisztéria és militarizált társadalom után, mindössze a reális fenyegetettséggel összhangban lévő, tényleges védelmi képességeket felmutató haderő és védelem hiányzik. Ami sok szempontból nem hadsereg kérdése, mert egy erős hadsereg egy erős nemzet és erős állam nélkül mit sem ér. 1938-ban Csehszlovákia több és jobb harckocsival és repülővel rendelkezett, mint Németország, mégis ez a papíron nagyon erős hadsereg puskalövés nélkül esett széjjel. Magam annak idején több francia katona szemébe vágtam: hány katona kell Párizs védelméhez? – Nem tudom, elvégre még sohasem próbáltátok meg. Nem volt őszinte e mosolyuk…

A jelen ismert költségvetéseiből kiindulva megállapíthatjuk, hogy a HM költségvetése nem hogy értékében, hanem még nominálisan sem emelkedett 2006-tól 2007-re, és utána sem. A Magyar Köztársaság kísérletet sem tesz a NATO elvárásainak való megfelelésre, a „költségvetési lehetőségekhez” való igazítás címszava alatt folyamatosan 300 Mrd forint alatt marad ez az összeg, azaz nem éri el a 2 Mrd dollárt. Dollár-paritásra számolva 1999-2004 között ez az összeg jelentősen magasabb volt, ha a dollár időközbeni árfolyamesését is figyelembe vesszük. Ez a költségvetés természetesen elégtelen egy megfelelő haderő létrehozáshoz és működtetéséhez, jellemző, hogy éves szinten alig 10% körüli összeg fordítódik fejlesztésre. Tekintsünk el a nyilvánvalóan értelmetlen módon beszerzett légiutántöltős, lézerbombázó Grippenektől (légi utántöltő, precíziós bomba persze, nincsen hozzájuk. Ugyanúgy, ahogy harminc éve az oroszok értelmetlenül megvetették Magyarországgal a méregdrága Scud rakétatechnikát, de éles robbanófejet persze nem adtak a korlátozott megbízhatóságú kisegítő szolganép kezére. Logikusan, 1990-ben első alkalommal e rakétadandárt számolták fel, nemzetközi szintéren hirdetve pacifizmusunkat, miközben a „nem vak” felderítő szervekkel rendelkező (ők is így jártak persze.,..) szomszédos országok betegre röhögték magukat.)

Ennek világos folyománya az, hogy a HM költségvetésének jelentős része, közel kétharmada a személyi kiadásokra – tehát a fizetésekre – és a dologi, fenntartási kiadásokra kerül felhasználásra.

A HM szűkös költségvetését a létszám folyamatos zsugorításával igyekszik egyensúlyba hozni, a HM tárcalétszáma ma már a nevetséges szintűnek tartott, Trianoni szerződésben rögzített 35 ezres létszámot sem éri el, sőt, 2006-tól – amely már 30 ezer alatti összlétszámot jelentett 2007-re, majd 2008-ra, 2009-re, további csökkentéseket jelentettek be, és nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy világosan lássuk, a következő években további leépítések várhatóak. Nem kell ahhoz sem jóstehetség, hogy ez milyen hangulatot kelt a hivatásos állomány körében, mekkora perspektívát jelent a védelmi szférában dolgozóknak, és milyen mértékben befolyásolja a fiatalok pályaválasztását? Egyértelmű, hogy a jobb képességű, magas műveltségű és tehetségű, értékes munkaerő megtartására ilyen körülmények között nincs lehetőség. A rendszer válasza: toborzó show büntetett előéletű, hat osztályt se végzett hadházi cigányoknak. Professzionalitás!

Persze egy megközelítőleg 8 ezer fős szerződéses létszám esetén annyira alacsony az évenkénti újoncigény – még a nemzetközi viszonylatban kiemelkedően magasnak tűnő fluktuáció esetén is – hogy érdemleges toborzási stratégiáról nem lehet beszélni.

Reálisan, a környező állomok, a NATO átlaga és az ország szükségletei szerint mintegy ötven százalékkal magasabb katonalétszám, illetve mintegy kétszer ekkora költségvetési főösszeg lenne szükséges. Ha ezt az összeget elsősorban hazai ipari felhasználók és beruházók használhatnák fel a hadsereg fejlesztésére, és természetesen nagyobb létszám esetén nagyobb személyi kiadásokat jelentenének, a költségvetésbe visszafolyó személyi ű-, és nyereségadók, illetve a kapcsolódó, a helyi közösségeket élénkítő hatás miatt ennek mintegy fele visszakerülne az állami költségvetésbe, azaz ténylegesen csak 100-130 Mrd forint pluszkiadásba (ebből fejlesztésre évi 50-55 Mrd-ot kellene fordítani) kerülne egy valóban korszerű és ütőképes haderő finanszírozása. Természetesen, mikor a költségvetés számai nagyon szűk mozgásteret engednek, az állami feladatok közül korántsem a HM financiális igényeinek kielégítése az állam legfontosabb feladata, hiszen ennek jelentősége, fontossága – a lényegesen többe kerülő – egészségügyi, szociális, oktatási és infrastrukúrális igények mellett háttérbe szorulnak. A hadsereg hiánya ugyanis nem jelent az állam és a társadalom számára napi problémát, hátrányai ugyanis csak közvetett úton jelentősek.

Az éghajlatváltozás, a nemzetközi migráció, a gyorsan és élesen változó nemzetközi körülmények, illetve a nemzetközi szövetségi rendszerek és erőviszonyok megváltozása rendkívül gyorsan teremthet olyan helyzetet, amikor Juhász Ferenc egykori honvédelmi miniszter hihetetlen rövidlátást és még politikusi értelemben véve is elképesztő tájékozatlanságot és dilettáns szemléletet jelentő: „hazánkat belátható időn belül szárazföldi szervezett támadás nem érheti” kijelentése azonnal zárójelbe tevődik. Az a szemlélet, hogy bátran éljünk vissza szövetségeseink katonai erejével és a közös biztonságnak csak fogyasztói legyünk (kiemelés az egykori brit NATO nagykövettől, 2003.) hamar visszájára fordulhat, hiszen geopolitikai értelemben Magyarország mindig is nagyon kívánatos hely volt a történelemben – ahogy egy XIV. századi krónikás jegyezte meg, „csak csodálni lehet az Úr türelmét, hogy egy ilyen népnek ilyen csodálatos országot adott”. Nem kell Szibillának lenni, hogy belássuk a szibillai jóslat helyességét: hamarosan nem az olaj, hanem a víz lesz a kincs, tehát biztonsági kihívások akkor is lesznek a jövőben, ha a napi politika ezt nem hajlandó meglátni. Pusztán a hadsereg nem-léte olyan komoly biztonságpolitikai kihívást jelent, amely leginkább a hajtómű és mentőcsónak nélküli hajóhoz hasonlítható, amely a nyugodt tengeren még szépen ellavírozgat, de… és vakon bízik, mellette úszó szomszédos hajók segítségében, amelyek adott esetben ugyanúgy viharba fognak kerülni, és természetesen saját biztonságukkal fognak törődni. Nem is beszélve arról, hogy nem egy közülük nem is nézi jó szemmel ezt a hajót, elsüllyedése esetén még krokodilkönnyeket sem várhatunk tőlük, sőt, ha ott tart, még egy-két torpedót is beleküldenek, suttyomban.

Pusztán két tényező: a természeti és ipari katasztrófák elleni védekezés, és az adott állam külpolitikai mozgásterének biztosítása is szükségessé teszi a haderő ütőképességének fenntartását. Az erős hadseregnek nem kell feltétlenül háborúznia, ahogy a hústorony kidobóember is többnyire érveléssel és megjelenéssel már leszereli a rendbontókat. Tapasztalat, hogy a semleges Svédország és Svájc évszázadok óta nem háborúzik – ezért gazdagok! – igen erős hadsereget tartanak fent, és ezért határozottan léphetnek fel. A környező államok – agresszív és militarista politikát egyetlen másodpercre sem kívánva – sem területileg, sem lakosságukat tekintve, sem gazdasági állapotuk alapján – nem erősebbek Magyarországnál, (kivéve Ukrajnát) tehát elméletileg nem tudnak semmilyen konfliktus esetén hatékonyan erőszak alkalmazásával fellépni. A magyar geopolitikai érdekeket senki nem fogja Magyarország helyett megvédeni és alátámasztani, a környező országok mindenkori vezetésének feladata nem a magyar, hanem saját érdekeik képviselete. Ők ezzel tisztában vannak, a határ ezen oldalán, úgy látszik nem.

Jelen helyzet alapján is igen nagy összeg kerül felhasználásra a védelmi célokra (a nagy tehát nem jelent elegendőt), feltételezhetjük, hogy a jövőben ennek súlya – mert nem lehet másképpen ! – csak növekedni fog. És ez a tényező, amelyet közgazdasági értelemben véve nem vizsgálnak meg kielégítő mértékben, az, hogy az állami szektor ilyen méretű kifizetései, melyek egy jól körülhatárolt szegmensben jelentkeznek, adott esetben milyen módon befolyásolják a gazdasági környezetet, azzal a megjegyzéssel, mindezen kiadások hatékony szervezése ennek az egyértelműen kontraproduktív költségvetési tehernek, minél több közvetett hasznot hozhasson!

A nagyhatalmak nagy hadseregei, melyek komoly kutatásokat és fegyver-, illetve technikai fejlesztéseket folytatnak, összgazdasági és nemzeti szinten nagyon komoly hasznot hajtanak, mert a technikai fejlesztések előbb-utóbb a civil műszaki megoldásokban is helyet követelnek. E téren a haditechnika igen hasonlatos a technikai sportok fejlesztő hatásaihoz. A katonai fejlesztések: csak ízelítő az elmúlt negyven évből: a hőkiegyenlítő köpeny, a tépőzár, a gora-tex ruházat, a GPS, a személyi adóvevők és nagyfrekvenciás mobiltelefon-hálózatok, az infrafelderítő készülékek, a színszűrők, a digitális képalkotás, a defektmentes kerék, a kipörgésgátló, az esőérzékelő, a fényelemek, az alkonykapcsolók, a rádiótávgyújtás, az önzáró-önkorlátozó differenciálzár – mind-mind hatalmas közvetlen gazdasági hasznot hajtottak. Természetesen ennek magyarországi viszonyok között igen csekély a jelentősége, a K+F kiadások mind katonai, mind a polgári költségvetésen belül is nevetségesen csekély részt képviselnek, amelyek a nemzetközi gazdasági versenyben való lemaradásunk biztos záloga. Ennek ellenére a kreatív magyar elme rengeteg haditechnikai újítást és eszközt hozott már létre, úgy a múltban, mind a jelenben. Biztos, hogy megfelelő támogatás mellett ez is komoly, nem csak közvetlen nyereséget is jelenthet, e mellett azonban másról is szó van. A jelenlegi gazdaságpolitikai irányvonal minden szempontból a közvetlen hasznosságot keresi, és ha nem hoz azonnal bevételt, még a levegőt is megszüntetné, nem is beszélve a mezőgazdaságról, táj-, és erdővédelemről, közösségi közlekedésről, hagyományőrzésről, régészetről, népoktatásról, és a védelem, a haderő, annak professzionális és tartalékos vetületeinek nevelő-, pszichológiailag támogató, biztonsági hátteret adó és gazdasági élénkítő hatásáról. Ami biztosan igen nagy haszon pontosabban nem kiadás, az az a rendkívüli haszon, melyben a katasztrófa-elhárításban közre tud működni, márpedig, a mi éghajlatunkon árvíz, hófúvás, viharkár és sárlavina sajnos, mindig lesz. A gazdaságpolitika prominens alakítójának emlékezetes kijelentése, mi szerint a „földel egyenlővé kell tenni” a Magyar Tudományos Akadémia jó részét, majd elkezdték magukat Szécsényi Istvánhoz mérni – ehhez nem kell különösebb kommentár.

Magyarország biztonságát elsősorban a NATO szavatolja. Pontosabban nem szavatolja. A katonai szervezet erejét, biztonsági garanciáit azonban határozottan túlértékelik. A NATO tagság nem jelent abszolút biztonságot, mivel abszolút biztonság nincs is. Természetesen abszolút biztonság nem teremthető, hiszen aki mindent meg akar védeni, az nem fog tudni megvédeni semmit. Hazánk fenyegetettségét a biztonsági szakértők ma elhanyagolhatónak tartják, kifejtik azt, hogy honi területen érdemleges, szervezett, nagyobb erőkkel érintő hagyományos katonai támadás esélye szinte nulla, elsődlegesen a terrorizmust és a nemzetközi szervezett bűnözést és migrációt, nem különben a nem hagyományos, sokkal inkább tömegpusztító fegyverekkel végrehajtott (terrorista jellegű) csapást jelölik meg potenciális veszélyforrásként. Mindez a stratégiai érzék teljes hiányára, az állampolitikai bölcselet elvetésére, a taktikai érzék meg-nem létére, és a napi politikai haszonszerzés, a hosszú távra nem gondolkodás boldog ostobaságára, a nemzet iránti felelősségtudat és alázat nem hogy nem létére, hanem ez utóbbiak nem is értésére vezethető vissza.

A XX. századi világ is igen gyors volt, az 1789-től 1914-ig tartó hosszú XIX. századot követő, 2001. szeptember 11.-én véget ért XX. század is előre nem látható, elképesztő, apokaliptikus méretű változásokat hozott az emberiség életében. Bízvást állíthatjuk, hogy az információs technológiai világában a végtelenségig felgyorsult XXI. század még hihetetlenebb, még brutálisabb meglepetéseket tartogat azoknak, akik nem figyelnek. A hadiszerencse pedig mindig hajlamos azokat meglátogatni, akik jól megmarkolt szablyával várják, és nem azokat, akik azon vitatkoznak, hogy ha már szablyánkat hagytuk elrozsdásodni, akkor legalább egy jatagán kell-e, vagy elég egy bugylibicska, netán az se kell...

A XXI. század világa olyan gyors stratégiai és politikai átrendeződéseket, kabát-újragombolásokat tartogat és már mutat jelenleg is, hogy az eseményeket követő reagálásnak egyszerűen nincs helye és realitása. Egy mesterfokú sakkozó (ezért tanítják ezer éve a sakkot minden katonaiskolában…) soha nem az ellenség lépéseire reagál, hanem egyrészt kitalálja azok lépéseit, másrészt rendelkezik olyan erőkkel, hogy minden, akár a legváratlanabb lépésre is érdemleges választ tudjon adni. Minden országnak joga és népével szembeni kötelessége az, hogy állama biztonsága érdekében mindent megtegyen, ahogy Bethlen Gábor mondotta: nem lehet mindig megtenni, azt, amit kell, de mindig meg kell tenni, azt, amit lehet.

A jelenlegi magyar biztonságpolitika, ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről, a NATO feltétlen védernyőjére építi az ország biztonságát, és a Honvédségre, mint ennek szavatolójára, azaz a NATO által meghatározott – csaknem kizárólag nemzetközi fegyveres missziós – feladatok végrehajtójára, és nem az ország szuverenitását szavatoló erős és hatékony véderőre tekint. Országvédelemmel, mint olyannal, azaz a katonai fegyveres közvetlen védelmet meghaladó védelmi felkészítéssel semmit nem foglalkoznak. Amennyiben tudjuk, hogy NATO-felajánlásainkat ki tudjuk állítani, és a NATO minden helyzetben szavatolja az ország biztonságát, továbbá a szövetségen belüli konfliktust ki lehet zárni, akkor ez a politika helyes. Csakhogy a fent említett három feltételből egyik sem áll fent. Arról nem is beszélve, hogy örök érvényű katonai szövetségek nem létezhetnek.

Egy új fegyver, ha rendelkezésre áll, rendszeresítés, kiképzés útján minimum hat hónap rendszerbe állítási időt igényel. Ha ki kell fejleszteni, az több év. Egy fegyvernemi kultúrát pótolni még több év. Tisztet kiképezni felelősséggel: négy év. Tanult, felelős, tapasztalt törzstiszti, vezérkari állományt létrehozni: évtizedek. Egy romokra rombolt védelmi struktúrát újra felépíteni: még több évtizedek. Egy, a világpolitikát gyökeresen megváltoztató fordulat: adott esetben pár hét, van úgy, hogy pár óra vagy perc. Felkészületlenül hagyni egy országot kihívásokra: mindennél súlyosabb bűncselekmény.

Éppen ezért, minden elismeréssel tartozva a NATO szövetségi rendszerének, de nem feledkezve arról, hogy a szövetség alap előírásainak egyike, hogy a tagállamok kötelesek mindent megtenni saját katonai erejük fejlesztéséért, javításáéért, ezzel a szövetség összhaderejének fejlesztéséért, el kell mondani, ki kell jelenteni: Magyarország nem nélkülözheti a jól felszerelt, magasan kiképzett, háború esetén nagy létszámra és erőre mozgósítható, stabil védelmi képességekkel, háttérrel rendelkező hazai hátországgal rendelkező XXI. századi haderőt a XXI. században. Ez pedig csak a jelenlegi védelmi gondolkodás gyökeres megváltoztatásával érhető el.

A védelmi képesség nem azonos a hadsereg képességével, a katonai erő nem azonos a hadsereg erejével. Semmit nem ér, agyaglábon álló óriás a hadiipar nélküli, szövetségesekkel nem rendelkező, elszigetelt, eszmeiség, valódi cél, ideológia, fegyelem, harci tettvágy nélküli hadsereg. A történelem számtalanszor bebizonyította, hogy a vár ereje nem a falakban vagyon, hanem a védők szívében: a lelkesedés, cél nélküli hadsereg papíron képvisel csak erőt, az öntudatos forradalmi felkelő pedig hitvány fegyverzetével is felülkerekedik az elnyomókon. Mikor a Honvédség reformjáról beszélünk, tudni kell: egy morális válságban lévő országban ilyet véghezvinni - nem lehet!!! Csak a nemzeti öntudat megerősödése, a hit és a szellem feltámasztásával lehet erős hadsereget létrehozni. A hadsereg a társadalom hű tükörképe, hiszen abban él, annak része, sőt, egyik legfontosabb szerve, államhatalmának legnagyobb létszámú és költségvetésű teste: ha a társadalom beteg, a hadsereg sem lehet egészséges. Dél-Amerikában – a múltban – lehetett hadsereget az ország ellen fenntartani és a nép ellen alkalmazni, de ezt ma már nem kell és nem is lehet. A hadsereg reformjának első és legfontosabb parancsa: Emberek! Rendet kell tenni a fejekben! Amíg a fejekben nincs rend – a katonák és civilek fejében egyaránt – addig a polcon és a telephelyen sem lesz. A rend és a rendszer folyamatosan is kialakítható, sőt csakis így: napról napra, lépésről lépésre RENDET kell csinálni az országban, mert rend nélkül a szabadság csak káosz. És most a hosszúra nyúlt bevezetés után térjünk a tárgyra.

„az erőszak tekintélyt ad”

(Goebbels)

Magyarország haderő-szükséglete

Magyarország földrajzi fekvése és történelme során saját kárán megtanulta, hogy nem helyezheti magát kívül a világpolitika alakulásának....(satöbbi, így tovább)

Valahol olvastam,hogy volt védelmiminiszter írt egy javaslatot hogy mit lehetne kezdeni a Magyar honvédséggel jelen állapotában.

25 ezer fős a seregünk nemde?

Ebből 4-5-6K ami lövészárokba helyezhető a többi felmentett a lövészárok szolgálat alól.

Az ember aszonta. Kezdetnek vissza kell vágni a vízfejet. Leszerelni a túl nagy létszámú tiszti kart. Átrostálni a szolgálatra legalkalmasabbakat meghagyni. (ezzel az a gond és bácsi mondta is,hogy még régebben megoldható lett volna könyebben,mert voltak munkahelyek,most viszont családokat tene tönkre a tömeges elbocsájtás stb)

Második lépésként egy teljes harcértékű dandárt felszerelni fegyverekkel,támogató,felderítő műszaki stb egységekkel. Mindent ahogy kell.

És eztán kellene évről évre növelnia katonai költségvetést és a honvédelem méretét.

A kiképzés minőségére nagy hangsúlyt kell fektetnni ahogy az eszközök minőségére is. Mivel nemrég afganisztánban azért halt meg két magyar katona,mert 3 40 éves gépfegyverből 2 nem működött éles helyzetben. A gépfegyverek lecserélése pedig hónapokig tartott.

Valahogy így modnhatta nemtom. Mert ma egy jólfelszerelt Osztrák Dandár simán szétverné a hadseregünket az biztos!

Szerintem még a köznép a hadsereg megítélését javító propagandát is folytatni kellene.

A földbe beásni hatalmas tartalék tárolókat üzemanyagnak,gáznak,ruhának,élelmiszernek,hadianyagnak,más raktárakat kellene eldugott védett helyekre létesíteni alapvető hadi szükségleteket kielégítő gyárakkal együtt.

Hadseregre minden államnak szüksége van,ami szeretné megőrizni szuverenitását és békében élne.

Vedd alapul Svájcot. Mai napig sorkatonaság van. A világ egyik legmodernebb hadereje. Semleges már nagyon nagyon régóta mégis a második világháborúban 800 000-res hadereje volt az ország védelmére,és ma a minőséget szemelőtt tartva a emnyiség helyett 250 000 katonája van tartalékosokkal együtt. 35 éves korig tartalékosok ott az emberek asszem.

Wikipédia kiokosít. Már nagyon rég olvastam.

Nálunk is egy Svájci sorkatonai rendszer kellene szerintem. Ott sem vonul be mindenki. Ha megvan az évi kvóta befejezik a toborzást stb. stb. Ott is van lehetőség kibújni katonai szolgálat alól tanulmányi,egészségügyi,vagy humanitárius okokra hivatkozva stb. De a rendszer működik és hasznos szerintem. Ahogy tőlük teik fel vannak készülve. Mi nevetséges szinten állunk e téren.