Mesélne valaki Jugoszlávia felbomlásáról, délszláv háborúról kicsit részletesebben?

"Nem furcsa, hogy 15 évvel ezelőtt még gyilkolták egymást, most pedig átutazgatnak a szomszédos országokba nyaralni pl. Szerbiából Montenegróba stb?"

Miért lenne furcsa? Akkoriban is átutazgattunk. Kérdezz körbe az ismerőseid közt, hányan jártak át csempészni. Legmenőbb akkoriban a benzin volt. Nekem még a mai napig van 100 000000, nem tévedés százmillió jugoszláv dínárom, amit akkor kettő kőkemény magyar forintért vettem. :)

Ha ez érdekel, hasznos számodra, én egy horvát idős ember történetét hallottam, lehet, hogy Te is ismered. Egy faluban élt, három fia volt. A háború során megölték mindhárom fiát, később pedig szerb katonák szállták meg a falut, mondván, ,,Öt percetek van, hogy eltakarodjatok a házainkból!". A lakosok el se akarták hinni, hogy mi történik. Az idős ember és még jó néhányan menekültek, amerre láttak, néhányan viszont nem voltak hajlandóak elhagyni az otthonukat, azokat kivitték a falu szélére, a vízelvezető csatornák elé állították őket és mindannyiukat lelőtték. A háború végén mehettek vissza teljesen kifosztott, szétvert, elpusztított otthonaikba.

Azt mondta, hogy azóta nem járt szerb a településen, de ha meg tudja, hogy egyetlenegy is megjelenik a faluban, Ő hazamegy, amit talál kaszát, sarlót bármit, azzal meg fogja ölni, akárki is legyen, hiszen neki már nincs veszteni valója, elvesztette mindhárom fiát, a saját keze munkáját, ezen nem változtat az idő...

Én a szerb lakosok szempontjáról tudok mesélni, mert nekem onnan vannak ismerőseim.

Szerbia csak 90-91-ben vett részt tevőlegesen a háborúban, utána csak fegyvert és kaját szállított a boszniai és horvátországi szerb lázadóknak - meg persze a futballdrukkerekből lett szabadcsapatok mentek, és a hatóságok úgy tettek, mintha nem tudnának semmiről. Az én ismerőseim azt mesélik, hogy - akármit gondol is a világ - a szerbiai szerbek többsége igen kevéssé lelkesedett a háborúért, sem a nacionalizmus, sem a vérszomj nem hatotta őket át igazán, és az utolsó dolog, amire vágytak, az az volt, hogy a más városokban élőkre lövöldözzenek. Ők úgy tekintettek a horvátokra meg a bosnyákokra, mint más tájszólást beszélő jugoszlávokra. Egy budapesti vajon mennyire lenne lelkes, ha Győr-Sopron megye elszakadna Magyarországtól, és őt meg besoroznák, hogy verje le a felkelést? Így hát elhagyták a lakóhelyüket, más városokba költöztek és nem jelentkeztek be, nehogy a hadsereg behívót tudjon nekik küldeni, sőt, sokan elmentek külföldre is; sokaknak jó kapcsolataik voltak Németországban, ahova még a jugoszláv időben sokan mentek vendégmunkásnak. Akiket sikerült besorozni, azok sem tették oda magukat, igyekeztek minden hadmozdulatot elszabotálni, és gyakori volt a dezertálás és a szándékos fogságba esés is - még olyan is volt, aki civileknek adta meg magát. A családot, akiket ismerek, a háború sokáig csak közvetve érintette, mert a családfő elég idős volt már ahhoz, hogy ne őt sorozzák 90-ben, a gyerekei meg még kicsik. Viszont a nélkülözés nagyon nagy volt, mert a szerb gazdaság rosszul bírta a határon túli szerbség támogatását meg az embargót, úgyhogy mindig ment a szűkölködés a pénzzel, a munkanélküliség, a hiánycikkek keresgélése, meg a sorban állás. A pénz alig ért valamit, barterolni meg csak az tudott, akinek valakije külföldön dolgozott, és hozta kintről a cuccokat.

Aztán '99-ben a szerbek is közvetlenül ismerték meg a háborút. Lebombázták a gyárakat, a hidakat, a víz- és az áramellátást. A városokból sokan a vidéki rokonaikhoz menekültek (míg Horvátországban és Boszniában annak idején éppen a vidéki lakosság menekült a biztonságosabb városokba a szárazföldi hadműveletek elől). Az ismerőseim családja éppen hozzánk jött, Magyarországra, néhány nappal a bombázások kezdete után - a határforgalom teljesen szabad volt végig. De a családfőt ezúttal nem engedték el, és a legidősebb fiúgyereket sem, aki már közben elérte a besorozható kort. Még nem sorozták be egyiküket sem, de onnantól retteghetett az egész család, hogy mikor fogják őket is Koszovóba vagy egy légvédelmi állásba küldeni, vagy mikor találják telibe a kompjukat, amit hidak helyett használtak a folyókon való átkelésre.

Végül megúszták, és a háborúnak előbb vége szakadt, mint hogy őket is elvitték volna. Vártak néhány hetet, hogy tényleg mi történik, mielőtt hazatértek volna. Aztán egy hónap múlva én is meglátogattam őket Szerbiában. Én is láttam a lebombázott épületeket és hidakat. De ez nagyon célzott pusztítás volt - szó sem volt lebombázott lakónegyedekről és elpusztított városokról. Csak az infrastruktúra volt szétbombázva, pont az a néhány létesítmény, ami a javak szétosztásához kell. Úgyhogy a nap egy részében nem volt áram, a vizet pedig tartálykocsikról adagolták. Láttam, hogy valaki "benzint" árul, illetve valami zöld löttyöt, aminek az üvegére ez volt ráírva. Másfél literes kiszerelésben árulta.

Amikor néhány évvel később visszamentem, már minden teljesen újjá volt építve, csak egy elhagyott gyártelepet láttam néhány km-re a várostól, ami szétbombázva maradt azóta is.