Mi az a Thule társaság?

A Thule Társaság (Thule-Gesellschaft) egy német okkultista és hagyományőrző csoport, ami Münchenben működött a második világháborút megelőzően. Nevüket a görög legendákban szereplő misztikus északi ország után kapták.

[link]

Thule Társaság [szerkesztés]Legutóbbi változat (ellenőrizetlen)A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából.

Ugrás: navigáció, keresés

Fájl:Thule-gesellschaft emblem.jpg

A Thule társaság emblémája - tölgyfalomb, tőr és horogkeresztA Thule Társaság (Thule-Gesellschaft) egy német okkultista és hagyományőrző csoport, ami Münchenben működött a második világháborút megelőzően. Nevüket a görög legendákban szereplő misztikus északi ország után kapták. A társaság főként azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy szponzorálta a Német Munkáspártot, amit később Adolf Hitler átalakított a Náci Pártba. Mindazonáltal Hitler soha nem volt a Thule Társaságának tagja.

Tartalomjegyzék [elrejtés]

1 Eredete

2 Hite

3 Tevékenységük

4 A Thule Társaság a popkultúrában

5 Lásd még

6 Hivatkozások

Eredete [szerkesztés]

A Thule Társaság kezdetben egy „Német tanulócsoport” volt Walter Nauhaus, egy első világháborús sebesült veterán vezetésével, aki Berlinben bölcsészhallgató lett, és az 1911-ben alapított Germanenorden, más néven Teuton Rendjének (nem összekeverendő a Teuton Lovagokkal!) tagja. [1] Nauhaus 1917-ben költözött Münchenbe. Az általa vezetett Thule-Gesellschaft valószínűleg kezdetben a fedőneve volt a Germanenorden müncheni ágának, [2] de később külön úton haladt tovább. 1918-ban Nauhaus találkozott a Rudolf von Sebottendorff nevű okkultistával és együtt indítottak toborzóakciót.

Hite [szerkesztés]

A Thule-Gesellschaft elsődlegesen a az „Árja” faj eredetére fókuszált. „Thule” (görög nyelven: Θούλη) egy messzi északon elterülő föld volt a görög-római földrajzban. [3] Az „Ultima Thule” kifejezést (latin: legtávolibb) a római költő Vergilius is megemlíti az Aeneis című epikus versében. Manapság az általános elképzelés, hogy Skandináviát érthették alatta.

A náci misztikusok az Ultima Thulét egy elveszett ősi földterületként azonosították és helyzetét Grönland vagy Izland közelébe helyezték. Ezek az gondolatok Ignatius Loyola Donnelly Egyesült Államokbeli jogtudós és farmer korábbi eszmefuttatásaiból származtak, aki szerint az elveszett földrész Platón Atlantiszának része volt és az Árja faj otthona. Teóriájának alátámasztásában felhasználta a szvasztika motívumokat is. Elméletét a 19. században Helena Blavatsky okkultista írónő művelte tovább.

Tevékenységük [szerkesztés]

A Thule Társaság körülbelül 250 követőre talált Münchenben és 1,500-ra Bajorországban.[4] Összejöveteleiket gyakran tartották a „Hotel Vierjahreszeiten” (német: Négy Évszak Hotel) müncheni luxusszállodában. [5]

A Thule követőinek csak egy részét érdekelte az okkultizmus, jobban vonzódtak a rasszizmus iránt.

Állítólag tervezték, hogy elrabolják a bajor miniszterelnököt, Kurt Eisner-t. A Bajor Tanácsköztársaság meggyengülése után megvádolták őket, hogy megkíséreltek beszivárogni a kormányba és 1919 április 30-án puccsot kíséreltek meg. A Szovjet kormány ezért a Thule Társaság számos tagját őrizetbe vette, majd kivégeztette.

A Thule Társaság a popkultúrában [szerkesztés]

Karl Ruprecht Kroenen , a Hellboy című filmben az ellenfelek közül az egyik, mint a Thule Society egy tagja mutatkozik be.

A Fullmetal Alchemist: Shambala hódítójában a főszereplő Edward Elric ellenfele a Thule Társaságának egy szekciója. Vezetőjüket Dietline asszonyt, a valóságban is élt Dietrich Eckart politikusról mintázták.

[link]

A háború végén a valaha erős Németország megrokkant öregemberként került szembe önmaga árnyékával. Az I. világháború után Berlin nyomorúságos városképpel tárult az ott lakók elé. Féllábú, félkarú veterán katonák hada lepte el a várost, akik semmilyen jövedelem szerző képességgel sem rendelkeztek. Nyugdíjuk sem volt. Milliók maradtak munka nélkül, infláció, recesszió, éhezés és kilátástalanság sújtotta az országot. Már Hitler színre lépése előtt a tehetetlen tömegek tüntetések ezrein vettek részt, melyben munkát és kenyeret követeltek, s ezzel együtt bűnbakot kerestek. Az idegenekkel szembeni gyűlölet hamar felerősödött, csakúgy, mint a német öntudat, mely reneszánszát élte akkoriban.

Hitler az I. világháborút követően a hadsereg parancsára a baloldali szervezetekbe szivárgott, besúgóként. Ezen küldetés során a Német Munkáspártba került, amolyan politikai klubba, amely neve ellenére radikális jobboldali nézeteket vallott. Hitler életére ennek a pártnak döntő befolyása volt, ahogyan Hitlernek is a pártra, ugyanis belépését követően hamarosan a szervezet vezetőjévé avanzsált. Az egyik ilyen gyűlésen, ahol Hitler szónokként lépett fel, jelen volt egy kiábrándult veterán katona is. A neve: Rudolf Hess. Hess a gyűlésről hazaérve meggyőződött arról, hogy Hitler az a vezető, aki képes lesz a német népet visszavezetni a helyes útra, és megadni azt a lehetőséget Németországnak, hogy újra a legnagyobb dicsőség övezze. Hitler személyisége teljesen elvarázsolta Hess-t, olyannyira, hogy vakon hitt abban, hogy Hitler az a messiás, akinek eljövetelét a germán legendák régen megjósolták. Hess és a radikálisan rasszista filozófus Rosenberg egyaránt tagja volt a Thule Társaságnak.

A Thule Társaság tagjai voltak többek között Rudolf Hess, Karl Fiehler, Hans Frank, Alfred Rosenberg, akik később mind a NSDAP prominens személyei közé tartoztak.

Az árja kultúrközpontjaként "ULTIMA THULÉ"-t tartják számon az okkult "tudományok" művelői. A "THULÉ TÁRSASÁG" (Thule Gesellschaft), a Szigorú Obszervancia Templomos Rendjének túlzottan rasszista, pángermán, neoariánus változata, amit 1918-ban (és nem 1910-ben), egy von Sebottendorff nevezetű egyén hozott létre. Ezt megelőzi az 1912-ben megalakult "GERMANENORDEN" nevű társaság, amely az "ariozófiát", illetve az árja nép (germánok) felsőbbrendűségét hirdette.

Friedrich Nietzsche német filozófus (1844-1900) sem volt mentes e tévhittől.

A "Thule Társaság" tagjai közt szerepelnek kezdettől fogva: Rudolf Hess, Rosenberg, Adolf Hitler, Himmler. A Nemzeti Szocialista Párt ("náci" párt) vezetői kapcsolatban voltak a teuton neo-okkultizmussal. Hitler amolyan biológiai menhir szerepet tölthetett be (karizmatikus egyéniség volt), hogy bolonddá tehette a germán (német) nép nagy részét. A Nemzeti Szocialista Párt, akárcsak a többi szélső jobb- és baloldali pártok, egy titkos társaság "Szabadkőműves Társaság" volt a maga "nagymesterével", rasszista gnózisával.

A "Világ Urának" lenni, és ennek érdekében vallani a "dicső" elvet: "a cél szentesíti az eszközt" nem a XX. század kitalációja. Ami a "Thule Társaság" halálfejes pecsétgyűrűjét illeti, ha ugyan volt ilyen szimbóluma (semmiféle írott bizonyíték erre vonatkozóan nincsen), alighanem az 1786. március 16-án Pesten megalakult új Szabadkőműves páholy pecsétjének szimbólumainak egyikét (a halálfejet) választották. Az adott pecsétek két alakja létezett.

A nagyobbikon templom látható, melynek lépcsőin oroszlán, mint a nagyszívűség jelképe lépdel fel, elől négyszögű kő, melyre Genius halálfőt vés, előtte körző és szögmérő fekszik, fölül nap és hold, köztük pentagram, alul Magnanimitas Restituta. A kisebbik pecséten a keresztbe rakott körző és szögmérő között halálfő látható, fölötte szalagon a MAGNANIMITAS. Az egészet lánc veszi körül. Ehhez hasonló szabadkőműves-páholyok Erdélyben is kialakultak a XVIII. század végén, és a XIX. században. Tagjaik között találhatók: írók, orvosok, papok, politikusok, tanárok, jogászok és más értelmiségi kategóriákhoz tartozók.

A "halálfej" jelentheti az íbisz madárfejű, olykor páviánként ábrázolt Thot, egyiptomi nevén Dzsehuti vagy Zahuiti, az alvilág (nem mai értelemben), a tudomány, művészet, írás, számolás, a naptár megteremtője és védelmező istenének "modernizált" formáját is. A zvasztika (zvastike), illetve a horogkereszt, az árja néptörzsek, szent, kultikus szimbóluma volt, akárcsak a "faldos" (linga) a hindu vallás-kultuszban, vagy éppenséggel a mondabeli "turulmadár" a turáni-alföldi ősmagyar törzsek hitregéiben. Hun törzsek éltek a korai középkorban Tibet zónájában, onnan is eredhet a "turulmadár" mítosza. Erre nincsenek korabeli, hiteles történelmi bizonyítékok. Ez is olyan valami, mint a galamb képében ábrázolt "Szentlélek".

Az árják magukat az elsüllyedt Atlantisz szigetéről származtatják. Az Atlantiszról már az ókori görög filozófusok (Platón) is írtak, de mint korszerű termelőerőkön alapuló, fejlett civilizációs társadalomról Francis Bacon (1561-1626) az Új Atlantisz címmel írt.

F. Bacon, angol filozófus, lordkancellár, Veluram bárója, Saint Alban grófja, akit 1603-ban "lovaggá ütöttek" az említett művében ír a "Salamon Háza"-ról, mint egy "Szabadkőműves-páholyként működő" intézményről, melynek tagjai előkekő lovag-szerzetes rendhez hasonlítanak, bár tudósoknak képzelte el őket.

Az utókor okkult "tudományokkal" foglalkozói Saint-Germain grófjaként is számon tartják, mint amolyan örökéletű, bolygó zsidót, aki más-más individuum képében, a végtelen idő-tér skáláján mindig ott jelenik meg ahol a legkevésbé várják. Halhatatlan lévén, a múlt, a jelen és a jövő ismerőjének tartják.

A Thule Társaság tagjai gyakorolták az asztrológiát és a napimádatot is, mellyel hitük szerint elérhetik a céljukat, azaz a germán nép faji homogenizálását. Azért, hogy a pénz se maradjon ki a dologból, milyen véletlen, hogy a Társaság prominens személyiségei közé tartoztak a leggazdagabb német üzletemberek is, kik nagy hévvel és sok pénzzel támogatták Hitler Német Munkáspártját. 1920-ban ez a párt nevet változtatott s lett belőle a már a történelemből jól ismert Német Nemzeti Szocialista Munkáspárt. Ez lett az úgynevezett "náci" párt.

[link]

René Freund könyve pontosan az előbb felvázolt történelmi analízis útját járja, erénye a legtöbbször igen kimért állásfoglalás.[3] Már az elején utal a Blavatsky-féle teozófiai tan és a nemzeti-szocialista fajelmélet közötti párhuzamokra, anélkül azonban, hogy abba a tévedésbe esne, hogy a teozófiát ezért rögtön előfutár-mozgalomként kezelje. Hiszen Léon Poliakov is bebizonyította már a Der arische Mythos[4] című alapvető művében, hogy a fajelméletek már a 19. század második felében nagyon elterjedtek voltak, és nemcsak német nyelvterületen. Freund itt arra is rávilágít, milyen könnyű az ezoterikus tanításoknak inhumánus értelmet tulajdonítani, lásd: az én megsemmisítése.

Könyvében a szerző kitér azokra a mozgalmakra és személyekre, amiket és akiket állandóan a nemzeti-szocializmus okkultizmussal való kapcsolatának bizonyítékaiként emlegetnek. Így az árja-tanra, a Thule-társaságra, Rudolf Sebottendorfra, Karl Haushoferre, Hans Hörbigerre stb., anélkül azonban, hogy egy meghatározó okkultista-befolyásra bármilyen bizonyítékot is találna, sőt ellenkezőleg: gondosabb vizsgálatok tükrében az említett titkos kapcsolatok, egyik a másik után omlik össze. Azonban a szerző egy halom — újnak semmi esetre sem nevezhető — anyagot is nyújt, amely azt bizonyítja, hogy a nemzeti-szocialista mozgalmon belül az okkult gondolatok állandóan teret tudtak nyerni. Az olvasásra érdemes könyv Freund a Bécsi Egyetemen szerzett diplomamunkáján és disszertációján alapul. A recenzens akkor is vette magának a fáradságot, hogy ezeket a műveket[5] átnézze, hátha ott bővebb forrásanyagra bukkan. Sajnos próbálkozása hiábavalónak bizonyult. Mindenesetre általánosságban azt mondhatjuk, hogy Freund könyve témakörünk szolid áttekintéseként ajánlható.

Érdekes Freund azon utalása, miszerint „a szövetséges háborús-propaganda is nagyban befolyásolta az okkultizmusra vonatkozó híresztelések keletkezését” (67. o.). Ellic Howe a Die Schwarze Propaganda. Ein Insider-Bericht über die geheimsten Operationen des britischen Geheimdienstes im Zweiten Weltkrieg[6] című munkájának olvasása után, ez adott esetben könnyen elképzelhető. Mindenesetre Howe, aki pedig joggal nevezhető az ezoterikus szervezetek történetének egyik legismertebb specialistájának, és aki a hitleri Németország ellen irányuló titkos propagandarészlegben Sefton Dolmer egyik magas rangú munkatársa volt, erről említést sem tesz. Ő csak egyes Nostradamus-részek meghamisítását említi, amelyeknek a Harmadik Birodalom bukására és Hitler meggyilkolására kellett utalniuk. A kötet egy kitalált asztrológiai újság képét is tartalmazza, amellyel a tengeralattjárókat akarták visszatartani támadás előtt. Howe részlege ilyen hamisításokat állított elő, hogy aztán ezeket a titkosszolgálat Németország lakossága között terjessze vagy szövetséges repülők szórják ki német területek felett. Feltételezhetjük tehát, hogy Howénak egy a nemzeti-szocializmus okkultizmussal való befeketítését kitűző vállalkozásról, melyért ráadásul a saját részlege felelt, tudnia kellett volna; és mivel könyvében Howe egyáltalán nem kíméli a brit titkosszolgálatot, nem értelmezhető, hogy miért ne tudósított volna erről is. Ezen sorok szerzője inkább egy másik keletkezéstörténetnek ad helyt, amely ezoterikus írókra és csoportosulásokra vezethető vissza, és amelyet elemzésünk harmadik részében fogunk tárgyalni.

Peter Orzechowski munkáját, amely felépítésében hasonlít René Freundéhoz, a megbízhatóság tekintetében a jóindulatú feltételezések mellett sem lehet egy kategóriába sorolni Freund munkájával. Azon vágyában, hogy egy adott módon értelmezzen bizonyos dolgokat, gyakran túllépi a források adatait. Különösebb kételkedés nélkül idéz állandóan olyan szerzőket, mint Hermann Rauschning[7], Josef Greiner[8] vagy Trevor Ravenscroft[9], akikről többször is bebizonyosodott, hogy történelmi ellentmondásokat és lehetetlenségeket állítottak.Legkésőbb? Nicholas Goodrick-Clarkes mélyenszántó és úttörő tanulmányának, a The Occult Roots Of Nazismnak[10] a megjelenése után legalább Ravenscroftnál jobban tájékozódhatott volna. Az ún. Konzervatív Forradalom neves szerzőjének Arthur Moeller van den Bruck Vanderbruckként való írása sem járul hozzá sajnos ahhoz, hogy komoly szerző benyomását keltse, még akkor sem, ha csupán nyomtatási hibáról van szó, mint néhány más helyen.Új történelmi kutatások és felismerések sajnos nem találhatóak a műben. Mindezt nem is kellene megemlíteni, ha nem maga a szerző írta volna a köszönet-nyilvánításban (7. o.): „Köszönet kiadómnak a bátorságért, hogy megengedte egy ilyen téma történelmi feldolgozását, habár egy szenzációhajhász-vizsgálat sok bizonytalan állítással nagyobb példányszámra tarthatott volna igényt.” Pozitívumként a viszonylag gazdag bibliográfia hozható föl. A hivatkozásoknál sajnálatos módon azért mond le az oldalszámok megemlítéséről, mert mint mondja: „abból indulok ki, hogy az olvasónak nem érdeke, hogy összes idézetem helyességét felülvizsgálja...” (223. o.). Mindenesetre Orzechowski számára nem vitás, hogy a nemzetiszocializmus okkult befolyás alatt állt, még akkor sem — és ez pozitívan értendő —, ha a szerző tényleg nem „szélhámos módjára” ítéli meg, és néhány okkultizmusra vonatkozó állítást kétségbe von. Ugyanúgy elhihetjük a szerzőnek, hogy számára fontos célkitűzés, hogy a New Age beszivárgásától a nemzetiszocialista szellemiségen keresztül óvjon. Egyet kell érteni vele azon kijelentésében is, hogy „az oknyomozásból, nem a vádaskodásból tanulunk”(9. o.).

E. R. Carmin tanulmánya, amely korlátozott példányszámban, 844 kötettel került kiadásra, és részben az 1985-ben Zürichben ‘Guru’ Hitler címmel megjelent kutatásain alapul, teljességgel az összeesküvés-elméletek körébe tartozik. Körülbelül 150 oldalon keresztül foglalkozik témánkkal, melyben a Thule-társaság áll az előtérben. Habár a szerző számtalan hivatkozási helyet megad, azonban nem tesz különbséget a komolyabb, vagyis tényeken alapuló irodalmi művek illetve azok között, melyek csupán fikciók. Olyan történészeket, mint Werner Maser és John Toland, egy kalap alá vesz olyan szerzőkkel, mint Pauwels, Bergier és Ravenscroft, akik ugyan szórakoztatóak, de igen kevéssé szolgálnak megbízható forrásként. Állandóan ismétlődő, kritikán aluli Rauschning idézetekkel és bő lére eresztve sikerül alátámasztania azt, hogy bizonyos gonosz hatalmak mindennél nagyobb mérvű összeesküvéséről van szó. A korábban említett Goodrick-Clarke mű felszínes tanulmányozása is elegendőnek bizonyult annak tisztázására, hogy a legtöbb Carmin által felhozott ‘bizonyíték’ nem állja meg a helyét. Kár, vagy a szerző feltevéseit figyelembe véve szerencse, hogy egy ilyen érdekfeszítő könyv, csak mint regény olvasható.

Egészen más jellegű Detlev Rose A Thule-társaság című műve, melyet egy olyan kiadónál jelentetett meg, amely arról ismert, hogy politikai témában kiadott művei tényeken alapulnak. Rose objektivitással és dokumentálható tényekkel kíván megnyerni. A mű középpontjában a mítoszokkal körülvett Thule-társaság áll, és ezért — legalábbis saját bevallása szerint — az összes, e témával foglalkozó és hozzáférhető forrásnak utánanéz. A kötetet hatásosan egészíti ki az érdekes képanyag és az egyedülálló facsimilék. Vizsgálódásaiból szinte kétségtelenül következik, hogy a Thule-társaság nem volt egyéb, mint egy rasszista, erősen antiszemita népi szövetség, amelynek fő célja az volt, hogy a müncheni tanácsköztársaság ellen harcoljon. Közös okkult gyakorlatokról, esetleg célkitűzésekről — Rudolf von Sebottendorff ellenére — semmi nem található a társaság fennmaradt irataiban illetve jegyzőkönyveiben. Johannes Hering, aki vezető tagként éveken keresztül írta az ülések jegyzőkönyvét, 1918. augusztus 31-én azonban például szó szerint ezt írja: „Sebottendorf előadása az ‘ingázásról’ (az okkult dolgok bevonása a Thuléba egész életemben ellenemre volt, de ez olykor-olykor kóbor tagokat hozott).”[11]

A Thule-társaság jelentőségét Rose abban látja, hogy „mintegy kikristályosodási pontja a forradalom elleni össznépi és nemzeti ellenállásnak” (67. o.). Arra is utal, hogy a Thule-társaság éppenséggel nem volt titkos szervezet, hanem valószínűleg csak álcaként szolgált a valódi titkos szövetségnek, a bajor Germán Rendnek. Az új tagok megbízhatóságát a Thuléban tették próbára, mielőtt a Germán Rendbe bekerülhettek. A fantáziával megáldott íróknak a Thule persze mindig misztikusabbnak hangzik, mint a Germán Rend, amely azonban éppoly kevéssé volt ezoterikus irányultságú. Összességében véve a szerző vissza is utasítja az olyantúlzásokat — például a hét Thule tag lelövéséről a Luitpold Gimnáziumban —, mint amilyenek Sebottendorf ismert könyvében, a Bevor Hitler kamm-ban[12] megjelentek. Különösen érdekes az a fejezet, amelyben Rose a későbbi NSDAP egyes vezető személyiségeinek kapcsolatát elemzi a Thule-társasággal. Először azt próbálja tisztázni, hogy egyáltalán ki volt Thule-tag, és ezzel kapcsolatban számos dolgot korrigál, pl. Dietrich Bronder[13] állításait is, aki többek között Hitlert és Himmlert is a tagok közé sorolta. Kimutatható kapcsolatai voltak a Thule-társasággal Dietrich Echartnak, aki azonban csak vendég státuszban szerepelt, tehát nem volt tag. Rudolf Hess feltételezhetően tag volt, de valószínűtlen, hogy 1919 után — tehát jóval hamarabb az NSDAP hatalomra jutásánál — a Thule bárhogy is hatott volna rá. Alfred Rosenberg esetében is bizonyossággal fennáll valamilyen kapcsolat, de vitatott, hogy milyen jellegű. Mindenesetre számára a Thule befolyása csak marginális jelentőségű lehetett. Érintkezési pontok Hans Franknál és Gottfried Federnél is akadnak, de ezek nem döntő jelentőségűek. Az viszont, aki az NSDAP-csoportból ténylegesen okkult hajlamokkal bírt, éspedig Heinrich Himmler, semmilyen kapcsolatban nem állt a Thuléval. A Thule-társaság szerepe a nemzeti-szocializmus időszakában tehát nem túl jelentős. Rose határozottan kijelenti, hogy miután a Thule-tag, Karl Harrer visszavonult a DAP-ból (Deutsche Arbeits Partei, az NSDAP elődje), „szóba sem jöhet, hogy a Thule-társaság nemzeti-szocializmusra gyakorolt befolyásáról beszéljünk” (157. o.). Az irracionális írók — ahogy Rose nevezi őket — részleges bemutatásával ér véget ez az átfogó könyv, amely megpróbálja tisztázni a Thule-társaság történetét és tevékenységét. Ez tulajdonképpen meglepően jól sikerül, ha azt az elég szegényes forrásanyagot tekintjük, amely ezen szervezetről található.

A Thule-témában megjelent egy másik figyelemre méltó könyv Hermann Gilbhardtól: Die Thule-Gesellschaft, München 1994. A mű mindenek előtt és igen behatóan foglalkozik ezen szervezet politikai szerepével, és pontos forráshelyek megadásával nyeri meg szimpátiánkat. Kvintesszenciája nem nagyon különbözik attól, ami Rosenál megjelenik: egy esetleges okkult hatásról szó sincs benne. A Thule-társaság fő célja tisztán politikai volt, lényege a tanácsköztársaság legyőzése. Gilbhard azonbanmintha többre becsülné a csoportosulás előfutár jellegét az NSDAP számára, mint amennyire azt Rose teszi.

Giorgio Galli, egyetemi professzor és Olaszország egyik legismertebb politikusa, az itt bemutatásra kerülő könyvében szintén ezzel a témával foglalkozik. Mindjárt előre is bocsátanánk, hogy a szóban forgó könyv sajnos csalódást okoz. Ez elsősorban annak tudható be, hogy Galli nem fordul primer forrásokhoz, ugyanis valószínűleg németül nem tud, különben nem fordulhatna elő, hogy német, sőt angol nevek és szervezetek helyesírásában hibákat vét, valamint egyes szövegrészeket helytelenül fordít. Ezzel a téma tárgyalásában alapvető problémához érkeztünk. Kevés idegen ajkú szerző van (pl. Goodrich-Clarke, Joscelyn Goodwin és Ellis Howe említendő meg), aki a témában fellelhető német irodalmat egyáltalán el tudja olvasni. Ezért nincs is mit csodálkozni azon, hogy a nemzeti-szocializmus okkult voltának mítosza milyen megdöbbentő eredményt produkált az angol, francia és olasz nyelvű irodalom terén.

Térjünk azonban vissza Giorgio Gallihoz, akinek a peremáramlatok felé való nyitottsága önmagában véve dicséretes, és akinek olvasottsága ezen műben is megmutatkozik. De mivel Galli egyfolytában kétes megítélhetőségű szerzőkre — így természetesen Hermann Rauschingra is — alapozza gondolatait, az azokból adódó végkövetkeztetések sem állhatnak magasabb színvonalon. Nem tagadja senki, hogy a 20-as és 30-as évek Németországában az okkultista jellegű befolyás robbanásszerűen megnövekedett. Ám szabad-e ebből arra következtetni, hogy ezért Hitler és a nemzeti-szocializmus tevékenysége is okkult eredetű volna? Ez az álokoskodás a korabeli Németország számos, okkultizmus által érintett színhelyére tett utalástól sem lesz igazabb. Túlzásnak tűnik az is, hogy miként Galli tette, Hitler Mein Kampfjában egy exoterikus és egy ezoterikus olvasatot feltételezünk, mintha Dante Isteni Színjátékáról lenne szó. Felvetődik a kérdés, hogy Galli, aki dicséretre méltó módon szeretné az ezoterikát az azt megillető helyre visszahelyezni, miért nem bízik egy olyan ezoterikus szerzőben, akit jól ismer, és akinek tárgyi tudását aligha vonhatná kétségbe. Julius Evoláról van szó, akinek elégséges kapcsolata volt a nemzetiszocializmussal ahhoz, hogy magának a helyszínen kialakítson egy képet annak okkult hátteréről. Mindenesetre Evola szerint ez a fajta háttér nem létezett, még akkor is, ha bizonyos Hitlernél, főleg beszédeiben tapasztalt mediális vonásokat nem is von kétségbe. Még egyszer utalnék a rengeteg hibára, melyek a második kiadásban sem lettek kijavítva,és amelyek megléte apróságnak tűnhet ugyan, de amikor pl. a brit propagandaközpont a Psychological Warfare Institute helyett a Welfare Institute elnevezést használja, az, habár önkéntelenül, de már a komikum határát súrolja (62. o.). Hiába, hogy Galli természetesen távol tartja magát ettől az egész okkult háttérre vonatkozó nagyszabású fantazmától, az olvasmány végére érve sajnos mégis meg kell, hogy állapítsuk azt, hogy sajnos nem vette magának a fáradságot, hogy az ehhez a témához tartozó már meglévő és dokumentumokon alapuló irodalmat áttanulmányozza.

Ernesto Milá az elejétől fogva nem akarja művét tudományos színben feltüntetni. Azt feltételezi, hogy a nemzeti-szocializmuson belül egy a démoni hatalmak és a hagyomány erői közötti harc jelenik meg, amelyből végül is a démoni erők kerülnek ki győztesen. Ezzel a könyv kivonja magát a csupán történelmi megítélhetőség alól, hiszen ki tud egy tisztán spirituális területen belül bizonyítékokról és cáfolatokról beszélni? Mihelyst azonban Milá ellenőrizhető történelmi tényekkel foglalkozik, ismét csak az derül ki, hogy milyen hiányos erre vonatkozó tudása. A Thule-társaság szerepét ő is túlhangsúlyozza, mint ahogy túlértékeli Ernst Schafer professzor Tibet-expedícióját is. A Thulén belüli ezoterikus gyakorlatokkal kapcsolatban pedig az a helyzet, hogy azt egészen egyszerűen az egykori vezető, Rudolf von Sebottendorf privát érdekeivel keverik össze. Elgondolkoztatóak Milá fejtegetései Hitler esetleges ‘mitizálásáról’. A gondolatot a szerző az olasz középkor-kutatótól, Franco Cardinitól veszi át. Eszerint, habár az évszázadok során elveszhettek a személyével kapcsolatos fontos történelmi dokumentumok, mégis vannak dolgok, amik Hitlert mitologikus alakká tehetik. Fel kell itt sorolni ugyanúgy származásának homályát, mint haláláét egy valódi Istenek alkonya közepette, messianisztikus fellépését egy ezeréves birodalom ígéretével, üstökös szerű megjelenését és elhivatottságát, hogy barátok és asszonyok nélkül egyedül járja az útját. Ha tekintetbe vesszük, hogy milyen kevéssel halála után Miguel Serrano máris ‘Ultimo avatara’ címmel illeti, akkor ezen el kell gondolkodnunk.

Ebben az összefüggésben feltétlenül meg kell említenünk egy dokumentumot, melynek hasonmását? a bécsi pszichoanalitikus Wilfried Daim jelenteti meg egyik könyvében. Egy „csak a Führer részére szóló” ülés-tudósításról van szó: „néhány hitvallás feltétel nélküli eltörléséről a győzelem után... egyidejűleg Adolf Hitler új messiássá való kikiáltásával”. Szó szerint ez áll benne: „A Führert ekkor a megváltó és a megszabadító közötti átmenetként kell feltüntetni.”, majd így folytatódik: „Megfelelő propagandával a Führer származását még jobban ködösíteni kellene, mint eddig, ugyanúgy ahogy egykori távozásának is nyomtalanul, teljes homályban kellene bekövetkeznie. (Visszatérés a Grál várába.)”. Ehhez van csatolva Hitler egy kézzel írt megjegyzése: „Az első használható javaslat! Átdolgozásra Dr. Göbbelsnek. Adolf Hitler.”. Ez a tudósítás Müllern-Schönhausen gyűjteményéből származik, és Daim szerint lehetséges, hogy hamisítás, ám maga Daim inkább a dokumentum valódiságában hisz.

Ken Anderson munkáját szintén a nemzeti-szocializmus okkult voltának mítoszától való elhatárolódásként tekinthetjük. Először elismétli az egyes az okkult befolyásokban hívő szerzők állításait, majd megpróbálja ezeket egyenként cáfolni. Sajnálatos, hogy gyakran ezen elégtelen eszközökkel kell dolgoznia. Ugyanis minden, ami angolul nem áll rendelkezésre, úgy tűnik, hogy számára hozzáférhetetlen (itt is megjelennek a kínos elírások a német nevek esetében). Érdekes azonban, hogy Goodrich-Clarkes alapvető munkája sincs megemlítve. Ráadásul Anderson is még mindig túlságosan a régi ‘dajkamese’ hatása alatt áll. Így például Hans-Adolf Jacobsen Karl Haushoferről szóló biográfiájából biztosan tudjuk, hogy Haushofer soha nem volt Tibetben, és ezért ott nem találkozhatott Gurdijeffel sem, akiről szintén nem lehet pontosan tudni, hogy tényleg járt-e ott valaha. A legérdekesebb és új adalék Anderson könyvében, hogy megpróbál Trevor Ravenscroft nyomán haladva valamit ‘összerakni’, valamint a több nyelvre lefordított bestsellerének, a Végzet lándzsájának a keletkezéstörténetéről és a szerző életéről kinyomozni. Többek között tudósít egy a Trevor Ravenscroft testvérével készült interjúról, amely a befolyásos könyv történeti hitelességét igencsak megingatja. Ravenscroft bátyja ebben nyilvánosságra hozza, hogy testvérbátyja alkotókedvét a pénzhiány ‘ösztönözte’. Anderson azt is megállapítja, hogy Ravenscroft azon életrajzi adatai, melyek az amerikai kiadás fedelén találhatóak, nem egyeznek meg azokkal, amelyeket ő kutatott fel. Ezt tetézi még az a néhány képtelenség és lehetetlenség Ravenscroft munkájában, amelyekre Anderson egyfolytában oly szívesen utal. A könyv utolsó része az asztrológia és a nemzeti-szocializmus egymásra találásával foglalkozik, amelyhez különösképpen Ellic Howe anyagát használja fel. Ezen mű egy ironikus megjegyzéssel zárul. Anderson ebben arra utal, hogy okkult társaságok beavatási szertartásán való részvétel tekintetében Winston Churchillről több adalékunk van, mint Hitlerről.

[link]

Titkos társaságok ma is vannak. Vannak, akik valóban okkult tudományokkal foglalkoznak – kik a fehér, kik a fekete úton – de ha valóban titkosak, nem reklámozzák magukat, nem adják ki a tudásukat, nem is lehet megtalálni őket, ők találják meg, akikre szükségük van. Léteznek persze afféle félig-meddig titkos, inkább csak zártkörű társaságok, amelyek kívülállók számára nem adnak ki információt, de elvileg bárki a tagok sorába léphet. És sajnos titkos (de legalábbis informális) társaságaik vannak azoknak a hatalmi köröknek, akik ma a világ gazdasági elitjét képezik (Bilderbergiek, Bohemia klub, Római klub, Külügyek Tanácsa, Essexi közösség, Trilaterális Bizottság és még páran), de a maffiát, a Cosa Nostrát, vagy a kínai Triádokat is nyugodtan ide lehet sorolni. Bár divat azt hinni, hogy ezek egytől-egyig cionista körök, a valóság az, hogy a pénz-és hatalomvágy vallási felekezettől függetlenek. Néha, egy-egy botrány, politikai gyilkosság kapcsán reflektorfénybe kerül egy-egy társaság neve, (mint például az olasz P-2), de csakhamar ismét eltűnnek. Az évezredek folyamán kifinomult rejtezkedési és dezinformációs módszereket dolgoztak ki. Ilyen például, hogy egy legális, sőt humanitárius célokat szolgáló szervezet mögé húzódnak, máskor nyilvánosságra hozzák a feloszlásukat, hogy aztán más néven működjenek tovább (feltételezések szerint ilyen lehet a közelmúltban Brown regényeiből elhíresült Sion-rend vagy az Illuminátusok társasága is). A manipulatív célú titkos társaságok felépítésének, működésének iskolapéldája volt a német Thule Társaság, amely alsóbb fokozataiban „egyszerű” okkultizmussal, spiritizmussal fogalakozott, vallásos, jóindulatú misztikusok gyülekezete volt, akik maguk se tudták, hogy létezik egy belső kör, ahol sátánista fekete mágiát űznek. Mint ismert, Hitlerrel együtt a náci legfelsőbb vezetők mind a Thule (és azon belüli még titkosabb) csoportok tagjai voltak. Hasonló elveket követ például az amerikai Ku Klux Klán is. Bevált trükk, hogy a titkos társaságok a tényleges információk nyilvánosság elé kerülését megelőzendő, önmagukat járatják le, és teszik hiteltelenné a közvélemény előtt, olyan túlzó és fantasztikus „kiszivárogtatott” információkkal, amelyek minden józan ember számára őrültségnek tűnnek. Magas rangú beépített embereik gondoskodnak sérthetetlenségükről és gazdasági mindenhatóságukról. Nem kell közgazdász zseninek lenni, hogy lássuk, a globalizáció is az ő malmukra hajtja a vizet.

Úgy tűnik, a pozitív célokat szolgáló szervezetek jobban működnek. Nincsenek botrányaik, őrült, zsarnok tagjaik, nem lepleződnek le, szerényebbek, jobban konspirálnak – van is miért, hiszen a „másik oldal” nyilván szívesen elpusztítaná őket, és velük ellentétben az előbbiek nem szívesen folyamodnak erőszakhoz. Jó hír az emberiség javáért aggódóknak, hogy ilyen spirituális tárasaság(ok) is van(nak), évezredek, de legalábbis századok óta, tagjaik között zseniális tudósokkal, művészekkel, pápákkal és főpapokkal, szellemi vezetőkkel. Erejük a névtelenség, hatásukat közvetlen jelenlét nélkül, szellemi eszközökkel fejtik ki.

Tény, hogy nagy divat összeesküvés-elméletekkel előállni – a napi politika is bőven szolgál ilyesmivel. Többségük nyilvánvalóan „kacsa” rágalom, manipuláció. Jellemzően mindig válsághelyzetekben szaporodnak a titkos összeesküvésről szóló „bombabiztos” értesülések: a bűnbakkeresés, felelősség-áthárítás unalomig ismert módszerei ezek – mégis mindig „bejönnek”. A másság el nem fogadása is hasonló gyanúsításokhoz szokott vezetni – talán felesleges példákkal előállni. A valóság az lehet, hogy aki bejutott egy valóban titkos társaságba, az többnyire nem fecseg, aki pedig nem (bár esetleg szeretett volna) az szokott összeesküvést gyanítani, híresztelni. Féltékenységből, bosszúból, őszinte aggodalomból, felelősségtudattal – ki tudja?

Az ezotéria világában a dolog természetéből fakadóan mindig ott lebeg a titkosságnak némi nyoma, érzése. Bár – ahogyan sokan és sokszor megírtuk, elmondtuk már – valójában nem lehetne ezotériáról beszélni nyilvánosan meghirdetett előadások tanfolyamok, boltban kapható könyvek esetében (legalábbis a szó eredeti értelmében nem, vagy megjegyezve, hogy átértékelődött a szó jelentése és nem titkos, belső tudásról van szó). A titkosság mindig nagy vonzerő. Könyvek, tanfolyamok, előadások címe ígér titkos tudást a legkülönbözőbb tájakról és korokból. Holott, ha valami nyilvánosságra kerül, már nem titkos. A régiek úgy őrizék titkaikat, hogy az sírba szállt az utolsó beavatottal, ha kihalt az átadási vonal, vagy olyan „rejtjelezett” tanítások maradtak fenn, amelyhez a kulcs veszett el. Voltaképp ilyen tanítások az indiai Upanishadok, a szútra-formában átadott tanítások, amelyek értelmezése a külön kommmentár-irodalom, vagy a guru szóbeli tanítása nélkül nehéz, vagy félrevezető. Nagy valószínűséggel számos, ma már lefordított keleti tanítással is ez a helyzet: a jelentés valamely rétegét értjük, de a lényegibb üzenetek rejtve vannak előlünk. Az ezoterikus hagyomány szerint az egyiptomi hieroglif írásnak is több értelmezési szintje van. A ma ismert olvasat csak a kívülállóknak szól, de van egy – sokak szerint két – titkos értelmezési szint, amelyet a beavatás adott szintjén állók ismerhettek csak meg. A Kabbala nyíltan beszél arról, hogy a szent iratoknak négyszintű olvasata van, a konkrét cselekménytől az erkölcsi tanításon át a szimbolikus és misztikus szintig, mely utóbbi a Mindenség működésének titkait rejti, és csak a legmagasabb beavatott számára tárja fel értelmét. Így közelítve titkos tanítás a Biblia is, amelyből a hétköznapi hívő (de még az egyszerű klérikus számára is) jobbára csak az alsó két szint érthető, felsőkhöz misztikusnak kell lenni.

A titkos tanításról sokaknak azonnal H.P. Blawatsky asszony azonos című főműve jut eszébe, amely beszédes példája annak, mi történik, ha valaki nem érti, félremagyarázza a tikos tanokat. A Teozófiai Társaság egykori nagymesterének (sajnos teljes terjedelmében magyarul nem olvasható) könyve a nácik számára bátorítást és igazolást jelentett a fajelmélethez és sok millió „alsóbb fajokhoz” tartozó ember legyilkolásához, holott a teozófusok a „nem ártani” elve alapján a világ legbékésebb emberei közé tartoznak.

Ha valaki egy létező titkos rend tagja, az ma se fog fecsegni. Amit a kívülálló tudhat, az semmiképp se titkos tudás. Korrekt lehet esetleg „egykor titkos” ismeretek átadásáról beszélni, hiszen idővel változhatnak a titkosság határai is. Inkább arról lehet szó, hogy valaki egyébként meglévő tudását szeretné egy hajdan létezett, vagy talán egy hangzatos nevű, de sohasem volt társaság, páholy, rend nevében átadni. Egy közkézen forgó – és nagyon igaz iromány, eredetileg talán Popper Pétertől – szerint a hamis tanító ismérve, hogy híveit csodákkal és titkokkal „fizeti ki”.

A „Fehér Páholy”, Nagy Fehér Testvériség” „Fehér Lótusz Rendje”, „Shamballa Szerzete”, „Melchizedek Rendje” „Kilencek Társasága” olyan, mindenütt ott lévő, mégis sehol sem megtalálható társaságok, amelyek minden bizonnyal léteznek, talán évezredek óta, szerte a földkerekségen, valószínűleg nem is különálló, hanem egyetlen, az emberiség egyetemes üdvét szolgáló szervezetként. Aki kapcsolatban áll velük, netalán tagjuk, az hallgat, vagy csak általánosságban beszél, fogadalom köti, nem tehet másként. Aki bennfentességével kérkedik, szinte bizonyos, hogy semmi köze hozzájuk.

Azt a qrwa...megy a zsidulas ezerrel. Feligazsagok keverese hazugsagokkal, a legotrombabbakkal, mint pl. a nacik milliokat gyilkoltak le.

Aki ezt a ket km-es katyvaszt osszehordta az valojaban szart se tud a Thule-rol sem Hitlerrol, vagy nagyon is tudja az igazat, csak egy

mossad-patkany. :)

Az igazsag hogy Hitler massziv tagja volt a Thule-nak, ezekre sok bizonyitek van. Hitler, Himmler es az egesz Thule SATANISTA volt.

Es itt nem az ateista Lavey bohockra, vagy az ostoba kereszteny satanistakra gondolok, akik ugye biblia hivok valojaban es elismerik a zsido istent. Ezek mind csak pozorok, semmi kozuk a valodi satanizmushoz ami a spiritualis satanizmus, az emberiseg eredeti vallasa, azaz osi poganysag.

Hitlerek tudtak, hogy Satan az igazi teremto isten.

spiritualwarfare666.webs.com/Adolf_Hitler.htm

fourthreich666.weebly.com/

es persze :

schwarzesonne666.blogspot.hu/2014/07/idezetek-naci-vezetoktol.html?m=1