Első közös albérlet amiben a párotokkal laktatok, mekkora volt? Egy szobás lakás nagyon necces?

Tavaly költöztünk össze 3 év után.

41 m2 a lakás, amerikai konyhás nappali + háló, kezdetben nagyon megfelelt, jó volt hogy ketten lehetünk, nem kell alkalmazkodni csak egymáshoz, az meg könnyen ment.

Ha van egy külön konyha es egy nagy szoba az is bőven megteszi, arra figyeljetek, hogy legyen pakolási lehetőség, beépített szekrény pl, vagy nagy szekrények.

Egy garzon volt. Teljesen jó volt. Nagyon fiatalok voltunk, örültünk, hogy önállóak vagyunk.

Most kicsit idősebben már kényelmesebb vagyok :) De akkor az valami álomotthonnak tűnt :D

Egy 47 nm-es két szobás lakás volt. Nekem igényem van az egyedüllétre. Ez mindig minden kapcsolatomban megvolt rózsaszín köd ide vagy oda, szóval nem gondolnám, hogy érzelem függő. Inkább személyiség kérdése. Vagy az is lehet.

A férjemnek is megvan az igénye erre, így nálunk evidens volt, hogy nem egyszobás lakásba költözünk. Én szeretek szimplán csak csendben olvasni, vagy sorozatot nézni, ő meg szeret mondjuk PS-ezni, magában beszélve. Egymás agyára mennénk, ha mindezt egy szobában kellene lefolytatnunk. Ment is tönkre kapcsolatom hasonló miatt.

Nektek kell tudni, hogy mi az igényetek, mennyire hasonló az életritmusotok. Pl. ha egyikőtök 2 órával korábban kel, mint a másik, vagy az éjszaka közepén ér haza munkából, akkor nem szerencsés egy garzon, ahol csak egy szoba van konyha sarokkal és kvázi innen nyílik a fürdő is, mert az alvó fél nem tud pihenni, amíg a másik távozásra, vagy lefekvésre készülődik. Ezt és az egyéni igényeiteket is gondoljátok végig! Mi mindkét szempontból rosszul jártunk volna egyszobás lakással/garzonnal.

2 éven át 1 szobát béreltünk, cica is volt velünk. Azóta lassan 3 éve 20 négyzetméteres kis garzon lakásban vagyunk, cicával és babával.

Abszolút jól érezzük magunkat így. (mondjuk azóta már építkezünk)

Teljesen más ritmusban keltünk, meg lehet szokni. Abszolút nem volt belőle olyan mint amit az előző írt. Most a baba miatt megint csak más a ritmus, ugyan úgy nincs gond.

Mi szeretünk egymás nyakán lenni. Folyamatosan beszélgetünk, lassan 12 éve. Szóval gondolom ezen is múlik.

Az első albérlet egy sötét, picinyke szoba volt, amiben reggelre befagyott a víz a pohárba, ha este 10-kor már nem tudtam hátraverekedni magam a derékig érő hóban az olajos hordóig. Elég volt ez az egyetlen helyiség is, hisz ruhánk is jószerivel annyi volt, amit épp hordtunk. Egy-egy mélytányér mellé az evőeszközt is a kórház étkezőjéből "kölcsönöztük".

Na és? Fiatalok voltunk, tele szerelemmel, tettvággyal, és megoldottunk mindent. Mire az első csemeténk megérkezett, már szoba-konyhát béreltünk, s nem sokra rá vettünk egy garzont. A második gyerek már nagyobb lakásba érkezett, a harmadik kertes házba. Na jó, ez még az átkosban történt, amikor kicsit másmilyen viszonyok uralkodtak.

Egy kétszobás 50 nm körüli lakást béreltünk négyen. Az egyik szobában én laktam a párommal, a másikban egy közös barátnőnk és a 4. ember, aki időnként változott.

Egyetemisták voltunk, már 4 éve együtt voltunk akkor, 3 év kollégium után költöztünk össze. Ahhoz képest hatalmas minőségi ugrás volt. Persze az eleje rázós, amíg nem szoktunk össze (egy csomó kis hülyeség csak lakva derül ki a másikról), de szépen összecsiszolódtunk.

A te esetedben a helyedben azt mérlegelném, hogy mennyire bírjátok egymást 0-24-ben és mekkora a keret, amit a lakásra tudtok szánni.

Simán lehet, hogy más az életritmusotok (ilyenkor jobb a nappali+háló kombó). Én például korán feküdtem mindig is, a párom bagoly. Én utáltam, ha elalvásnál virított a monitor fénye, de szemtakaróval, füldugóval csodás nyugalom érhető el, ha kell.

Az egyedüllét is megoldható (el lehet menni sétálni, a szülőket is meg lehet látogatni egyedül és nem fog összedőlni a világ, ha valamelyik fél a társa nélkül megy szórakozni néha a barátokkal).

És ne aggódj a privát szféra miatt. Egy idő után a wc ajtót se fogod becsukni ;)