A második világháborúban nem voltak nagy hajócsaták?

Voltak. Lényegében:

1. Norvégia környéki harcok 1940 tavaszán-nyarán.

2. A Bismarck csatahajó kitörési kísérlete és "megállítása" 1941 májusában.

3. A Földközi-tengeren számos olasz cirkálót süllyesztettek el, a legnagyobb ütközet a matapan-fok környékén alakult ki 1941 márciusában.

4. A német Scharnhorst csatahajó elsüllyesztése 1943 karácsonyán.

A Swordfish géptől nem kell elájulni. Miként utódja is, ez is avitt konstrukció volt, pedig pár évvel a háború előtt került hadrendbe. A többnyire maradi angol felfogást képviselte. Érdekes lett volna kipróbálni, hogy mondjuk a Csendes-óceánon hogyan teljesít, ott mit ér ez a lassú szatyor.

A B5N és még a TBD is, az Avangerről nem is beszélve, sokkal modernebb, nagyobb teljesítményű repülőgépek voltak.

Ezzel a sebességgel a német Bismarckot azért tudták megtorpedózni, a csatahajó légvédelmi tüze azért bizonyult olyan hatástalannak, mert viharos volt az időjárás, szokatlanul erős hullámzással. Az 50 ezer tonnás Bismarck billegett, a légvédelem lövései mellé mentek.

Később, a Csatornán áttörő (1942 február) német kötelék és vadászfedezete halomra lőtte a próbálkozó angol torpedóbombázó gépeket. Azt a gépet is leszedték-tengerbe lőtték, amelyet a Bismarck elleni sikeres támadást vezető parancsnok vezetett. Game over commander!

Az angol torpedóbombázók olaszokkal szembeni szinte mindig kiemelkedően sikeres fellépése arra az okra vezethető vissza, hogy az olaszok igen alkalmatlanul (bénán) szervezték meg a repülőgépeik és hadihajóik közötti együttműködést. A döntő pillanatokban általában hiányoztak, "ott se vótak" a vadász és bombázó, torpedóbombázó, felderítő gépeik.

#4 egyetértek, direkt ezért írtam ki a típust :) Egy elavult, lassú, kétfedeles, vadászgépek ellen szinte védtelen típusváltozattal pörkölték meg az olasz flotta színe-javát. Ez nem a típus érdeme, sokkal inkább az olasz hadvezetés erős inkompetenciájának volt köszönhető.

#6 a Földközi-tengerre nem feltétlenül kellett volna hordozó, nem volt akkora hatótávolságra szükség. Az olaszoknak inkább több, korszerűbb vadászgépre, meg leginkább kompetens vezetőkre lett volna szükségük.

# 8

Téves, amit írtál.

Ezt a haditengerészeti szakértők már régen tisztázták és teljes a szakmai konszenzus közöttük: a repülőgép-hordozó az adott flottakötelékbe beosztva ugyanis azonnali, valós idejű légi fedezetet és légi támadó potenciált jelentett, ellenben a szárazföldi bázisú repülőgépek erre képtelenek voltak. A nyílt tengeren mozgó olasz flottakötelékeknek a gyakran 200-300-400 km távolságra lévő olasz szárazföldi légi bázisokról nem lehetett valós idejű légi fedezetet biztosítani.

A britek pont a földközi-tengeri flottájukba beosztott repülőgép-hordozóknak hála érték el az olasz flotta elleni legnagyobb sikereiket.

1.) Taranto flottabázisa elleni támadás (1940. november 11-12.), az HMS Illustrious brit repülőgép-hordozó Swordfish torpedóbombázói a 40 000 tonnás Littorio és a 29 800 tonnás Caio Dulio csatahajókat súlyosan megrongálódtak, a 29 600 tonnás Conte di Cavour csatahajó sérüléseit pedig nem sikerült kijavítani a II. világháború során, így a gyakorlatban ez az egység végleg kiiktatásra került az olasz flottából.

2.) Matapan-foki csata (1941. március 27-29.): A HMS Formidabe brit repülőgép-hordozó Albacore és Swordfish torpedóbombázói súlyosan megrongálták a 40 000 tonnás Vittorio Veneto olasz csatahajót és a 14 000 tonnás Pola nehézcirkálót, ezzel lelassították az olasz flottaköteléket, melyet így a brit flottakötelék, benne 3 db csatahajóval utolért. A 32 000 tonnás brit csatahajók (HMS Warspite, HMS Valiant, HMS Barham) 381 mm-es ágyúi szétlőttek 3 db olasz, 14 000 tonnás nehézcirkálót (Pola, Fiume, Zara) és 2 db 1750 tonnás rombolót (Alfieri, Carducci).

Azt, hogy a Földközi-tengerre feltétlenül kellett volna repülőgép-hordozó bizonyítja, hogy az olasz haditengerészet szembesülve a brit repülőgép-hordozók jelentette óriási előnyökkel, már a II. világháború alatt elkezdte 1 db nagy flotta repülőgép-hordozó (Aquila) és 1 db kísérő repülőgép-hordozó (Sparviero) építését, illetve átépítését polgári hajókból.

# 4

IDÉZLEK: "A Swordfish géptől nem kell elájulni. Miként utódja is, ez is avitt konstrukció volt, pedig pár évvel a háború előtt került hadrendbe. A többnyire maradi angol felfogást képviselte. Érdekes lett volna kipróbálni, hogy mondjuk a Csendes-óceánon hogyan teljesít, ott mit ér ez a lassú szatyor. A B5N és még a TBD is, az Avangerről nem is beszélve, sokkal modernebb, nagyobb teljesítményű repülőgépek voltak."

Ez így nem igaz.

A brit felfogás egyáltalán nem volt "elavult", hiszen az 1936-ban szolgálatba állt Swordfish-t eleve átmeneti megoldásnak szánták, ugyanis már 1937-ben megrendelték a váltótípusa, a modern Barracuda torpedóbombázó kifejlesztését a Specification S.24/37 alapján. A Barracuda prototípusa 1940-ben repült először, de a háború kitörése miatt az eredetileg tervezett 1941 helyett egészen 1943-ig húzódott a szolgálatba állítása.

Egyébként az amerikai TBD Devastator és a japán B5N eleve nem voltak jó konstrukciók, hiszen 1941-re egyértelműen elavultnak számítottak.

A Swordfish egy kiválóan repülhető, pilótabarát, a torpedóvető feladatokra nagyszerűen alkalmas konstrukciónak számított.

A németek szintén kétfedeles torpedóbombázót terveztek (Fieseler Fi 167) a Graf Zeppelin repülőgép-hordozóra, ez a német repülőgép 1 évvel a Swordfish után, 1937-ben repült először.