Azokat a fiatalokat akinek 23-25 éves korukig csak a pénzköltésről szól az élete ki fogják segíteni a szüleik lakásvásárlásnál?

Faramuci világban élünk, kérdező. Egy részről ugyebár az lenne a normális, és elvárható, hogy minden fiatal építse a jövőjét, tegyen félre minden garast, stb, stb. Más részről viszont aki folyton a jövőre gondol, aki nem tud kicsit a mának élni, hülyeségeket csinálni, és begyűjteni az érte járó pofonokat, aki nem tudja néha leszarni az elvárásokat, az nem éli, csak túléli az életet. Egy boldog életnek elengedhetetlen feltétele, hogy azt tedd, amire a korod predesztinál. Gyerekként játssz, kamaszként csináld a hülyeségeidet, feszegesd a határaidat, fiatal felnőttként csajozz/pasizz ezerrel, mert ilyenkor kell megtanulni a másik nem gondolkodását, lelkivilágát kezelni. Közben építsd a karreredet, mert arra is ez a kor a legalkalmasabb. Ilyenkor vagy a legfogékonyabb, leglendületesebb, ilyenkor dúl benned a tesztoszteron, a tenni vágyás, a küzdeni tudás, stb. Csakhogy aki így él, arra rásütik, hogy ösztönlény, vagy kétbites. Ennek ellenére én ilyen irányba próbáltam terelni a csemetéimet, de nem sok sikerrel, hiszen a médiából folyamatosan ömlött rájuk 2tudatosság".

Ami a kérdést illeti, nem lehet csak úgy erre vagy arra eldönteni. Van, akit kisegítettek, van, akit nem.

Ez függ a szülők nézetétől, de az anyagi helyzetétől is. Ki így csinálja, ki úgy.

Ismerek a rokonságból egy esetet: a fiuk vállalati igazgató, havi keresete 1 millió Ft fölötti, most mégis adtak neki, mert hiányzott valami, de nem kis beruházásról volt szó. A kérdező sem ilyen esetre gondolt.

Sztem sok múlik azon, ki milyen háttérből jön és alapvetően milyen beállítottságú. Nekem nem sok támogatásom volt, mert épp nagyon rossz időszakot élt meg a családom, így mínuszról indultam. Mióta dolgozok (már egyetem mellett elkezdtem) azóta mindig figyelek a költésekre és hajtom a pénzt. Mellette azért igyekeztem élni, de elég low budget módon, nekem pl kimaradt az utazgatás, más korombeliekhez képest én kevés helyen voltam, és csak Európán belül (29 vagyok). Bulizni sokat voltam, és belföldön rengeteg helyre elmentünk.

Viszont azt is be kell látni sztem, hogy egyszerre nem megy minden és a szülői támogatás is véges a legtöbb embernél. Szoval el kell donteni mi a fontosabb, sztem mint mindennél, itt is az arany középút a legjobb.

2: Senki nem nulláról indul születésekor.

A családi örökség (tehetségben is és anyagilag is) eltérő, és az előző életekből magaddal hozott készségek is.

Van gyerek, aki 2-3 éves korára magától megtanul olvasni és közönségnek felolvas, előad. Mást 10 éves koráig sem tudsz megtanítani olyan szinten olvasni jó pedagógiai módszerekkel sem, mint amit más 2 évesen magától megcsinált.

Az általad felsorolt életszakaszok azoknak szolgálnak, akik még nem tudják azokat maguktól. Személyiségbeli, temperantumbeli eltérések is vannak. Vannak, akiknek születésüktől belső békéjük van és semmi igényük szétcsszni az általad írt dolgokkal, mások egész életükben a belső békéjüket keresik, ezért próbálnak mindent, hányódnak erre is meg arra is.

Stb.

Az egyik ember 16 évesen doktorál a Harvardon, a másik analfabéta egész életében.

Az egyik eljegyzi bölcsiben a csoporttársát, a másik sose alakít párkapcsolatot.

Az egyik 5 évesen világszerte turnézik a saját koncertjével, a másik soha el nem hagyja a kerületet, amibe született.

Eleve 23 évesen jöttem ki az egyetemről, mégis mit spóroltam volna addig? Örültem, ha ki tudtam jönni a pici bevételeimből.

Amúgy szerintem minden normális szülő támogatja anyagilag a gyerekét ilyenkor, ha olyan helyzetben van, hogy megteheti. Nyilván nem mindenki teheti meg, az szívás. De aki igen, az meg is teszi, és ez a normális. A mi fenekünk alá lakást nem tolt a család, de amikor 30 évesen házat vettünk, mindkét oldalról kaptunk egy kis segítséget. Volt, aki az önerőbe adott bele, más a felújításba. A nagy részét mi álltuk, önerőből+hitelből, de ezek a kisebb-nagyobb segítségek is nagyon jól jöttek.

Én nem tudtam spórolni az egyetem alatt, diakhitel és ösztöndíj miatt futotta albira. Támogatás 0,apam halálakor is csak tartozast örököltem. Doktori képzés alatt tudtam dolgozni, 29 évesen lett meg az önerő egy agglomerációban lévő lakásra..

Előtte nem tudtam spórolni, mindig kicentiztem a hónapokat..

Én 19 éves korom óta dolgoztam diákként suli mellett. Rossz körülmények között nőtem fel, sokszor kajára sem volt pénz. Egyetem vége óta meg folyamatosan gyűjtögetek, de mégsem vittem semmire.

8 év alatt sikerült 9 milliót össze szednem, bár azért már elég jól élek, de még mindig a szülői házban. Ha albérletet kéne fizetnem szinte semmi megtakarított pénzem sem lenne. Szerencsére már megszabadultam a diákhitelemtől is, van egy kb 1 milliót érő autóm. szóval semmi extra.

Bár megjegyezném, hogy csak kb 3 éve keresek jól, így a sorolt pénz is ennyi idő alatt keletkezett. Viszont ez előtt pedig a diákhitelt, meg az autó hitelt végtörlesztettem. És nem tart el senki, én veszek minden élelmiszert itthonra, és az elromlott háztartási gépeket helyett mindig én veszek újat.

Összegezve 9 millióval nem tudok mit kezdeni, felénk egy szakadt panel is 20 millió, egy tégla lakás meg inkább 30-35. De van egy kutyám ami miatt nem tudok lakásba költözni, csak ház jöhet szóba. Viszont egy átlag ház építése 80-90 m2 felénk min 35 millió. Én pedig nem tudok 20 milliónál több hitelt fizetni. A régi házakat meg olyan árban adják, hogy ha azt felújítom többe lesz mint, ha újat építenék.

Mi voltunk azok, akik elszórakozták a huszas éveiket, de őszintén nem bánom.

21/23 évesen végeztünk, a következő 3-4 év fullra utazásról, élményekről,koncertekről, nyaralásról szólt. Nem bánom egy percét sem, rengeteg jó emlékünk van és sokat adott a világnézetünkhöz.

A következő 3 év ezek után önerő gyűjtésről ment, ekkor már könnyebb volt, mert többet kerestünk, mint amikor befejeztük az egyetemet (közösen nettó 300, helyett 450). Jött mellé egy kis hitel, és most épp 30 éves korom előtt lett lakás is. Gyereket még nem tervezünk, így elkésve szerintem mi sem vagyunk.