Miért büszkék egyes nők, hogy nem tudnak főzni?

Mert a világban a családok felbontásának tendenciája zajlik.

Elavult kifejezéssel a "családi tűzhely" (amin az étel fől), az otthonban a közös étkezések, csak az összetartozás érzését erősítenék és ez elfogadhatatlan a terv szempontjából.

A NŐT, akiben megvan a családot összetartó erő és otthonteremtő képesség, el kellett hülyíteni, kiemelni ebből a szerepről, olyan módon, hogy még büszke is legyen a produktumára.

Nagyon helyes kifejezés az, hogy a "gyengeségből előnyt kovácsolni". :) Szerintem a lelke mélyén minden nő érzi, hogy gáz, ha nem tudja meglepni a párját néha valami finommal, de ezt van aki nem ismeri be.

Én is csak hétvégente főzök egyébként, hétköznap se időm, se kedvem, inkább rendelünk mindketten, nem gondolom, hogy annyival drágább lenne, mintha főznénk. Ettől függetlenül nem lennék büszke rá, ha nem tudnék főzni. Inkább elkeserít, ha valami nem úgy sikerül, ahogy gondoltam.

Hűha...

Bevallom őszintén, hogy én nő létemre nem szeretek és nem is nagyon tudok főzni. Büszke nem vagyok rá, de nem is szoktam szégyenkezni miatta, ez csak egy tulajdonság, ami adott. Persze ha rá lennék kényszerülve, akkor főznék, de szerencsére a férjem tud és szeret is főzni, így nálunk ő szokott.

Ha ettől családellenesnek számítunk, hát legyen. Mi minden este együtt ülünk le vacsizni, gyertyát gyújtunk, beszélgetünk, nevetgélünk közben, szóval ezt így önmagában beállítani, hogy ha a nő nem főz, akkor ott nincs családi élet, enyhén szólva általánosító túlzás.

Nem, nem büszkék rá. Csak egyszerűen úgy vélik, egy ember (egy nő) több annál jóval, mint hogy pusztán a főzéstudás alkossa minden emberi értékét.

Tetszik vagy sem, egy nő jóval több, mint egy két lábon járó konyhai robotgép.

"Ők mégis mit esznek, illetve majd, ha családjuk lesz (ha lesz) mit gondolnak, hogy mit fognak enni a gyerekek?"

Azért azt is említsük meg, hogy egy családban nem csak egy ember lehet, aki főzhet... igen, persze, tudom, a nő dolga, hogy főzzön, mosson, takarítson, a férfié meg hogy autót szereljen, eltartsa a családját, meg hogy koszos csizmával a tévé előtt sört vedelve Fradi-meccset nézzen. De most felállva a primitív, hímsoviniszta sztereotípiák elől nem nehéz belátni, hogy minden csak megegyezés kérdése. Évekig voltam egy olyan párkapcsolatban, ahol leggyakrabban én (F) főztem, és nem, nem tört le tőle a kezem, hogy férfi létemre fakanalat vettem a kezembe. Én szerettem főzni, ő már nem annyira. És akkor mi van? Nem attól szeretek valakit, és vagyok rá büszke, mert hogy tud főzni. Kétségtelen, hogy előny, ha az ember valamihez ért (nem csak a főzéshez), de ha valamihez nem, akkor sem dől össze a világ.

"Nem látták, hogy milyen öröm van egyrészt az anyuka arcán, ha a családnak ízlik"

És milyen öröm van az arcán, hogy napi 8 óra munka után hazaérve rögtön állhat is neki aznapra vacsorát, meg másnapra ebédet főzni.

"Ők nem látták ezt az édesanyjuktól? Nem főzött nekik?"

A társadalom és a szokások változnak. Lehet szeretni vagy utálni, de ez tény. Dédmamám még a nap nagy részét a konyhában töltötte. Korán reggel kelt, hogy mire a többiek felébrednek, már legyen reggeli. Aztán rögtön el is kezdte az ebédet csinálni. Csirkét vágott, amit kibelezett, kitokozott, felszedete a kertből a zöldségféléket, megpucolta, felvágta, befűtött a sparheltba, előkészítette az ebédet, és mialatt az főtt, elment kimosni a szennyest, természetesen kézzel, teknőben. Aztán elkészült az ebéd. Ebéd után nekiállt mosogatni, majd utána vacsorát készíteni.

Tisztelem és becsülöm a munkájáért, de úgy gondolom, egy ember - legyen akár férfi, akár nő - ennél többre érdemes. Igen, szó nélkül megcsinálta, bár néha zsörtölődött, de nem kezdett el lázadozni, hogy neki ebből mennyire elege van. De nem azért, mert ez akkora öröm lett volna számára. Hanem mert nem volt választása. Ha lett volna lehetősége 6 eleminél több iskolát végezni, és nem lett volna predesztinálva, hogy neki márpedig a konyha lesz az élete, egész biztos, hogy más életet választott volna.

Szerencsére (igen, határozottan azt mondom, hogy szerencsére) már fejlődött a technika és az ipar, és már rengeteg mindent lehet félkészen kapni, és egy ebéd elkészítése már nem igényel napi 4-6 óra erőfeszítést, (bár ha nem valami instant dolgot akarsz, akkor azért ma sem 20 perc...), de ez azt is jelenti, hogy nem kell már, hogy kizárólag egy valaki (a nő) áldozzon időt az étel elkészítésére. Mint mondtam, minden megegyezés kérdése.

Agglomeráció:

Én huszas éveimben kezdtem el főzni mikor különköltöztünk szüleimmel, de előtte is sokat segítettem a onyhában, sütni tizenpár évesen megtanultam. Mondhatni recept alapján bármit elkészítek.

Sógornőm 2 gyerekkel édesszájú férjjel büszkén mondja hogy ő ugyan egy palacsintát sem süt meg, nemhogy bármilyen süteményt. Nekem alap hogy tortát sütök a férjemnek, elkészítsem amit szeret. Számomra fontosak a közös étkezések, így 4 hónapos kisfiam is ott ül velünk vacsora közben. Szeretünk együtt reggelizni, nyugodtan leülve beszélgetni egyet. Úgy látom manapság az étkezés az az alkalom amikor az emberek még beszélgetnek egymással és talán nem a telefont nyomkodják. régebben férjem hazajött és állva evett... Teljesen ki voltam rajta akadva, de megértette a dolgot és azóta ő is igényli hogy normálisan nyugodtan leüljünk enni ha együtt vagyunk. Kisfiamat is erre próbálom nevelni.

Manapság mindent gyorsan akarunk, kapcsolatokat, élvezeteket, ételeket. megrendeljük, ha nem ízlik kidobjuk. Nők is egyszerűbbnek tartják ezt az életmódot, mosogatni sem kell.

Én még főzök (bár nélunk csak kis faluban pizzát lehetne maximum rendelni), hétvégén süteményt sütök, nyáro lekvárt főzök saját gyümölcsökből...