Gyávák a magyarok?

Nem. A történelem során sokszor vetődött már fel az a gondolat, hogy "nem vagyunk már azok, akik voltunk", és mégis mindig a történelmünk egy-egy szép pillanata követte ezeket a siralmakat. Csak nyomás alatt jön ki belőlünk.

Berzsenyi az elkényelmesedett, nyeregben nem is ült férfiakról, a nők erkölcstelenségéről ír A magyarokhoz című versében, egy emberöltővel ezután pedig jön 1848. márciusa.

"Romlásnak indult hajdan erős magyar!

Nem látod, Árpád vére miként fajul?

Nem látod a bosszús egeknek

Ostorait nyomorult hazádon?

Nyolc századoknak vérzivatarja közt

Rongált Budának tornyai állanak,

Ámbár ezerszer vak tüzedben

Véreidet, magadat tiportad.

Elszórja, hidd el, mostani veszni tért

Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok

Dúlják fel e várt, mely sok ádáz

Ostromokat mosolyogva nézett.

Nem ronthatott el tégedet egykoron

A vad tatár khán xerxesi tábora

S világot ostromló töröknek

Napkeletet leverő hatalma;

Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő

Századja s titkos gyilkosaid keze,

A szent rokonvérbe feresztő

Visszavonás tüze közt megálltál:

Mert régi erkölcs s spártai férfikar

Küzdött s vezérlett fergetegid között;

Birkózva győztél, s Herculesként

Ércbuzogány rezegett kezedben.

Most lassu méreg, lassu halál emészt.

Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki

Szélvész le nem dönt, benne termő

Férgek erős gyökerit megőrlik,

S egy gyenge széltől földre teríttetik!

Így minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs, melly ha megvész:

Róma ledűl, s rabigába görbed.

Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz.

Letépte fényes nemzeti bélyegét,

S hazája feldúlt védfalából

Rak palotát heverőhelyének;

Eldődeinknek bajnoki köntösét

S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,

A nemzet őrlelkét tapodja,

Gyermeki báb puha szíve tárgya. -

Oh! más magyar kar mennyköve villogott

Atilla véres harcai közt, midőn

A fél világgal szembeszállott

Nemzeteket tapodó haragja.

Más néppel ontott bajnoki vért hazánk

Szerzője, Árpád a Duna partjain.

Oh! más magyarral verte vissza

Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!

De jaj! csak így jár minden az ég alatt!

Forgó viszontság járma alatt nyögünk,

Tündér szerencsénk kénye hány, vet,

Játszva emel, s mosolyogva ver le.

Felforgat a nagy századok érckeze

Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,

A büszke Karthágó hatalma,

Róma s erős Babylon leomlott."