Sztálin miért büntette jobban Magyarországot a második világháború után, mint a többi német csatlós államot?

Eddig feldolgozatlan levéltári dokumentumok kerültek elő a keleti fronton harcoló magyar katonák kegyetlenkedéseiről. A most bemutatott, A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban című kötet orosz és magyar szerzői szerint a partizánvadászatra is bevetett magyar csapatok közel 100 000 orosz, ukrán és belorusz civilt végeztek ki.

„Amikor a faluba értünk, a legelső három házat én gyújtottam fel” – olvasható a kötetben Boldizsár Ferenc honvéd büszkélkedése egy otthoniakhoz írt levelében. „A gyerekeket és nőket megöltük, a falut leromboltuk, a huszáraink még hat falut égettek fel.” A katonák levelei csak kisebb részét teszik ki a most publikált forrásegyüttesnek. A szovjet levéltári dokumentumok, köztük a háborús károkat felmérő különleges bizottság jegyzőkönyvei szintén borús képet festenek a magyar katonák magatartásáról. A héten megjelent kötetet kedden mutatták be a budapesti Kossuth Klubban. Összeállítása számos magyar és orosz történész (köztük Krausz Tamás, Sipos Péter és Vaszilij Krisztoforov, az orosz titkosszolgálati levéltár igazgatója) többéves együttműködésének eredménye.

Csak a jéghegy csúcsa

A Szovjetunió elleni háború első szakaszában egy kisebb magyar kontingens, az úgynevezett Kárpát-csoport harcolt a németek oldalán, feladata kezdetben tisztán harci jellegű, az ellenség üldözése és a német hadmozdulatok támogatása volt. Az 1941-es hadi sikerek után számos harcoló alakulatot okkupációs célokra vezényeltek át. Ez történt az időközben 90 000 főre bővített magyar hadtesttel, amely ukrán, orosz és belorusz területek „pacifikálásában” vett részt – ez általában a partizánvadászatot és a civilek elleni megtorlásokat jelentette. A háború végén a Szovjetunió Legfelső Tanácsa különleges bizottságot állított fel a megszállók által okozott károk felmérésére, háborús bűntettek kivizsgálására. A bizottság a háború végéig közel négymillió jegyzőkönyvet állított össze civilek, túlélők beszámolóiból, német és szövetséges hadifoglyok vallomásaiból. A jegyzőkönyvek közül jó néhány, magyarokat érintő darab teljes terjedelmében olvasható az új kötetben, a most publikált dokumentumok azonban csak töredékét képezik a teljes forrásanyagnak.

A magyar megszálló csapatok a Szovjetunióban első része a Magyarországon eddig ismeretlen csernyigovi tábornokpert mutatja be, amely során három magyar katonatisztet ítéltek el háborús bűnökért. A kötet leghosszabb, második része számos lefordított dokumentumot tartalmaz, amely magyar katonák kegyetlenkedéseiről számol be, az utolsó rész pedig egy függelék archív fotókkal és a szerzők megjegyzéseivel.

A pacifikálás mészárlást jelentett

„A Szovjetunió megtámadásához, ahogy Bethlen István is vallotta, semmiféle érdeke nem fűződött Magyarországnak. Az általánosan elfogadott nemzeti érdek ebben az időszakban a területi revízió volt, amitől a Bárdossy-kormány eltért a háborús részvétellel” – fogalmazott a kötet egyik összeállítója, Sipos Péter. Szerinte kezdetben Horthy és Bárdossy is azon az állásponton volt, hogy várni kell a német jeladásra, nem szabad önként csatlakozni a hadjárathoz. „Végül a vitatott hátterű kassai bombázás megoldotta a helyzetet. Bárdossy a bombatámadás után azt mondta, nem fontos, milyen gépek bombázták Kassát, a lényeg az, hogy a németek szovjet gépeknek tekintik azokat, vagyis kívánják a magyar hadba lépést.” Sipos rámutatott arra is, hogy a Szovjetunió 1941 előtt semmiféle agresszív politikát nem folytatott Magyarország ellen, sőt, 1940 és '41 között kimondottan egy „jószomszédi viszony” kialakítására törekedett.

„Göbbels 1942. május 18-i naplóbejegyzésében azt írta: a magyarok azt jelentik, hogy pacifikáltak egy falut. Ez általában azt jelenti, hogy ott egy lélek sem maradt életben. Tévedés lenne azt hinni, hogy a kötetben leírt atrocitások elszigetelt esetek lettek volna” – mondta Sipos, aki szerint megállapítható, hogy a német hadsereg és szövetségeseik, köztük a magyar katonák a keleti fronton népirtásban vettek részt. „Nem vitás, hogy a kötet nem vált majd ki osztatlan örömet, de a hallgatás függönyét meg kell törni” – fogalmazott.

Alku miatt hallgatták el

A kötet több dokumentumot is bemutat, amelyek magyar katonák rémtetteit mutatták be. A csernyigovi kerületben például a magyar katonák 38 000 civilt öltek meg, főleg időseket és gyerekeket. Gyakori kivégzési módszer volt az élve elégetés, másokat lelőttek vagy felakasztottak. Egy katona visszaemlékezése szerint egy partizánellenes akció keretében magyar katonák 80 civil vallatására és kivégzésére kaptak parancsot. A foglyokat kínzással vallatták, majd egy bombatölcsérhez vezették, ahol felszólították őket, hogy vetkőzzenek le. Akik visszautasították a parancsot, azokról a katonák rángatták le a ruhát ütlegelések közepette, végül mindegyiket a bombatölcsérbe lőtték.

1944-ig magyar katonák összesen közel 100 000 civil és 24 000 hadifogoly kivégzésében vettek részt, Sipos szerint a helyi lakosok ma is emlékeznek „a magyarok cselekedeteire”, amelyeket gyakran meg is említenek arra járó kutatóknak. Ennek ellenére a témát eddig sem orosz, sem magyar kutatók nem dolgozták fel, pedig hasonló források a magyar Hadtörténeti Levéltárban és az Országos Levéltárban is megtalálhatók. Azonban a szocializmus alatt különösen érzékenynek számított ez a téma: ha feltárták volna a magyar megszálló katonák kegyetlenkedéseit, felmerült volna az igény a Magyarországot megszálló szovjet katonák tetteinek feltárására is. Szerencsésebbnek tűnt tehát hallgatni a témáról.

Falvak felgyújtása, tömeges kivégzés

„A könyvbe bekerült dokumentumok hitelessége igen magas. Nemcsak magyar hadifoglyok vallomásait, de civilek, túlélők beszámolóit is tartalmazzák, amelyeket más dokumentumokkal is összevetettek” – mondta a kötet összeállításában részt vevő Vaszilij Krisztoforov, az orosz titkosszolgálati levéltár igazgatója. Krisztoforov a kötet forrásanyagának keletkezését mutatta be, mint mondta, 1942-ben indult a tengelyhatalmak háborús bűneinek számbavétele, miután a szovjet vezetés bejelentette: a nácik és segítőik „nem fognak megmenekülni a jól megérdemelt büntetés elől”.

Ezt követően vegyes bizottságokat hoztak létre, amelyek a háború végéig jegyzőkönyvekben publikálták az atrocitásokat. 1942–43-ban már „hangzatos bírósági eljárásokon” nyilvánítottak bűnösnek ellenséges katonatiszteket, '43 és '45 között számos ítéletet végre is hajtottak. A hadi bűntettek elkövetői között voltak németek és magyarok is, köztük Komáromy Andor csendőrparancsnok. Őt Brjanszkij megyében több település felégetésében és 215 civil kivégzésében találták bűnösnek: a partizánok elleni harc jegyében egy falu elfoglalása után egy épületbe gyűjtöttek össze minden ott maradt lakost, ahova gránátokat dobtak. A megtorló akciókért Komáromyt századossá léptették elő, a német és a magyar hadvezetéstől is kitüntetést kapott.

„A háború célja a népirtás volt”

Szilágyi Ákos költő, Oroszország-szakértő a könyvbemutatón arról beszélt: a Szovjetunió elleni „totális háborúban a népirtás nem járulékos elem volt, hanem a háború lényege: a háború célja a szlávok lakta kelet-európai területek faji gyarmatosítása, a német élettér kialakítása volt. A népirtás volt a háború kontextusa, és nem fordítva.” Mint mondta, a keleti fronton minden harcoló fél számára megszűnt a modern európai hadijog, civil és katona, katonai és békés terület elválasztása, és a tengelyhatalmak számára minden katonai siker a népirtás célját szolgálta, de a hadviselés és megszállás gyakorlata sem vált el a népirtástól.

„A civilek megölését gyakran úgy tüntetik fel, mint a partizánvadászat hozadékát. A viszony azonban éppen fordított: a partizánmozgalom nagyrészt éppen a népirtás hatására indult el” – mondta Szilágyi. A háború kezdete óta a civileket is célzó partizánvadász akciók ellenére – vagy hatására – folyamatosan nőtt a partizánok száma: 1943-ban már közel 1 millió irreguláris fogott fegyvert, addigra mintegy 8 millió civil halt meg a front mögött, jelentős részük a partizánellenes megtorlások keretében. A mészárlások különösen kegyetlenek voltak Belorussziában: Szilágyi szerint mintegy 2 millió 400 ezer ember, vagyis minden negyedik belorussziai lakos áldozatul esett a háborúnak. Emellett kétmillióra tehető a zsidó áldozatok száma, és a hadifogoly- és kényszermunkatáborok is több millió áldozatot szedtek.