Ha a rendes sorozatgyártást nézzük, nem a kísérleti típusokat, akkor az olasz vagy a japán páncélostechnika volt jobb színvonalú a második világháborúban?

Hiába tartozik Kínához Mandzsúria, de attól még Kína szintje a 90-es évekig a T-54-es klónok gyártása volt.

Ellenben Japáné más.

Az olasz harckocsizók gerincét a Carro Armato M13/40 harckocsi alkotta, amely elvileg közepes harckocsi volt, azonban gyorsan elavult.

A Vickers 6-Ton ihlette, azonban nem a szolgai másolata volt, hanem saját dizájn volt.

De az olaszoknak nem volt sok szükségük harckocsikra, a háborút az ő szempontjukból az rontotta el, hogy a németek továbbra az oroszok elleni háborúra tettek fel mindent, nem Észak-Afrikára.

Több tucat harckocsitípust terveztek és gyártottak. Azonban ezek megálltak a Bisztrij Tankok, a T-26-os, meg az M3/5 Stuart színvonalán.

A legelterjedtebb a Type 95 Ha-Go (2300 db) és a Type 97 Csi-Ha (2000 db) voltak. Az előbbi könnyű, az utóbbi közepes harckocsi volt, 37 mm-es, illetve utóbbi 57 mm-es és 47 mm-es lövegekkel. Ezeken kívűl más fejlettebbet is terveztek, legyártottak, és összeszereltek, de belőlük "csak" 1-2 száz, vagy néhány tucat harkocsi/önjáró löveg példánya, főleg a háború második felében, a nyersanyaghiányos időszakban.

Ezeket is többnyire a japán anyaföld védelmére tartalékolták, de mivel elmaradtak a Diadém / Olimpia hadműveletek, ezért ezek soha nem láttak harcot. A Shermanekkel egyenlő erejű, vagy erősebb is volt a legtöbb, papíron, és tudtak volna kellemetlen meglepetéseket okozni az amerikaiaknak, mert az időjárás miatt nemigen érvényesülhetett az amerikai légifölény az esetleges Kjúsú, Sikoku és Honsú szigetein vívott szárazföldi hadműveletek során.

Ilyenek pl.:

Type 3 Ho-Ni III (75 mm-es ágyú)

Type 3 Csi-Nu (75 mm-es ágyú)

Type 4 Csi-To (75 mm-es ágyú)

Type 4 Ho-Ro (150 mm-es tarack)

Kínában a japán könnyű harckocsik is sikeresek voltak a háború végéig, itt sokkal nagyobb hadműveletek voltak, mint bárhol a Csendes-óceáni szigetvilágban, de a kínaiak lényegében semmilyen komolyabb, szervezett páncéloshaderővel vagy páncélelhárítással nem rendelkeztek, mert időtlen idők óta abnormálisan elhúzódó, különösen kegyetlen polgárháborúba süllyedtek, központi kormány / uralkodó helyett a tucatnyi hadúr. A hódítások során jól szolgáltak.

Malajziában a Type 95-ösök nagy segítségére voltak Jamasita tábornoknak, Szingapúr elfoglalásánál. A briteknek itt csak első világháborús páncélautóik voltak, amik ellen tökéletesen beváltak. Vagy a Fülöp-szigetek elfoglalásakor is csak hasonló erejű amerikai Stuartokkal harcoltak.

1941-43-ban az amerikaiak sem rendelkeztek a japánokénál sokkal jobb harckocsikkal: A Csendes-Óceánon főleg a Type 95-tel egyenlő harcértékű Stuartok harcoltak, illetve Indiában és Pápua-Új-Guineán Lee/Grant harckocsik. Ezek távolról elvileg fölényben voltak a japán harckocsikkal, de a dzsungelben nem voltak túl nagy lőtávolságokra lehetőségek.

A védelmi harcokban nem állomásoztathattak túl sok harckocsit egy-egy kis szigeten, de egyébként a gyakran néhány tíz méteres lőtávolságokon még a 37 mm-es ágyú is harcképtelenné tett egy Sherman-t, oldalról.

Harckocsi-harckocsi elleni harcra egyébként nagyon ritkán került sor, mert mindkét fél a gyalogság támogatására alkalmazta a harckocsikat, amolyan mozgó bunkerként, ami ágyújával és géppuskáival támogatta közvetlenül a harcoló gyalogságot.

A II. világháborúban megpróbálkoztak a Burma felől betöréssel a japánok, még harckocsizókat is vittek, de nem sikerült elérniük a kitűzött műveleti célokat, mert arrafele nincsenek nagy síkságok, csak dzsungel-dzsungel, lápos, laza szerkezetű talajok.