Mi lett volna, ha 1526-ban Mohácsnál a magyarok győztek volna?

"Mohácsnál győzni fogunk,

Dózsa lesz György királyunk,

Nagy hatalom századokon át!

Rákóczi világot hódít,

Kossuth-tal valóra válik

A Duna-menti Köztársaság" - Részlet a táltos dalából az István, a király rockoperában

Törvényszerű volt.

Szulejmán az egyik legnagyobb török szultán volt, meghódította a Földközi tenger keleti medencéjét. Kicsit nagyobb erők szerették volna megakadályozni - hiába.

A szultán - világpolitikai tervei szerint - elsősorban V. Károlyt szerette volna legyőzni, a szétzilált magyar erőknek semmi esélyük nem volt, ráadásul ostoba főurai és királyai fölöslegesen hergelték egy nagyhatalom hiú vezetőjét. A magyar összetartás naiv és hiú álom volt csupán, hiszen a magyar királyi címre több belső aspiráns volt, akik akár a törökkel is összefogtak az eredményességért.

14:25

"...ha ismernéd a történelmet tudnád hogy kb 10-szer nagyobb volt a seregük mint a miénk!"

Neked kellene ismerni a történelmet :)

A magyar sereg kb. 26-27 000 főből állt, a török nagyjából 60 000 főt számlálhatott. Túlerőnek jelentős túlerő, de nem tízszeres azért.

Először is szögezzük le, hogy a csata késélen táncolt így is, nem volt eleve eldőlt. Hozzá kell tenni azt is, hogy a vártnál sokkal kisebb had gyűlt össze, a cseh csapatok késtek, a Frangepán horvátországi toborzása még zajlott, és Szapolyai is Erdélyben rostokolt egy közel azonos méretű fegyveres erővel. Ez már önmagában legalább duplájára emelte volna a résztvevők számát. (Illetve nem volt népfelkelés sem, mert a Dózsa-féle lázadás miatt nem mertek fegyvert adni a kezükbe. Ezt sokszor kihangsúlyozták az előző rendszerben, mint az elnyomott nép miatti bűnhődését a nemeseknek, ma pedig azzal cáfolják, hogy ezek amúgy sem lettek volna jó fegyverforgatók. Igen, de emellett egy sor másik - felsorolt - vitézi sereg sem jelent meg, amiről elfelejtkeznek.)

Összességében a had lehetett volna kétszer ekkora is, ideális esetben. Maga a szultán is meglepődött azon, hogy milyen kicsi volt a felvonult ellenséges tábor, és végig csapdára gyanakodott, egészen addig, míg el nem érte Budát.

Igaz, még így is számbeli túlerőben lett volna az oszmán sereg, de ez önmagában nem jelent erőbeli fölényt is. Egyfelől a törökök áradatának csak mintegy egynegyede volt tényleges harcos, a többi rosszul felszerelt martalócokból, parasztokból állt. Másfelől sokat számított a terep és az alkalmazott harceljárás. Tomori Pál például, aki a déli védelemmel megbízott parancsnok volt a mohácsi csatát megelőző, a végvári védekezés éveiben, egy mindössze alig 4000 főnyi seregével sikeresen semmisítette meg Ferhád pasa legalább háromszoros túlerőben lévő hadát a részenkénti megtámadás elvével 1523-ban, a Szerémségben. Ugyanezt a taktikát kísérelte meg Mohácsnál is, ahol az anatóliai hadtest csak később érkezett be, mint a ruméliai. Ott azonban nem volt elég átütő ereje, hogy kiszélesítse a török harcrendbe egyébként sikeresen ütött éket - amely lehetett volna a győzelem kulcsa, mint fentebb kifejtettem, és ehhez a beérkező csapatok elegendő erőt tettek volna hozzá.

Azt is ki kell emelnem, hogy a déli végvárrendszer eleve a fizetetlenség okán romlott le állapotában, és kerültek fontos kulcserődítményei sorra török kézre.

A végvárrendszer békeévekben 7817 fő volt elszállásolva (5547 lovas, 1170 gyalogos, 1100 naszádos), amely az egyik legnagyobb határvédelmi erő volt. Összehasonlításul: a mórok kiűzése után Aragónia és Kasztília egyesült királysága 2500 főt tartott állandóan fegyverben. Anglia a franciák elleni védelemre 2-3 ezer katonát fizetett, a lengyelek a tatár betörések ellen 1100 embert (900 lovast és 200 gyalogost) alkalmaztak délkeleten. Ez óriási pénzösszeget emésztett fel, egy 1429-es kimutatás szerint 130.000 aranyforint költséggel járt minden évben (és ez a szám 1526-ban sem lehetett sokban eltérő.) Még az Oszmán Birodalom, amely a kor egyik leggazdagabbja volt, sem tartott állandó zsoldban többet 15 ezer fegyveresnél, amely egyébként még őnekik is súlyos terhet rótt a nyakukba, és például Lutfi pasa is úgy vélekedett, hogy csökkenteni kell ez a számot.

Hozzá kell tenni, hogy ekkoriban a Magyar Királyság teljes évi bevétele 200-250 ezer aranyforint körül mozgott. Érezhető hát, milyen pénzráfordítással járt a végvárrendszer finanszírozása. (Ráadásul Mátyás halála után a zsoldosserege felé II. Ulászlónak mintegy 495.000 aranyforint (közel félmillió!) tartozása volt. És állítólag II. Lajos is 400 ezer aranyforintnyi tartozást örökölt apjától.

A legjelentősebb balkáni vár, Nándorfehérvár (amely 3000-4000 ember befogadására volt képes; Eger várát később, 1552-ben "csupán" 2500 ember tartotta meg, Szigetvárnak 1566-ban 3000 fős volt a védelme) kapitánya, Török Imre fiának gyámjai például nem engedték be a király katonáit, mert elmaradt zsoldjáért (önmagában mintegy 40 ezer aranyforintot tett ki!) a várat "ejtették túszul", biztosítva, hogy mindenképp megkapják a járandóságot. Így a török ostrom mindössze a várőrség 700 katonájával beszorulva érte az ország kulcsát...

A mohácsi csatát közvetlenül megelőzően hatalmas anyagi összegyűjtés kezdődött, tényleg mindent kisajtolt magából az ország, amit tudott, érezve a helyzet súlyosságát, a királyi rendeletek értelmében még az egyházak műkincseit is begyűjtették és beolvasztották - nem kényszerrel, mert ezt nem merték meglépni, hanem ráhatással, hogy elegendő pénzmennyiséget állítsanak elő a megvívandó ütközetre, és valóban, a nemesek, az egyházi személyek, mindenki saját vagyonát is beadta, hatalmas mennyiségű arany gyűlt össze, óriási mozgósítás indult, amire ez a királyság csak képes volt, az összefogás és a szándék tehát megvolt. Egészen ritkán tapasztalható a magyar történelemben. De ez akkor már túl későn jött.

------------------

A mohácsi csata nem a széthúzás miatt volt nagy tragédia, mint írod, 00:23-as válaszoló, és nem is lett volna utána már esély a török ellen felvenni a harcot.

Ugyanis ekkor elhullott 14 főúr (azaz a vármegyék élén álló közigazgatási helytartók, ispánok, grófok, de többszáz nemes és földbirtokos is), mindkét érsekünk (a legmagasabb vallási vezetők az országban), 5 püspök (az érsek utáni legfőbb egyházi tisztség, a megyék papi vezetői), illetve maga a király is.

És emellett a királyi had 90%-a, a 23-25 ezer fő felvonult emberből 20 ezren. (Ilyen véres csata kevés van a történelemben, a veszteségek legnagyobb részét általában a foglyok és sebesültek teszik ki, de itt valóban megsemmisült a sereg.)

Gyakorlatilag azért nem lehetett királykoronázást tartani, mert a teljes állami vezetés - amelynek meg kellett volna választani az utódot - is vérben feküdt a csatamezőn. Mintha ma egyszerre veszítenénk el 15 megyeszékhely polgármesterét (ispánok), a főpolgármestert (országbíró), a honvédelmi minisztert és a vezérkart (királyi tanács), a kormány- és államfőt (a király és akár az esztergomi érsek), és a haderőnk zömét.

Az ország irányíthatatlanná volt, vezetés nélkül maradt, gyakorlatilag lefejezték. Nem tudjuk ma elképzelni azokat az állapotokat, amik akkor uralkodtak. Megszűnt a közigazgatás, nem voltak visszatérő magas tisztségű személyek, akik ellássák.

A királykoronázást is az erre egyedüliként jogosult esztergomi érsek helyett a rangidős nyitrai püspök (egy méltóságon aluli egyházi főpap) végezte el, Szapolyai Jánoson, aki az egyetlen főúr volt, akinek sereg volt még a kezében.

-----------

És most hogy a kérdésre is válaszoljak:

Ha a mohácsi csatát megnyerjük, akkor két eset fordulhatott volna elő. Vagy ugyanaz történik, mint 1456-ban, amikor Hunyadi János egy nem kisebb erejű (70 ezer fős) török hódító hadat vert szét Nándorfehérvár alatt - még a szultán is súlyosan megsebesült a csatában -, amely olyan véres és rémképeket idéző kudarc volt számukra, hogy hét évtizedig nem is próbálkoztak újra az ország meghódításával. Azaz, ha megnyerjük a mohácsi csatát, akkor lett volna megint egy-két emberöltő nyugalmunk, de örökre úgysem kerülhettük volna el a sorsunkat.

Vagy pedig az történt volna, hogy a oszmánoknak az ismételt vereség miatt nem lett volna több kísérletük a megtámadásunkra; esetleg igen, de olyan későn, (70-100 év múlva), amikorra haditechnikai fölénybe kerültünk volna már, és már nem tudtak volna érdemi eredményt elérni.

Inkább az első eset a valószínűbb e kettőből.

------------

Viszont meggyőződésem, hogy mindent Mohácsnál veszítettünk el. A függetlenségünket (ezt követően 400 évig mindig valaki alá tartoztunk), ezzel együtt az európai nagyhatalmi státuszunkat, az önálló fejlődésünket gazdaságilag (ekkoriban egy súlyt képeztünk a nyugat-európai királyságokkal), ami a másfél évszázados háborús övezettel, és a Habsburgok által ránk kényszerített éléskamraszereppel együtt a mai lemaradásunk magja, illetve magát a magyar népességet is, melynek pedig egyenes következménye lett Trianon.