El sem lehet képzelni mi volt az első-második világháborúban?
Sokszor, sok embertől hallani, hogy valamelyik déd,-ük nagyszüleje, aki harcolt a háborúban az, ha hazatért nem akart, és nem nem is beszélt szinte soha róla.
Csakugyan felfoghatatlan, ami egy csatatéren történt, hogy ennyi felnőtt férfit így meg tudott rázni?
Csak mert sok háborús filmbe botlik az ember akarva-akaratlanul, ahol persze, harcolnak, lőnek, de közel sincs olyan durvának bemutatva.
Mi, akik hál'Istennek nem jártunk életünkben csatatéren ezt nem értheti?
"nem igazán sűrűn foglalkoznak a halállal, legalábbis nem olyan szinten, mint a való életben."
Nem is tud. Bármilyen jól eljátszhatják, megalkothatják attól még nem fogod átérezni milyen mikor embert ölsz vagy amikor melletted hal meg valaki, tudod, hogy az a színész fel fog kelni és éli tovább az életét. Ezen felül azt nem másfél-két óráig látod, hanem egész nap, hónapokig, évekig akár.
Vujity Tvrtko sem akar sohasem beszélni arról, hogy mit élt át Eszék ostromakor.
Harctéri trauma feldolgozása. Embere válogatja ki, hogy dolgozza fel.
Apám 1942-ben vonult be és 1947 végén tért haza a hadifogságból. 1945-ben cseheknél esett fogságba a százada. Közben oda vissza megjárta a frontot, a katonai kórházat és mindazt amit egy háborús filmben láthatsz. Ő az a típus volt aki mesélt róla. Nem tette ki a lábát az országból. Azt mondta, hogy távol ennyi elég volt távol. Kutya nem lehetett pórázon es madár se kalitkában otthon. Ő így dolgozta fel.
Anyám tiniként élte meg Budapest ostromát. Ő ezt már nehezebben dolgozta fel. Vagyis sohase tudta feldolgozni. Egész életében félt a sötétben. Mivel a bombázás alatt a pincében laktak a sötétben. Ha valami miatt sötétben kellett lennie akkor ordított a rádió hogy ne hallja magában a repülők ok kizuhant bombák hangját. Egész életében hallotta azokat magában. Meg a pszichiátrián id ahova került mert nem tudta feldolgozni 13 évesen átélt halál félelmet.
A könnyű győzelmek idején lelkes szokott lenni a nép, meg a hadsereg nagy része is (a dicsőséghez mérten akkor még kevés az áldozat).
Aztán ahogy a dolgok rosszra fordulnak jön az óriási pánik és rettegés.
A nagyapáim nem nagyon meséltek a háborús élményeiről. Az egyik folyton evett ('nem akarok az életben még egyszer éhezni'), a másik, még 70 éves kora körül is néha hasra vágta magát, lövés jellegű hangokra.
Ha együtt voltak (egy időben évente találkoztak), akkor a beszélgetésükből "az jött le", hogy micsoda buli volt az egész, pedig az egyes történetek nem igazán bírták volna el a filmszalagot. Még horrornak is durva lett volna.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!