Miért mondják, hogy Németország még manapság is amerikai megszállás alatt áll vagy hogy Magyarország még a 80-as években is szovjet megszállás alatt állt?

"A külföldi csapatok jelenléte nem jelent megszállást. "

Ha vendégek akkor nem is, ahogy most Magyarországon is vannak amerikaiak és nem nevezzük őket megszállóknak, nem tartjuk az országot megszállt országnak.

A '80-as években azonban nem csak pár szovjet csapat volt itt a maguk dolgával törődve, hanem éppen amiatt voltak itt több laktanyányian az egész országban minden jelentősebb helyen, mert ezzel tartották kézben a magyar politikai vezetést is. Ahogy előttem már írták, akkor megszállt ország voltunk amíg ki nem vonultak az oroszok innen, mert az akaratunk ellenére voltak még itt - ahogy a politikai vezetés is az emberek akarata ellenében volt az állampárt.

Németországban, egy 83 milliós országban jelenleg 36 160 amerikai katona állomásozik.

Nevetséges 36 160 katonával nem lehet megszállni egy 83 000 000 lakosú országot.

A németek az akkor 40 millió lakosú Franciaországot 1 millió német katonával tartották megszállva a II. világháború alatt.

MÁRCIUS 15, 2022

A NATO és Európa asszimilációja

RON JACOBS

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete 1949-ben alakult meg. Honlapja szerint a NATO volt az első békeidőben működő katonai szövetség, amelybe az Egyesült Államok a nyugati féltekén kívül belépett. Eredeti szándéka az volt, hogy katonai védelmi vonalat tartson fenn a Szovjetunióval szemben, amelyet Washington elsődleges fenyegetésnek tekintett az Európa és a világ nagy része, köztük számos európai nemzet egykori gyarmata feletti újonnan felfedezett dominanciájára nézve. Más szemszögből nézve Washington ki akarta terjeszteni birodalmi hatókörét. Tekintettel a második világháború során a legtöbb európai nemzet által elszenvedett fizikai és gazdasági pusztulásra - és arra, hogy az Egyesült Államokban egyikből sem volt sok -, egy növekvő birodalom számára ésszerű volt, hogy kihasználja a pillanatot, és ráerőltesse akaratát a világra.

A NATO a washingtoni terv egyik része volt, amelynek célja az volt, hogy Európa országait beolvassa birodalmi szférájába. A terv másik nagy része a Marshall-terv néven volt ismert, George Marshall akkori külügyminiszter, egy hadseregtábornok után. Ez a terv Európa gazdasági integrációjára összpontosított Washington bővülő birodalmi szférájába - ez a helyzet nagyrészt annak volt köszönhető, hogy az Egyesült Államok nem csak nagyjából sértetlenül vészelte át a háborút, hanem nagy hasznot is húzott belőle. Kezdetben ez az "integráció" sokkal közelebb állt a leigázáshoz, mivel Washington ráerőltette terveit a nagyrészt tönkretett európai gazdaságra.

A Marshall-terv egyszerű felépítésű volt. Tizenhét európai nemzetnek nyújtott támogatásokat és kölcsönöket az infrastruktúra újjáépítésére, kapitalista orientált gazdaságok létrehozására, valamint e gazdaságok Wall Streethez és Washingtonhoz való hűségének biztosítására. Bár a csatlakozási ajánlatot a Szovjetuniónak és más, úgynevezett kelet-európai országoknak is tették, Moszkva és szövetségesei úgy vélték, hogy a kapitalista nemzetektől való függetlenségi törekvéseik miatt a feltételek tarthatatlanok. Tekintettel Washington és más nyugati kormányok fanatikus antikommunizmusára, Moszkva minden bizonnyal helyesen elemzett, és bölcsen tette, hogy elutasította a "meghívást".

Ami ezt az antikommunizmust illeti. 1947-ben a monarchia elleni és a demokratikus köztársaságért folytatott harcot Görögországban a nácikkal szembeni partizánellenállás nem monarchista elemei vezették. A náci megszállás alatt a megszállókkal szembeni baloldali, monarchista és vallási ellenállás gyenge szövetséget alkotott, amely a nácik legyőzése után felbomlott. A jobboldali elemek a Nyugat (különösen Nagy-Britannia) segítségével úgy döntöttek, hogy kihasználják a vákuumot, és visszaállítják a monarchiát. Sok görög csatlakozott hozzájuk, akik együttműködtek a nácikkal. A baloldali ellenállás - amely az ellenállás nagy részét tette ki - ellenállt ennek, és tovább harcolt a monarchia megszüntetéséért és egy demokratikus és népi kormány intézményéért. Ez kiváltotta Nagy-Britannia azonnali haragját, amely csapatokat küldött, hogy a kollaboráns és monarchista erőkkel együtt harcoljanak a baloldal ellen. Truman elnök ugyanezeknek az erőknek küldött segítséget.

Eközben Olaszországban a baloldal, beleértve a kommunistákat is, úgy tűnt, hogy az 1948-as választásokon elegendő mandátumot szereznek ahhoz, hogy olyan törvényt fogadjanak el, amely biztosítja Olaszország semlegességét a Washington és Moszkva közötti növekvő konfliktusban. Washington beküldte a CIA-t, amelyet csak néhány hónappal korábban hoztak létre az 1947-es nemzetbiztonsági törvény elfogadásával. A CIA ügynökei megváltoztatták az olasz választások menetét abban az évben. Ahogy F. Mark Wyatt CIA-ügynök leírta: "Voltak pénzeszsákjaink, amelyeket kiválasztott politikusoknak adtunk át, hogy fedezzék politikai kiadásaikat, kampányköltségeiket, plakátokra, röpiratokra...." (NYT 2006.6.7.) Ezek a politikusok többnyire az USA-barát konzervatív Kereszténydemokrácia párt tagjai voltak. A CIA-pénzek mellett dollármilliókat vettek el a Marshall-terv alapjaiból, hogy a választásokat a baloldal ellen billentsék.

Ezzel párhuzamosan Berlinben a szovjet szövetséges kormány elzárta az árukat a város brit-amerikai-francia megszállás alatt álló nyugati szektorába. Washington válaszul légi úton szállított árukat ebbe a szektorba, és végül sikerült tárgyalásokat folytatni a blokád megszüntetéséről. Washingtont aggasztotta, hogy az európai kormányok esetleg saját megállapodásokat kötnek Moszkvával a kereskedelemről, a szabad mozgásról és más államközi tevékenységekről. Ez a lehetőség tönkretenné az európai ügyekbe való végső beleszólásra vonatkozó terveiket, ezért egy katonai szövetség gondolata merült fel. A NATO eredete az 1948-as brüsszeli szerződésben található, amelyet Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg és Hollandia kötött egymással. A szerződés egy kollektív védelmi paktum volt, amelyben minden nemzet vállalta, hogy támadás esetén a paktumban részt vevő bármely más nemzet védelmére kel.

Az Egyesült Államokban Truman bevezette a békeidőben történő sorozást. A kormány különböző más tagjaival - választott, kinevezett és katonai - együtt kezdett kialakulni az európai nemzetekkel való katonai szövetség gondolata. Az eufemisztikusan kölcsönös védelmi megállapodásnak nevezett elképzelést Arthur H. Vandenburg republikánus szenátor terjesztette a szenátus elé. Az egyik lényeges eleme az volt, hogy a szerződés az Egyesült Nemzetek Szervezetén kívül létezne, elkerülve ezzel egy esetleges szovjet vétót, és Washington számára biztosítva az ellenőrzést a paktum nevében hozott katonai döntések felett. A Vandenberg-határozatot elfogadták, és megkezdődött az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) munkája. A megállapodást 1949-ben írták alá. Az aláírók az Egyesült Államok, Kanada, Belgium, Dánia, Franciaország, Izland, Izland, Olaszország, Luxemburg, Hollandia, Norvégia, Kanada, Portugália és az Egyesült Királyság voltak. A szerződés csak a tagországok elleni támadásokra vonatkozott, a gyarmataik elleni támadásokra nem. Emellett biztosította, hogy a tagországok kötelesek legyenek saját védelmi rendszerüket kiépíteni; ezt a döntést az amerikai fegyveripar és a kongresszusi kiszolgálói nagylelkűen elősegítették. Ennek első megnyilvánulása 1949 októberében történt, amikor a Kongresszus 1,4 milliárd dollárt hagyott jóvá a NATO-tagoknak nyújtott katonai támogatásra. (2022-ben 16,2 milliárd dollár) Ez volt a NATO-tagoknak történő garantált amerikai fegyvereladások évtizedeinek kezdete.

1952-ben Görögországot és Törökországot beolvasztották a NATO-ba, 1955-ben pedig az akkori Nyugat-Németország (BRD) is csatlakozott. A NATO magja ezzel teljessé vált. Miután a BRD a szövetség részévé vált, a Szovjetunió válaszul megalakította a Varsói Szerződést, egy katonai szövetséget Moszkva, Albánia, Bulgária, Kelet-Németország, Románia, Magyarország és Lengyelország között.

A NATO az amerikai katonai bázisok kiépítésének eszközévé vált Európa-szerte, különösen a BRD-ben, Nagy-Britanniában és Olaszországban. Ahogy David Vine rámutat az USA katonai hatóköréről szóló könyveiben a világ minden táján, ezek a bázisok lényegében megszállási pontok. Saját törvényeik vannak, és szuverén amerikai régióként léteznek a legtöbb országban, ahol léteznek. Ezenkívül az USA katonai akcióinak továbbítási bázisául szolgálnak a világ minden táján. Az USA vietnami háborúja során az európai amerikai támaszpontok gyakran szolgáltak kiképzőközpontként. Ezen kívül ezeken a bázisokon hírszerző berendezéseket, rakétákat és más fegyvereket helyeztek el, amelyeket a Szovjetunió és olyan országok felé irányítottak, ahol baloldali felszabadító harcok folytak. Ahogy az 1970-es években és azt követően nőtt az Egyesült Államok Izraelnek nyújtott támogatása, a NATO-bázisok az izraeli hadsereg számára is kiképzési és hírszerzési helyszínek voltak.

A Szovjetunió és a Varsói Szerződés tagállamainak felbomlása után az 1980-as évek végén és az 1990-es években a népszerű médiában felhangzottak a NATO feloszlatását követelő hangok. Ekkor vált világossá még több amerikai számára, hogy a NATO sosem volt csupán egy védelmi megállapodás. Ahogy a NATO új tagokkal bővült Kelet-Európában és másutt, minden eddiginél nyilvánvalóbbá vált, hogy a NATO szerepe egy olyan fegyveres erő kivetítése és fenntartása, amelynek feladata az amerikai tőke érdekeinek védelme és kiterjesztése Európában és azon túl. Ennek első katonai megnyilvánulása 1999-ben volt, amikor miután a szerb kormány elutasított egy megadással egyenértékű békemegállapodást, a NATO légi bombázásokkal és néhány szárazföldi erővel beavatkozott a jugoszláv polgárháborúba a szerbek ellen. Végül ez a katonai akció, amely elsősorban amerikai katonai akció volt, hozzájárult nemcsak Jugoszlávia, hanem magának Szerbiának a területi integritásának a lerombolásához is azáltal, hogy a koszovói térségben egy kliensállamot hozott létre. Koszovó ma a világ egyik legnagyobb amerikai/NATO bázisának a helyszíne. A NATO első katonai missziója óta a NATO-erők Afganisztánban, Irakban, a Földközi-tengeren, Afrika szarvánál és Szomáliában is bevetésre kerültek. Logisztikai és harci feladatokat egyaránt betöltöttek.

Bár Ukrajna nem tagja a NATO-nak, de része a NATO által a fokozott lehetőségű partneri interoperabilitási programnak nevezett programnak. Ez röviden azt jelenti, hogy Ukrajna megkapja azt, amit a NATO "fokozott hozzáférést az interoperabilitási programokhoz és gyakorlatokhoz, valamint több információcserét, beleértve a tanulságokat is". (NATO honlapja) Ez a kapcsolat 2021 novemberében tovább erősödött, amikor Washington (a NATO elsődleges kedvezményezettje) és Kijev aláírta a Stratégiai Partnerségi Chartát. E charta kulcsfontosságú elemei közé tartoznak a közös hadgyakorlatok, az amerikai fegyvervásárlásokhoz való könnyebb hozzáférés, a Moszkvával szembeni elkötelezettség, beleértve a Kelet-Ukrajnára és a Krímre vonatkozó jelenlegi ukrán megjelölésen kívüli más megjelölés elutasítását, az ukrajnai fasiszta atrocitások minimalizálása, valamint az amerikai áruk és pénzügyi eszközök "kereskedelmi feltételeinek liberalizálása és az áruk és szolgáltatások piacaihoz való hozzáférés megkönnyítése".

Itt meg kell ismételni, hogy Kijev módosította alkotmányát, hogy ne csak lehetővé tegye a NATO-ba való beilleszkedést, hanem azt politikai céllá is tegye. Egy olyan ország esetében, amelynek kormánya azt állítja, hogy független akar lenni, ez a helyzet úgy tűnik, hogy érvényteleníti ezt az állítást. Az is kérdéseket vet fel, hogy milyen jutalmakat ígértek a jelenlegi ukrán uralkodó elitnek ezért a nyilatkozatért. Kíváncsiak vagyunk, hogy ezek az ígéretek megérik-e a megszálló orosz hadsereg haragját.

A "kereskedelmi feltételek liberalizációjának előmozdítása, valamint az áruk és szolgáltatások piacaira való bejutás megkönnyítése" kifejezés az, ami meghatározza a NATO valódi szerepét, különösen a Szovjetunió utáni korszakban. Mint fentebb említettük, a NATO mindig is az amerikai kapitalizmus katonai szárnya volt Európában. Ez nem változott. Ahogy azonban a huszadik század utolsó három évtizedében Európa nemzetgazdaságai növekedtek, e gazdaságok némelyike kezdett az amerikai gazdasággal vetekedni. Ennek elemi tényezője volt az úgynevezett neoliberalizmusra való áttérés. A monopolkapitalizmusnak ez a legújabb szakasza liberalizálta a nemzetek közötti kereskedelmet, lehetővé tette a spekulatív pénzügyi eszközökbe történő egyre nagyobb befektetéseket, és ösztönözte, hogy nagyon kevés számú magánszemély és bank obszcén mennyiségű vagyont halmozzon fel. Az amerikai gyártási érdekeltségek a tengerentúlra költöztek - főként ázsiai országokba -, hogy csökkentsék a munkaerőköltségeket és elérjék az újonnan megnyílt piacokat. Természetesen folytatódott az erőforrások folyamatos kizsákmányolása a globális észak által más nemzetekben. Továbbá a gazdasági ingadozások gyakorisága és súlyossága is nőtt. Miután a Szovjetunió 1990-ben felbomlott, az Egyesült Államok politikai és gazdasági vezetői olyan irányba léptek, amelyet leginkább a kapitalizmus legdurvább formájaként lehet jellemezni. Más szóval, ez inkább a szervezett bűnözéshez hasonlított, ahol szindikátusok harcoltak a korábbi állami vállalatok, a föld és a politikai hatalom feletti ellenőrzés megszerzéséért. Végül is Vlagyimir Putyin és a Kremlben ülő bandája volt az.

Eközben a NATO elutasította egyes politikusok, a civil társadalom és a békésebb világban reménykedők törekvéseit a lebontására. Ehelyett fokozta a játékát, és az amerikai adófizetők pénzével, tőkebefektetésekkel és fegyverek ígéretével trükközött. Miközben az Egyesült Államok és a nyugati világ pénzügyi érdekeltségei az orosz gazdaság ellenséges átvételére tettek kísérletet, a NATO játszotta a szerepét - Oroszországot a NATO birodalmi szövetséghez kötődő nemzetekkel vette körül. Semmi sem állt a NATO küldetése alatt; hazugságok arról, hogy nem terjeszkedik, megkérdőjelezhető fegyverüzletek, fenyegetések a szükséges pénzeszközök megvonásával, pénz és fegyverek ígérete - nevezzen meg egy játékot a politikában, és Washington és a NATO használta (és használja) azt. Sikerük az Oroszországhoz való közeledés céljának elérésében karográfiailag nyilvánvaló. Ha megnézzük a NATO 1989-es és a 2022-es NATO térképét, ez teljesen világossá válik. Az elmúlt három évtized NATO elleni európai és amerikai tiltakozásai, Moszkva és más, a NATO tengelyébe meg nem hívott fővárosok ellenállása, valamint az Egyesült Államokban a trumpista mozgalom egyes tagjainak legutóbbi kihívásai ellenére a NATO szilárdabban irányítja Európa katonai sorsát, mint valaha.

Miközben az ukrajnai háború dúl, és egyesek a NATO-nak a katonai és humanitárius segélyt küldő egyes tagországokon túli szerepvállalását követelik, egy szélesebb körű háború lehetősége fenyeget. Ez a helyzet nem csak arra világított rá, hogy a NATO milyen szerepet játszott a háború kiprovokálásában, hanem arra is, hogy elgondolkodtat, hogyan alakultak volna a dolgok, ha a NATO feloszlatását követelők sikerrel járnak.

Ron Jacobs a Daydream Sunset című könyv szerzője: Hatvanas évek ellenkultúrája a hetvenes években című könyvének szerzője, amely a CounterPunch Books kiadónál jelent meg. Legújabb ajánlata a Capitalism: Is the Problem című pamflet. Vermontban él. A következő címen érhető el: ronj1955@gmail.com.

Deepl fordította, bocs a kisebb hibákért benne.

Ezt az oldalt (counterpunch) a google keresője nagyon hátrasorolja, hogy minél kevesebben tudják olvasni a cikkeiket.

Ha kifejezetten azoldalon keresel valamilyen témában, add inkább hozzá: site:counterpunch.org

Itt egy rövid videó arról, hogy egy bizottsági meghallgatáson nyíltan kimondja az amerikai tisztviselő, hogy nem akarják, hogy hamar vége legyen a háborúnak.

[link]

A hadiipar hatalmas profitokat zsebel be a proxiháborún.

Ez, és Oroszország gyengítése, valamint Oroszország és Európa gazdasági kapcsolatainak tönkretétele Washington célja.

Piacot találni a palagázuknak (lng).

Az Ukrajnában talált gázmezők (keleten és a Fekete-tengeren talált gázmezők (2012-ben fedezték fel) megszerzése mindkét fél részéről.