A Japán szamurájkardok vagy az európai kardok voltak jobbak ?

Nem, nem hasonlíthatóak össze, teljesen más módszerrel készültek teljesen más célra.

Az eltérő harcmodor teljesen más fémmegmunkáláshoz vezetett, az európai fémek ridegebb, vagy rugósabb edzést kaptak, míg a Japán kardok éle nagy keménységű, többi része pedig lágyabb vasból készült. Az európai fegyverek jobban ki voltak alakjtva nehéz, páncélt és pajzsot viselő fél elleni harcra is, mely japánban nem volt jellemző.

Én kicsit nyersebben fogalmaznék, mint az első.

Egyértelműen az európai kardok jobbak. - Japán elszigetelte magát évszázadokra, nem volt szüksége a fegyverei fejlesztésére. Európa csatázott mindenféle nációval különösen a felfedezések korában.

- Japán nagyon nehezen jutott hozzá jó minőségű acélhoz, sajátja nem volt, az import meg derogált.

Mielőtt bárki megvádolna bármivel a japán kardok szerelmese vagyok. Azt a fajta vívást is tanulom (az európai nem tetszett), és teljesen kész vagyok a szamurájoktól. De a tény az tény.

A saját harcmodorához mindkettő tökéletesen megfelel.

De a kettessel értek egyet. Egymás ellen szerintem az európai nyerne. Már csak abból kiindulva is, hogy a katanák alapvetően hajtva vannak (rétegelve), míg az európai öntésből, illetve koholásból.

Az európai jobb volt, mivel arra találták ki hogy vastagon páncélozott ellenfelek ellen kell használni.

Japánban az effektív testpáncél gyakorlatilag nem létezett, még a nemes szamurájok sem rendelkeztek európai minőségű testpáncéllal.

Ennek az az oka amit felettem leírtak, az a fém japánban nehezen beszerezhető dolog volt.

Például Japánban a 13. századtól jelen voltak a lőfegyverek is, de csak akkor terjedtek el mikor európával elkezdtek kereskedni. így csak a 16.dik század közepén terjedtek el, mert saját gyártására nem volt meg a kapacitásuk hogy nagyobb számban előállítsák ezeket

Az európai kardok, messze. Ennek egyszerű okai vannak, amit a korábbi válaszolók már nagyrészt felsoroltak, de egy lemaradt: a japán kardok elsősorban díszfegyverek voltak, míg az európai kardokat valóban harcra tervezték.

Japánban egészen a 16. századig nem voltak egybefüggő, sorokba rendezett egységek. A Szengoku-éráig a japán hadviselés úgy nézett ki, hogy a helyi földesúr, a daimjó felbérelt egy rakás szamurájt, hogy vezesse a parasztjaikat. A szamurájok ebben a korszakban gyakorlatilag lovasíjász ők voltak, mert a japán lovak túlságosan kicsik és gyengék voltak ahhoz, hogy bármi más harci feladatokat ellássanak. A felállás úgy nézett ki, hogy 10-20 paraszt lándzsákkal felfegyverkezve védte az egy darab lovasíjász szamurájt. A szamuráj jelekkel kommunikált a parancsnokkal, és továbbította a parancsokat a parasztoknak. Egy csata gyakorlatilag úgy nézett ki, hogy pár száz ilyen kis csapat csapott össze egy mezőn. A kard elsősorban az autoritásuk jelképe volt.

A 16. században kialakultak a nagyobb, rendezett paraszthadseregek, így a szamurájok teljesen elvesztették a harci jelentőségüket, hiszen egy szamuráj hirtelen nagyságrendekkel nagyobb egységeknek tudott parancsolni.

A Takeda-klán ebben az időszakban megpróbálkozott azzal, hogy nagyobb lovakat tenyésztett, és tisztán szamurájokból álló lovas egységeket hozzon létre. Ez rövid ideig működött is, és mivel a lovasroham eddig teljesen ismeretlen fogalom volt a japán hadviselésben, jelentős sikereket értek el, azonban a tűzlőfegyverek megjelenésével a lovasság ismét megszűnt önálló fegyvernem lenni Japánban, így a szamurájok az utolsó harci szerepüket is elvesztették. Ezután a szamuráj-osztály gyakorlatilag beépült az állami bürökráciába, egyszerű köztisztviselők lettek, akik megtartották a harcias kultúrájukat.

Ebből a korszakból ered a "katana-mániájuk" is: míg korábban a szamuráj elsődleges fegyverének az íjat tekintették, a Tokugawa-sógunátus idejében csak és kizárólag a szamurájok viselhettek kardot, így az státusszimbólummá vált. Innen ered a sok legenda a szamurájkardokról; a valóságban a teljes japán történelem során talán egy kézen meg lehet számolni, hogy egy szamuráj valakit karddal győzött le a harcmezőn.

Azt még hozzátenném, hogy Európában a harcászat nagy utat tett meg és ennek megfelellően a fegyverek jelentős változatosságot, illetve változékonyságot mutatnak.

A kardok alakja, anyaga és formája az egyes korokban más és más.

A rövid kétélű római gladius, vagy a kétkezes pallos, esetleg a szabja teljesen más formájú és más célra is szolgált, de megemlíthetem még a XVII. század kardjait is, amelyek a csatamezőre hosszú, viszonylag széles pengéjű fegyverek lettek, ellenben a vívótermekben és párbajokban egészen keskeny védőkosaras hajlékony és könnyű pengét használtak, amelyet mindenki ismer a három testőrről szóló filmekből.

Így léyegében tisztázni kellene, melyik európai kardról lenne szó,(?) mert van egy csomó.

Melyik Európai kard? Mert nem volt egyforma a minőségük Európában is. Az acél minőségét (metallográfiai tulajdonságait) három tényező határozza meg: a vasért, az alkalmazott technika és az ötvözők. Utóbbi a középkorban gyerekcipőben (se) járt, a technika elég hasonló volt mindenhol. Az "átlag" európai vasérc viszont jobb minőségű volt. Ezért a kevésbé munkaigényes megmunkálás mellett is jobb minőségű fémet (nagyobb szakítószilárdságot) eredményezett.

Ezzel együtt figyelemreméltó a japán metallográfia, a katana kettős szerkeezte (belül egy rugalmasabb mag, amire rákalapáltak egy később cementált ridegebb réteget).

Egyébként az adott harcmodorhoz mindkettő tökéletesen alkalmas volt. Ha arra vagy kíváncsi (bár sokan nem fognak egyet érteni), hogy 100 teljes fegyverzetű lovag és 100 szamuráj egy sík mezőn ha összecsapott volna ki jön ki győztesnek. Hát valószínűleg az előbbi... (a nehezebb fegyverzet és a páncélzat miatt).

#2

Csak erre az egy részre reagálnék:

"Japán elszigetelte magát évszázadokra, nem volt szüksége a fegyverei fejlesztésére. Európa csatázott mindenféle nációval különösen a felfedezések korában."

Dehát a sógunátusok kora másról sem szólt, mint véget nem érő belháborúkról a különböző hadurak között.

Igaz, hogy Japán maga egy elszigetelt nemzet, de a hadviselést nem az fejleszti, hogy eltérő nemzetek vívnak háborút, hanem a háború önmaga.

Az ember célja a harcban (mindkét oldalról) mindig is az volt, hogy legyőzze a másikat. Ennek egy módszere volt a jobb fegyvereken való gondolkodás, és azoknak megalkotása. Hogy az az ember milyen nyelven beszélt vele szemben, az a kreativitást nem befolyásolja.