Minden szépnek és jónak a vége csömör és unalom, osztom Schopenhauer nézeteit. De akkor mi az élet értelme? Miért érdemes inkább lenni, mint nem lenni?

Ha nem lett volna lehetõséged élni, sírtál-e volna azért, hogy élj?

Én azt gondolom, hogy olyan, hogy nem vagy, nem létezik. Valami létező van, annak vagy te egy része, úgy képzelem, hogy ha meghalsz akkor visszaolvadsz ebbe az egy valamibe. Jogunk van dönteni a saját életünk felett, vagy akár kegyelmet gyakorolni, ha látunk egy szenvedő állatot például, akin már nem tudunk segíteni. Épp ezért nem feltétlen jó életben lenni, és nyugodtan eldobhatjuk ezt az élményt, ha úgy ítéljük, nem érdemes tovább élni. Persze, ami ezt is kínná teszi, hogy mivel tudatosan tesszük, és az ismeretlenbe ugrunk, minden porcikánk pedig ösztönösen élni akar, alig jobb a haldoklásnál, hiába "gyors és kíméletes". Ellenben látni kell, hogy sokunk élete elég nyugalmas, és amellett, hogy én is többé-kevésbé osztom az ilyen pesszimista nézőpontokat, érdemes lehet végigélni, a mélypontokkal együtt is. Bár sose tudjuk mit hoz a jövő, sok esetben ezt nagyon nehéz befolyásolni. Erre nem lehet túl nagy okosságokat mondani. Valószínűleg '38-ban egy németországi zsidónak is érdemesebb lett volna onnantól nem lenni, sőt biztos, ha ez a konkrét személy kínok közt halt meg később egy haláltáborba. De ami az érdekes, hogy nagyon sokszor a szenvedés is nemesít, gyönyörködtet. Szóval ez egy nagyon nehéz kérdés. Én az emberi életet rossznak tartom, sőt magát az életet is. Egyénileg persze ettől lehet jó, kielégítő. Akkor most melyik az igazság? Élünk, mert ezt adta a sors, reménykedünk a legjobbakban, és küzdünk, mert az élet élni akar, ezt diktálja az ösztönünk. Talán még akkor is, amikor már nem kéne.