Mik a marxizmus "eredményei"?

A hitetlenség pillérei: - Marx, a tömegek hamis Mózese

A keresztény hit számos ellenfele közül a marxizmus biztosan nem a legfontosabb, legimpozánsabb vagy legmegkapóbb filozófia a történelemben.

Viszont egészen mostanáig nyilvánvalóan a leghatásosabb. Összehasonlítva 1917, 1947 és 1987 világtérképeit, megláthatjuk hogy mennyire feltartóztathatatlan volt az eszméknek ez a rendszere, amely elárasztotta a világ egyharmadát mindössze két generáció alatt. Ez egy olyan bravúr, ami eddig csak kétszer sikerült: a korai kereszténységnek és a korai iszlámnak.

Tíz évvel ezelőtt minden politikai és katonai konfliktus a világon, Közép-Amerikától a Közel-Keletig, a kommunizmus versus antikommunizmus tengelyén fordult meg.

Sőt, a fasizmus is javarészt azért válhatott népszerűvé Európában, és ma is azért kell számolni vele Latin-Amerikában, mert szembeszállni látszott a „kommunizmus kísértetével”, ahogy Marx nevezte saját eszméjét a „Kommunista Kiáltvány” első mondatában.

A „Kiáltvány” egy kulcsfontosságú momentum a történelemben. 1848-ban adták ki, az európai „forradalmak évében”, és lényegében – a Bibliához hasonlóan – a történelem, a múlt és a jövő filozófiája. Minden múltbeli történelmi eseményt az osztályharcra vetített le, ami az elnyomó és az elnyomott között történt, úr és szolga között, király és nép között, pap és hívő között, céhmester és inas között, sőt férj és feleség vagy szülő és gyermek között.

A történelemnek ezen megítélése még Machiavellinél is cinikusabb. A szeretetet teljesen tagadja vagy figyelmen kívül hagyja: versengés és kizsákmányolás volt az egyetemes szabály.

Most azonban mindez megváltozhat - mondta Marx -, mert most, a történelemben először már csak két fő osztályellentét maradt: a burzsoázia (az „akiknek van”, a termelési eszközök birtokosai) és a proletariátus (az „akiknek nincs”, a termelési eszközökkel nem rendelkezők).

Az utóbbiaknak el kell adniuk magukat és munkájukat a tőkéseknek egészen a kommunista forradalomig, amely majd „felszámolja” (magyarán meggyilkolja) a burzsoáziát, és így mindörökre megszűnnek az osztályok és osztályharcok, és megalakul a béke és az egyenlőség millenniuma. Marx miután teljesen kiábrándult a múltból, teljesen naivvá vált a jövő felé.

Mi késztette Marxot, hogy azzá legyen, ami lett? Mik ennek a hitvallásnak a forrásai?

Marx szándékosan fordult el 180 fokkal a zsidó örökségétől: 1) a természetfelettitől és az 2) egyediségtől, hogy magáévá tegye az 1) ateizmust és a 2) kommunizmust. Marx azonban mégis megtartotta egy szekularizált formában a bibliai vallás összes nagyobb strukturális és érzelmi tényezőit. Marx, miként Mózes, lett az a próféta, aki kivezeti az új kiválasztott népet, a proletariátust a kapitalizmus szolgaságából a kommunista Ígéret földjére, a véres világforradalom Vörös-tengerén és az ideiglenes pusztaságon át, felajánlva a szenvedést a pártnak, az új papságnak.

A forradalom napja az új „Jahve-nap”, az Ítélet napja; a pártszóvivők az új próféták; és a párton belüli politikai tisztogatások, melyek célja, hogy fenntartsák az ideológiai tisztaságot, új isteni ítéletek, melyek a kiválasztottak és vezetőik makacssága miatt történnek. A kommunizmus messiási hangja strukturálisan és érzelmileg sokkal jobban hasonlít egy vallásra, mint akármely más politikai rendszerre, a fasizmust kivételével.

Miként Marx átvette tartalom nélkül vallási örökségének formáit és szellemét, a hegeli filozófiai örökségével is ugyanezt tette, átalakítva a „dialektikus idealizmus” hegeli filozófiáját „dialektikus materializmussá”. „Marx a fejéről a talpára állította Hegelt” – tartja a mondás. Marx hét radikális ideát örökölt Hegeltől:

Monizmus: az az idea, miszerint minden egy, s hogy az egyszerű ész által tapasztalt különbség az anyag és a szellem között pusztán illuzórikus. Hegel számára az anyag csak a szellem formája; Marx számára a szellem csak az anyag formája.

Panteizmus: az az elképzelés, miszerint téved az a sajátosan zsidó idea, hogy különbség van a Teremtő és a teremtés között. Hegel számára a világ Isten külső megnyilvánulása (Hegel panteista volt); Marx számára Isten a világ megnyilvánulása (Marx ateista volt).

Hisztoricizmus: az az idea, mely szerint minden változik, még az igazság is; hogy semmi sincs, ami a történelem felett ítélkezhetne; és hogy emiatt ami igaz volt egy korban, az hamis lehet egy másikban, vagy fordítva. Más szavakkal az Idő az Isten.

Dialektika: az az idea, hogy a történelem csak szembenálló erők konfliktusai által halad előre, a „tézis” és „antitézis” fejleszti ki a „magasabb szintű szintézist”. Ez vonatkozik az osztályokra, nemzetekre, intézményekre és ideákra egyaránt. Ezt a dialektikus keringőt játszák a történelem báltermében, míg el nem jön végül Isten országa – amit Hegel gyakorlatilag a porosz állammal azonosítot, Marx pedig internacionalizálta ezt az egész világra kiterjedő kommunista államban.

Determinizmus vagy fatalizmus: az az idea, hogy a dialektika és végeredménye elkerülhetetlen és szükségszerű, nem pedig szabad. A marxizmus a kálvinista predestinációhoz hasonlít isteni Predestináló nélkül.

Államiság: az az elmélet, miszerint mivel nincs örök, a történelmen átívelő igazság vagy törvény, az állam a legfőbb és kritizálhatatlan való. Marx itt is internacionalizálta Hegel nacionalizmusát.

Militarizmus: az az idea, hogy mivel nincs egyetemes természeti vagy örök törvény, amely megítélhetné az államot és megoldatná a közöttük lévő nézeteltéréseket, a háború elkerülhetetlen és szükségszerű addig, amíg léteznek államok.

Sok más, a francia forradalom utáni vallásellenes gondolkodóhoz hasonlóan, Marx magáévá tette a 18. századi „felvilágosodás” szekularizmusát, ateizmusát és humanizmusát, valamint racionalizmusát és a hitét a potenciális mindentudó tudományban és a potenciális mindenható technikában. Itt ismét a bibliai vallás formáit, érzéseit és funkcióit alakította át egy másik istenre és egy másik hitre. Ugyanis a racionalizmus egy hit, nem pedig egy bizonyított tény. Azt a hitet, hogy az emberi értelem megismerhet mindent, ami valóságos, nem lehet igazolni az emberi értelem által; és azt a hitet, hogy mindent, ami valóságos igazolni lehet a tudományos módszerekkel, nem lehet igazolni a tudományos módszerekkel.

A harmadik hatás Marxra a hegelianizmus és a felvilágosodás racionalizmusán kívül a közgazdasági redukcionizmus volt: hogy minden kérdést közgazdasági kérdésre vezetett vissza. Ha Marx olvasná most ezt az elemzést, akkor azt mondaná, hogy ezeknek a gondolataimnak a valódi oka nem az a szellemi képességem, hogy megismerjem az igazságot, hanem a társadalom kapitalista gazdasági szerkezetei, amelyek „kitermeltek” engem. Marx úgy hitte, hogy az emberben lévő gondolatot totálisan determinálja az anyag; hogy az embert totálisan determinálja a társadalom; s hogy a társadalmat totálisan determinálja a gazdasági élet. Ezzel feje tetejére állította a hagyományos nézetet, miszerint az értelem irányítja a testet, az ember irányítja a társadalmát, és a társadalom irányítja a gazdasági életét.

Végezetül Marx elfogadta a tulajdonok és termelési eszközök közös birtoklásának elméletét a korábbi „utópista szocialista” gondolkodóktól. Marx így mondta: „a kommunisták ebben az egyetlen kifejezésben foglalhatják össze elméletüket: a magántulajdon megszüntetése”. Valójában az egyedüli közösségek a történelemben, melyeknek sikerült megvalósítaniuk a kommunizmust: a monostorok, a kibucok, a törzsközösségek és a családok (amelyet Marx szintén meg akart szüntetni). Az összes kommunista kormány (mint amilyen a szovjet volt) az államra ruházta rá a tulajdonokat, s nem az emberekre. Marx azon hite, hogy az állam saját magától „eltűnik”, amint a kapitalizmus megsemmisül és a kommunizmus lép a helyére, már beigazolódott, hogy meglepően naiv volt. Ha egyszer valaki a hatalmat megszerzi magának, azt csak a bölcsesség és a szentség által adhatja ki a kezéből.

A kommunizmus terjedésének a legmélyebb oka, főleg a Harmadik Világ országaiban, nem a közös tulajdon elvének akarása, hanem „a hatalom akarása”, ahogy azt Nietzsche hívta. Nietzsche sokkal mélyebben belelátott a kommunizmus szívébe, mint Marx.

Hogyan viszonyult Marx a kommunizmust érő nyilvánvaló ellenvetésekhez: hogy eltörölte a magánéletet, a magántulajdont, az egyéniséget, a szabadságot, s a motivációkat a munkához, a neveléshez, a házassághoz, családhoz, kultúrához, nemzetekhez, valláshoz és filozófiához? Nem tagadta, hogy a kommunizmus eltörölte ezeket a dolgokat, de azt mondta, hogy ezt már a kapitalizmus is ugyanúgy megtette. Pl. azzal érvelt, hogy „A burzsoá puszta termelési szerszámnak tekinti feleségét.”. A legérzékenyebb és legfontosabb kérdésről, a családról és a vallásról inkább csak retorikusan beszélt, mint logikusan; pl.: „A családról és a nevelésről, a szülők és gyermekek közötti meghitt viszonyról hangoztatott polgári szólamok annál visszataszítóbbak…” És a vallással és a filozófiával kapcsolatos kifogásokra ez volt a válasza: „Azokat a vádakat, amelyeket a kommunizmus ellen vallási, filozófiai és egyáltalában ideológiai szempontból emelnek, nem érdemes részletesen tárgyalni.”

A marxizmus legegyszerűbb cáfolata az, hogy a materializmusa egyszerűen ellentmond önmagának. Ha az eszmék egyáltalán nem számítanak, hanem csak az anyagi termékek és gazdasági erők, mint a kocsik vagy a cipők, akkor a kommunista eszme ugyancsak nem számít. Ha az összes eszménk determinált, nem azáltal, hogy meglátjuk bennük az igazságot, hanem az anyag szükségszerű mozgása által; ha mi aligha tudunk azon segíteni, hogy a nyelvünk éppen hogyan mozdul – akkor Marx gondolatai semmivel sem igazabbak Mózes gondolatainál. A gondolkodás alapjainak a megtámadása saját magunk megtámadása.

Marx is látta ezt, és be is ismerte. Szavait fegyverként értékelte át, s nem igazságokként. A „Kiáltvány” (és az alapvető, jóval hosszabb, még áltudományosabb A tőke) szavainak funkciói nem azt igazolni, hogy mi igaz és mi nem, hanem a forradalomra való buzdítás. „A filozófusok a világot csak értelmezték; a feladat az, hogy megváltoztassuk”. Marx alapvetően pragmatista.

De még ezen a pragmatikus szinten is önellentmondás van. A „kiáltvány” ezzel a híres sorokkal végződik: „A kommunisták nem titkolják nézeteiket és szándékaikat. Nyíltan kijelentik, hogy céljaik csakis minden eddigi társadalmi rend erőszakos megdöntésével érhetők el. Reszkessenek az uralkodó osztályok egy kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszíthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!” Viszont ez a kérés önmagát dönti meg, ugyanis Marx tagadja a szabad akaratot. Minden elrendelt; a forradalom „elkerülhetetlen”, akár csatlakozni akarok hozzá, akár nem. Nem folyamodhatunk a szabad választáshoz úgy, hogy ugyanakkor tagadjuk is azt.

Komoly gyakorlati kifogások is vannak a kommunizmusra, csakúgy mint ez a két filozófiai kifogás. Egyrészről a jövendölése egyszerűen nem vált be. A forradalom nem akkor és ott történt, ahol azt Marx megjósolta. A kapitalizmus nem tűnt el, sem az állam, a család vagy a vallás. És a kommunizmus nem eredményezett sehol se megelégedettséget és egyenlőséget, akárhol került is hatalomra.

Marx mindössze annyit tudott tenni, hogy eljátszotta Mózest, és a bolondokat visszavezette az egyiptomi szolgaságba (az anyagiasságba). A valódi Felszabadító pedig a színfalak mögött várja az udvari bolondot, kinek szavai társait mint „bolondokat kisértek a halál hamvgödrihez”, és „Ki egy óra hosszant tombol és dühöng, Azzal lelép, s szava se’ hallatik”. Ez az, amivel a marxista filozófusok nem akarnak szembesülni.