Ami a románoknak a dákok és a rómaiak, az a magyaroknak a (. )?

A magyarokról sok áltudományos eredetmítosz született, így sumér, etruszk ősökről. Nincs bennük több realitás, mint abban, hogy a románoknak a dákok és a rómaiak lennének az elődeik - egyik eset sem igaz.

Vannak ezenkívül valamennyire igazságalapú, de tévesen értelmezett elméletek is, mint a szkíták és a hunok esete.

És vannak egészen hajmeresztő eredetmondák is, majákról, sőt arról is, hogy a magyar az ősnép.

Bizonyosan minden népnek van ilyen (ha jól tudom, a mormonok abban hisznek, hogy Amerika őslakosai fehérek voltak, a morváknak van a Nagymorva-történetük, ami igazságra alapul, de nagy mértékben felnagyított). Alapvetően vannak ilyen büszkeséggel túltáplált történetírások.

Szerintem jobban hangzik, hogy a magyarok mindig is magyarok voltak. Sok néppel kapcsolatban voltunk, keveredtünk, szavakat vettünk át, de szerintem nincs abban semmi rossz, hogy nem vagyunk egy másik "nagy" nép 2.0-ás verziója. :)

Esetleg a mongolokkal/tatárokkal lehetne valami vonalat keresni, de szerintem az is erőltetett lenne.

Magyarország nagy lehetőséget mulaszt el, illetve csak részben használja azt ki. Van bizonyos nemzetközi tekintélyünk, nevünk a szibériai népek kutatásának témájában, pl. Diószegi Vilmos, Hoppál Mihály nemzetközileg is elismert tudós.

A szibériai népek közül nyelvrokonaink: minden finnugor nép (ide értve az obi-ugor hantikat és manysikat), továbbá a szamojéd népek (nyenyec vagy jurák-szamojéd, enyec vagy jenyiszeji szamojéd, nganaszan vagy tavgi szamojéd).

Bizonytalan nyelvrokonság szempontjából a jukagir: épp a határon áll, szóval összehasonlító módszerekkel felvethető, de egyértelműen nem tisztázható, hogy rokon nyelv-e).

A többi szibériai nép nyelvrokonsága összehasonlító módszerekkel (jelenleg) nem bizonyítható. Ez nem azért van, mintha a dolog lehetetlen vagy kizárt lenne egyes népeknél, hanem azért, mert az összehasonlító módszer egy bizonyos időn túl nem tud már megbízható következtetésekre jutni. Úgy tudom kb. 40 000 évre lát vissza, de ez függ a körülményektől is.

A kulturális rokonság, mély esetleges kultúrelemek átvétele még bonyolultabb kérdés.

A nem nyelvrokon (nem bizonyíthatóan nyelvrokon) szibériai népek kutatásában is van elég komoly nemzetközi tekintélyünk, pl. A hiedelemvilág, főleg az egyes szibériai helyi samanizmus-változatok, helyi sámánság-hiedelmek kutatása, és a magyar néprajzi emlékekkel való összehasonlítása terén. A nyelvrokonság, illetve egyes kultúrelemek hasonlósága nem feltétlenül fedi egymást, így a témakör kutatása túlterjed a nyelvrokonság kutatásán. A Szibéria-kutatás terén, illetve a samanizmus-kutatás terén is általában elég jó nevünk van.

Kutatási téma pedig volt és van is bőven: Szibéria egy kavargó világ lehetett a múltban, nyelvcserékkel, átvételekkel, elszigeteltségekkel és kölcsönzésekkel, sok nyitott kérdés van még, még Szibéria egyen népeinek egymással való rokonsága terén is.

Annak ellenére, hogy Amerika őslakossága Szibériából került Amerikába az (akkor még földhíd Behring-szoroson át), mindössze két igazolható nyoma van a két földrész közti bármi nyelvi vagy kulturális rokonságnak:

1) A szibériai és amerikai eszkimók közeli kulturális és nyelvi rokonsága nyilvánvaló

2) A szibériai ket nép nyelve és az amerikai dené nyelvek közti rokonság mellett elég sok összehasonlító érv szól ahhoz, hogy a nyelvészek komolyan kezeljék az esetleges nyelvrokonság kérdését (ez mindazonáltal a maii napig vita tárgya).

A samanizmusnak sok helyi változata volt Szibériában, népről népre, közösségről közösségre, sőt családról családra sok egyedi jellegzetessége volt. Az egyes népek samanizmus-változatai közti esetleges kapcsolatok, átvételek megint érdekes témát képeznek.

A legtöbb autentikus sámán már az ötvenes, ill legkésőbb a nyolcvanas években meghalt, egyes helyeken vannak revitalizációs kísérletek.

A ma élő szibériai népek közül több is kulturálisan és nyelvileg a beolvadás szélén áll, rengeteg nyelv tűnik el szinte évről évre. Életmód terén is vannak gondok,: több kisnép a legnagyobb szegénységben él, és pusztít sok helye az alkoholizmus is (ebben nemcsak a kulturális változás, hanem a régi megélhetési életformák megváltozása is közrejátszik). Néhány népnél napjainkban halhatnak meg az utolsó anyanyelvi öregek (a gyerekek a szibériai népek többségénél már oroszul beszélnek). Ezek a gondok egyes nyelvrokonainkat is érintik.

A kérdésre felelve: tudományos publikációk, hírnév terén elég jó nevünk, tekintélyünk van, ez azonban (szerintem) a politikai kultúrában nem tükröződik, a téma nem képezi a közbeszéd részét.

Tehát, szerintem, Magyarország ugyan nem megy el teljesen az ölébe hulló lehetősség mellett, amit érdekes múltja nyújt a számára, de ez nem jelenik meg láthatóan, valószínűleg mi nem vállalunk úgy aktív szerepet a szibériai népek gondjaiban, segítségében, amennyire még lehetséges lenne.

Még egy téma, ami a múltunk feltárásban komolyabb súlyt kaphatna: a cigányság-kutatások. Tudjuk, hogy a népmesét népi mesemondók, helyi öregek csiszolták ki nemzedékek alatt, és hogy a dolog nem szervezett , hanem helyi kisközösségi gyökerű volt. De mégis a részletek terén nehéz elképzelni, egész konkrétan hogyan is zajlott az egész. Kik voltak ezek, átlagos öregek, specializáltabb mesemondók, vagy a kettő között? Hogy nevelődött ki nemzedékről nemzedékre az új mesemondó-nemzedék? Formális esemény volt a mesemondás, vagy laza jellegű, hogy álltak a gyerekek a dologhoz, milyen volt a hangulata a ,,hallgatásoknak'' (amely lehetett akár viharos, aktív, közbekiabálásos jellegű is), hogyan változtak a mesék, hogy képződhettek változatok, hogy jelent meg a helyi tehetség, mennyi innovációra volt tér?

A népmese-áthagyományozás konkrét kérdéseiben sok segítséget jelentenek a cigányságkutatások, mert náluk még az élő népi mesemondást még a 70-es években is kutatni lehetett. (Nagy Olga gyűjtései)

Szóval szerintem a szibériai népek (nyelvrokonok és nem-nyelvrokonok), az e köré szerveződő szibériai sámánság-kutatások, és egyes saját néprajzi kérdéseinkben a cigányság-kutatások adhat(ná)nak nekünk egy olyanfajta büszke, megalapozott identitást és testvériség-érzést, amit európai sógóraink jobban ,,készen kaptak''. E téren komoly lehetőségeket vesztegetünk, szerintem.

A németek nagy művészete épp az volt a II.VH óta, hogy nemcsak múltjukat, de a legkínosabb dolgokat is képesek voltak feldolgozni, átláthatóvá tenni, így a régi traumáktól megszabadulni, épp a feldolgozás és a felszínre hozás révén. (Orbán lovasrohamos beszólása nem azért volt kellemetlen, mintha ne lehetne igaza, hanem azért, mert épp a németek tettek nagyon sokat a múltjuk aktív felgdolgozásáért.) Nekünk is ez az út lenne járható, megdolgozni aktív feldolgozó munkával az identitásért. Alapjaink viszont vannak, tehát alapvetően jó hátterünk lenne, jó hírünk van a tudományos kutatás és a néprajz terén a nemzetközi porondon is, de ez a hétköznapok világában, művészet világában és a politika világában nem jelenik meg.

Hogy konkrétumot is mondjak:

[link]

Magyar tudós, Diószegi Vilmos lett felkérve az Encylopedia Britannica samanizmus-cikkének megírására.

Az élő népmese-áthagyományozásról:

[link]

Valóban itt segítséget adott, hogy a cigányság ,,konzerválta'' ezt a szokást.

Mindezek persze csak részét képezik egy nép kultúrájának, identitásának, de látszik, hogy jó alapjaink lennének, hogy kiegyensúlyozott, valóságon alapuló identitásunk és rokonságtudatunk legyen.