Feladjuk az együttélést, vagy nyomorogjunk örökre?

Albérletben élünk, piaci ár alatt. Nem keresünk túl fényesen, de mostanra jutottunk el odáig, hogy kezdenénk egyenesbe jönni. Vannak bútoraink, amik itt nem voltak (ágy, mosógép, pár kisebb dolog), és bár a pénztárcánkhoz mérten határeset, amit fizetünk, de legalább meg tudnánk kötni végre egy fundamentát, hogy hitellel majd jussunk egyről a kettőre - egyszer. Párom emiatt munkát is készült váltani, már megvan a fix helye, ahova menne.

Most egyik napról a másikra kihúzták a lábunk alól a talajt. Bár úgy volt, hogy minimum még egy évet maradhatunk itt, addig tudunk gyűjteni úgy-ahogy, most mégis mennünk kell. (Részletek nem fontosak, de megtehetik sajna.)

Piaci áras albérletet alap áron tudunk megfizetni, tehát a legolcsóbbakat, leggagyibbakat. A kaució miatt így is fizuelőleg kell majd. Ez pedig azt jelenti, hogy még annyira sem lesz megtakarításunk, mint eddig, a megkötni kívánt lakáskasszák ugranak. Albérletben fogunk nyomorogni, ahova életet tervezni, gyereket vállalni nem lehet.

Másik verzió, hogy szétköltözünk. Én hazamegyek anyámhoz, ami öngyilkosság, mert képtelenek vagyunk egy légtérben megmaradni (pici, 30 nm-es lakás), folyamatosan öltük egymást régebben is, szó szerint menekültem otthonról. Párom meg mehet munkásszállóra, de mivel az a jelenlegi helyéhez kötött, akkor bukja a jobban fizető tervezett állást, hiszen nem mondhat fel...

Akkor lehet gyűjtögetni (ki tudja, meddig), jövőt tervezni, de nem 20 évesek vagyunk már, nem itt kéne tartani. Rámenne a kapcsolatunk.

Teljesen kétségbe estem. Sosem volt túl fényes jövőképünk, támogató család és háttér nélkül, de most még azt a pici reményt is elvették.