Vajon Jézus követői tisztelhetnek olyan személyeket, akik Jézus halála után gyilkosságo (ka) t követtek el?

Olvasd el: [link]

LÉTEZIK-E IGAZSÁGOS HÁBORÚ?

Válasz:

Igen, elvben létezik. A védekező háború nem sérti Isten parancsát.

Magyarázat:

Az igazságos háború (bellum iustum) nem azt jelenti, hogy önkényesen, vagy „szent” célokra hivatkozva meg lehet támadni ill. le lehet igázni más népeket, hanem azt, hogy egy nemzetnek joga és kötelessége megvédenie önmagát és tagjait. A nemzeti önvédelem joga levezethető a személy önvédelmének jogából, azonban a jogos háború több az önvédelemnél. Mert míg az önvédelem csak jog, mellyel senki sem köteles élni, addig a honvédelem kötelesség, hiszen más személyek, állampolgárok védelmét jelenti. Az ilyen leszűkített értelemben vett igazságos háború nem sértheti az Isten által felállított erkölcsi rendet, sőt olykor parancsoló kötelesség lehet. Ezért, és nem a vérontás szentesítésének szándékával tanítja Aquinói Szent Tamás, hogy a papnak, bár személyesen nem foghat fegyvert, elöljárói engedélyével szabad a háború érdekében a katonákat buzdítania: „Clericis non licet bellare in propria persona, sed possunt bello interesse de licentia superioris, et exortari pugnantes”. (ST II-II. 40: 2).

A fegyvereknek vagy a katonáknak oly sokat emlegetett megáldása nem jelenti azt, hogy az Egyház egy eszközt vagy személyt „erővel” akar felvértezni, hogy hatásosabban gyilkoljon. Ezek az áldások Isten oltalmába ajánlanak egy halálveszélybe kerülő személyt, vagy Isten áldását hívják le tárgyakra, hogy Isten erkölcsi parancsainak érdekében tusakodjanak velük a harcosok, vagyis hogy a fegyver a gyengét védje, és ne az ártatlan vérét ontsa.

A bellum iustum fogalmába beletartozik az is, hogy egy nemzet bizonyos meghatározott körülmények között háborút is indíthat, ha ez valóban létező fenyegetettséggel szembeni előlegezett védekezés (megelőző csapás), vagy a már régóta fennálló, fegyverrel fenntartott, békének csúfolt elnyomás ellen indul (pl. az 1956-os magyar forradalom). Azonban itt már nem minden fekete-fehér, ezért minden egyes esetet egyedileg kell értékelni.

Az Egyház röviden így foglalja össze feltételeit: „A haderővel történő törvényes önvédelem szigorú föltételeit nagyon komolyan mérlegelni kell. Az ilyen döntés súlyossága az önvédelmet az erkölcsi törvényesség nagyon szigorú föltételeihez köti. Egyidejűleg kell együtt lennie a következő föltételeknek:

1. a támadó fél által egy nemzetnek vagy a nemzetek közösségének okozott kár tartós, súlyos és kétséget kizáró;

2. a megfékezésre bevetett minden egyéb eszköz használhatatlan vagy hatástalan;

3. a kedvező kimenetelnek komoly esélyei vannak;

4. a fegyverek alkalmazása nem okoz súlyosabb kárt és zavart, mint maga a megszüntetendő rossz.

A modern tömegpusztító eszközök hatékonysága nagyon súlyosan esik latba e föltétel mérlegelésében. Ez utóbbiak használatát az Egyház kategorikusan elutasítja, mivel fegyvertelen emberek kioltására irányul, és egy másik közösség részleges vagy teljes kiirtását célozza meg.”

Ezek az „igazságos háború” elvében fölsorolt hagyományos elemek. Aquinói Szent Tamás szerint a jogos háborúnak három feltétele van: felsőbb hatalom, igaz ügy és helyes szándék: ’Ad bellum iustum tria requiruntur, scilicet auctoritas principis, iusta causa et intentio recta’. (ST II-II 42: 2,1).

Az Egyház elveti a szélsőséges értelemben vett pacifizmust, mint erkölcstelenséget: a béke minden áron, tehát az ártatlanok halála és nyomorúsága árán történő megvalósítását. Ez ellenkezik mind az Ó-, mind az Újszövetség szellemével. Az őskeresztények sem tiltották a katonai hivatást. Ha bizonyos korszakokban a korai kereszténység mégis fenntartásokkal élt a katonai szolgálattal szemben, az nem a fegyvereknek, hanem elsősorban a pogány és bálványimádó államvallás kötelező katonai megnyilvánulásainak szólt. Erre példa az egyiptomi Szent Móric és a thébai szent légió esete. A keresztények teljesítették a hadkötelezettség parancsát, amikor azonban az állam jogtalanul akart élni vele, megtagadták a parancsot. „A közhatalomnak ilyen esetben joga és kötelessége az állampolgárokat a nemzetvédelem szükséges kötelezettségeivel megterhelni. Azok, akik katonaként a haza szolgálatára szentelik magukat, a népek biztonságának és szabadságának szolgái. Ha jól látják el kötelességüket, valóban hozzájárulnak a közjóhoz és a béke megőrzéséhez.” (KEK 2310)

Mindazonáltal az Egyház tudatában van, hogy a háború az egyik legsúlyosabb rossz, ezért minden eszközzel szorgalmazza annak elkerülését, amíg az megtehető. Ezért minden öncélú vérgőzös háborús uszítás, a féktelen militarizmus súlyos, égbekiáltó bűn, hiszen a háború önmagában sosem szent, és a szó teljes értelmében soha sem igazságos, legfeljebb elkerülhetetlen.

Igazolás:

Az Ószövetség ismeri mind a védekező háború, mind a jogos támadás fogalmát:

„Hirdessétek ki ezt a népek között: Készüljetek szent háborúra! Buzdítsátok a vitézeket! Jöjjenek, vonuljanak föl a harcosok mind!” (Joel 4: 9).

„Ha ellenséged ellen harcba indulsz, s lovakat, harci szekereket és magadnál népesebb hadinépet látsz, ne rettenj meg tőlük. Mert veled az Úr, a te Istened, aki kivezetett Egyiptom földjéről.”

(MTörv 20: 10).

A Szentírás bűnnek tartja, ha valaki a jogos háború idején nem harcol:

„Átkozott az is, aki kardját kíméli a vértől!” (Jer 48: 10).

A Biblia hősként tiszteli a nemzeti felszabadító háború vezetőjét, Makkabeus Júdást:

„Júdásnak, a Makkabeusnak és testvéreinek a történetét, a fönséges templom megtisztítását és az oltár fölszentelését, továbbá az Antiochusz Epifánész és fia, Eupátor elleni háborúkat, az égi jelenéseket azok javára, akik a zsidóságért oly dicső hőstetteket vittek végbe, hogy bár kevesen voltak, az egész országot visszafoglalták, a barbár hordákat kiűzték és visszaszerezték az egész földkerekségen híres templomot, a várost fölszabadították, a már-már érvényüket vesztett törvényeknek meg érvényt szereztek, mert az Úr irgalmas volt jóságában.” (2 Mak 2: 19)

„Mihelyt a Makkabeus sereget gyűjtött, a pogány népek nem voltak többé képesek ellenállni neki, mert az Úr haragja irgalomra változott.” (2 Mak 8: 5)

„Makkabeus és emberei Isten segítségével elfoglalták a szentélyt és a várost.” (2 Mak 10: 1)

„Makkabeus és emberei imádkoztak, és arra kérték Istent, legyen segítségükre a harcban. Aztán megtámadták az idumeai erődöket.” (2 Mak 10: 16)

Az „igazságos háború” indítéka:

„Makkabeus maga köré gyűjtötte embereit – összesen hatezren voltak –, és bátorította őket, ne féljenek ellenségeiktől, és ne rettegjenek a pogányok még oly hatalmas sokaságától sem, mert igazságtalanul támadják őket. Harcoljanak bátran.” (2 Mak 8: 16)

Az Újszövetség sem tartja bűnnek a katonáskodást:

„Megkérdezték a katonák is: ’Hát mi mit tegyünk?’ Nekik így felelt: ’Ne zsaroljatok, ne bántalmazzatok senkit, hanem elégedjetek meg zsoldotokkal!’” (Lk 3: 14)

Ha Keresztelő Szent János, az Istentől ihletett próféta, minden esetben és önmagában bűnnek tartotta volna a háborút és a harcot, akkor a katonáskodást is el kellett volna ítélnie, és ezt a katonák kérdésére ki kellett volna fejtenie.

Krisztus megdicsérte egy katona hitét, s nem kérte, hogy szereljen le, sőt az üdvösséget helyezte számára kilátásba: „A százados ezt mondta neki: ’Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: >>Menj el!<<, elmegy; a másiknak: >>Gyere ide!<<, odajön hozzám, vagy szolgámnak: >>Tedd ezt meg!<<, megteszi.’ Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérőihez fordult: ’Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletről és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek királyságában, az ország fiait pedig kivetik a külső sötétségbe.” (Mt 8: 8).

Negatív érv: Az Üdvözítő soha nem óvott egyetlen katonát sem a hivatásától.

A jézusi mondás – „aki kardot ragad, az kard által vész el” (Mt 26: 52) – nem kötődik a kérdéshez. Nyilván nem annak állítása, hogy minden fegyverforgató fegyver által hal meg, hiszen ezt már a tapasztalat sem támasztja alá. Ennek a mondatnak jelentése kettős:

1. Ki miben vétkezik, abban bűnhődik (ez az általános).

2. Szent Péter hevességével a megváltás tervét hátráltatta (ez az eseti). Krisztus ezzel a helyzethez illő hasonlattal figyelmezteti Szent Pétert: Ha nem hajlandó elfogadni, hogy a Megváltónak szenvednie kell, bűnhődni fog makacsságáért. (Némely szentírásmagyarázó ennek tudja be, hogy Péter háromszor is megtagadta az Üdvözítőt.)

Az Egyház jelen lehet a katonák körében (tábori püspökség):

„Mielőtt a csata megkezdődnék, lépjen elő a pap, és szóljon a harcosokhoz!” (MTörv 20: 2).

A felebaráti szeretetet a hiteles katolikus tanítás a szeretet rendje szerint értelmezi, ezért bizonyos szektáktól eltérően elismeri a jogos önvédelem és az önvédelmi háború jogosságát. A katolikus egyház tehát semmiképpen sem vallja az abszolút pacifizmus elvét. Elítéli a jogtalan agressziót, az öncélú kegyetlenkedést, de azt is vallja, hogy a puszta fegyvernyugvás nem jelent igazi békét, mert a béke csak az igazság gyümölcse lehet, ahogy ezt XII. Piusz emlékezetes pápai jelmondata kifejezte.

Először is nagy tévedés, hogy embert ölni mindig, kivételt nem tűrően tilos. Szó sincs róla! Az államnak például joga van kivégeztetni a gonosztevőt (csak erre lehet érteni a Szentírás szavát, hogy joggal viseli a kardot). Rendkívüli esetekben, mikor másképp nem lehet fenntartani a rendet és a közbiztonságot, még kisebb vétségekért is büntethetnek halállal a hatóságok, azaz, ha szükség van rá, statáriumot is joggal hirdethetnek.

De magánembernek is joga van ölni, ha rátámadnak, rendőr nincs a közelben és csak így tudja megvédeni a maga életét. Nem jócselekedet ez az önvédelemből elkövetett gyilkosság, de nem is gaztett, nem is bűn. Még az evangéliumi parancs is csak azt mondja ugyanis, szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. Tehát nem jobban, mint magadat. Aki a felebarátját jobban szereti, mint magát és például még az életét is feláldozza érte, az hős. De aki ezt nem teszi meg, még nem gonosz vagy bűnös, hanem csak az önfenntartó ösztön hatása alatt álló normális ember.

Ha azonban olyan felebarátomról van szó, aki egyenesen az életemre tör, még azt se mondhatjuk, hogy jobb lett volna, ha hagytam volna, hogy ő öljön meg engem, mintsem hogy én kioltsam emiatt az életét. Aki ugyanis ilyenkor úgy gondolkodik, hogy hát inkább majd meghalok én, azt senki sem tartja hősnek, hanem anyámasszony katonának vagy gügyének.

Nem is megfontolt, tudatos önfeláldozás következménye volna ez, hanem a tehetetlenségé és a gyávaságé. A rémület, nem pedig a hősi fokú szeretet volna az, ami ilyenkor annyira megbénítaná az illető akaraterejét, hogy még a védekezés se jutna eszébe. A tehetetlenséget azonban senki se tekinti erénynek, se vonzónak vagy utánzandónak. A hősiesség ennek éppen az ellenkezője. Tehát bizonyos esetekben nemcsak ölni szabad, hanem még azt se lehet mondani, hogy jobb lett volna, ha nem öltünk volna. Aki más életére tör, az büntetést érdemel, nem pedig önfeláldozást, de különösen nem önfeláldozást éppen annak részéről, akinek életére tört.

Vannak azonban olyan esetek is, mikor embert ölni egyenesen dicséretes dolog és erény.

Tegyük fel, hogy egy rendőr, miközben szolgálata elvégzése után éjszaka a fővárosban hazatérőben van otthona felé, s a közelben puskaropogást és elhaló segélykiáltásokat hall. Rablógyilkosok garázdálkodnak a közelben. A rendőr a helyszínre siet, két gonosztevőt leterít közülük, mire a többi elmenekül.

Vagy tegyük fel, hogy egy pusztán magánosan lakó földbirtokos családját a ház ura távollétében kóbor cigányok támadják meg s az egyetlen otthon levő férfi alkalmazott szembeszáll velük, ura vadászfegyverével az ablakon át néhányat leterít közülük, mire a többiek elmenekülnek.

Mind a ketten: ő is, meg az előbb említett rendőr is gyilkosok, sőt tömeggyilkosok lettek, tettüket mégis nemcsak nem kárhoztatjuk, hanem egyenesen dicsérnünk és erénynek, hőstettnek kell nyilvánítanunk. Mindketten életüket kockáztatták ugyanis más életének és vagyonának védelmében. Mindketten bajban levő felebarátaik védelmére siettek önzetlenül, a maguk élete veszélyeztetésével.

A rendőrnek például sokkal kényelmesebb lett volna, ha úgy tett volna, mintha nem hallaná a lövéseket és a segélykiáltásokat, hiszen már nem is volt szolgálatban, fáradt is volt már s nagyon kívánkozott az éjszakai nyugalom után. Könnyű elképzelnünk, hogy még pihenten és a szolgálati idő tartama alatt se éppen kellemes dolog oda menni, ahol lövöldöznek, azok közé, akik most már mindenre el vannak szánva és halált osztogatnak. Ez a rendőr tehát csak azért lett "tömeggyilkos", mert jó ember volt, mert önfeláldozó volt, akinek előbbre való volt a bajban lévők megsegítése, mint a maga kényelme, sőt élete. Csak azért lett tehát tömeggyilkos, mert azért ölt, mert szeretett. Hogy nem a rablógyilkosokat szerette, hanem az ártatlanul megtámadottakat, azt is erkölcsi érzéke kívánta.

Ha ez a rendőr történetesen JT vagy nazarénus lett volna, az a megtámadott család bizony a rablógyilkosok áldozata lett volna. Jehova tanúja vagy nazarénus ember ugyanis nem megy el rendőrnek, mert ezt a foglalkozást bűnösnek tartja, mert hiszen fegyverviseléssel, sőt sokszor fegyverhasználattal jár, a JT vagy nazarénus pedig nemcsak nem süt el, hanem még csak nem is érint fegyvert, mert még azt is bűnnek tartja.

Hogy emiatt ártatlan emberek pusztulnak el, az őt nem zavarja, mert az ő korlátolt, fanatikus lelke nem a lelket, hanem csak a betűt látja. Nem veszi tudomásul, hogy a gonoszok akkor is használnak fegyvert, ha ő nem is érinti. Az ő "evangéliumi" lelkületének egész egyszerű következménye tehát az lesz, hogy csak a jók fognak elpusztulni, a gonoszok azonban megmaradnak s büntetlenül gonoszkodhatnak.

Keresztény szempontból és a józan ész szempontjából nem feltétlenül és nem mindig dicsőség fegyvert nem érinteni. Ha akarjuk, ha nem, tudomásul kell vennünk, hogy az emberek között gonoszok is vannak s azok akkor is használnak fegyvert, ha mi, a jók, nem érintjük, sőt éppen és emiatt használnak majd mindig könnyebben és gyakrabban.

A gonosztevőket csak fegyverrel lehet megfékezni, mert ők a kérlelésre, a "dumákra" nem sokat adnak, s mi lenne a társadalomból, ha mindenki olyan "jó" lenne, mint a JT-k vagy a nazarénusok? Ha mindenki oly "lelkiismeretesen" megtartaná a Szentírás szavát? Ha senki se nyúlna fegyverhez s így senki se fékezné meg őket? Nem a legundokabb farizeizmus lenne-e ez a kereszténység?

Pedig egy JT-kből vagy nazarénusokból álló társadalomban még jobban szükség lenne a gonosztevők fegyverrel való megfékezésére, mint ma, mert akkor gonosztevő is sokkal több lenne, mint ma van, mert ma - hála Istennek! - a gonosztevők mellett fegyveres rendőrök is kellő számban vannak és ezek a fegyveres rendőrök annyira "gonoszok" és "evangélium-ellenesek", hogy ha kell, lőnek is, mégpedig nem is mindig a levegőbe.

Bizonyára annak a pusztai földbirtokosnak a házában is nem az igazi kereszténységet vagy az önzetlen felebaráti szeretetet, hanem egyszerűen csak az önző kényelem megnyilvánulását, sőt a képmutatás netovábbját jelentette volna, ha az asszonyokkal és gyermekekkel együtt otthon levő kocsis a rabló cigányokkal való fegyveres szembeszállás helyett egyszerűen kijelenthette volna, hogy ő JT vagy nazarénus, megtartja a Szentírást (nem úgy, mint a papok, akik még a háborút és a fegyvereket is megáldják), s ezért fegyvert nem fog.

De mi lett volna belőlünk, ha nemcsak ma, hanem már évezredek óta mindenki vagy majdnem mindenki JT vagy nazarénus lett volna s ezért "Jézus tanai iránti tiszteletből" nem lett volna hajlandó fegyvert érinteni? Akkor ma már nem lennének a földön jámbor és hasznos állatok, de ember is alig, hanem csak farkasok, hiénák, tigrisek, oroszlánok és gonosztevők. A jámbor JT-k és nazarénusok is csak akkor létezhetnének, ha mellettük mindig volnának olyan "gonosz" balekok is, akik helyettük is megfognák a fegyvert s így őket is megvédenék mind a vadállatok, mind az emberi bőrbe bújt ragadozók ellen. Igazán kényelmes kereszténység!

Vegyék hát tudomásul ők is és azok is, akiknek az ő elveik annyira tetszenek, hogy fegyverre már csak az állatok elleni védekezés és a maguk táplálása miatt is szükség van. Furcsa figura az a JT vagy nazarénus, aki fegyvert nem fog, mert a sátán fajzatának tartja azt, aki ilyesmit megcsinál, de a nyulat, melyet a más fegyvere ejtett el, jóízűen megeszi.

De - sajnos - nemcsak az állatok, hanem az emberek miatt is szükséges a fegyver, mert az ember olyan furcsa és átkos lelki berendezésű "állatja" az Istennek, hogy miatta nemcsak állat-, hanem emberölés nélkül se lehet ellenni a földön. Emiatt gonosznak és ostobának kell mondanunk még azt a JT-t vagy nazarénust is, aki legalább van annyira következetes, hogy nemcsak fegyvert nem fog, hanem bicsérdista életmódot is folytat, azaz neki az a hús se kell, melyet mások fegyverének használata szerzett neki.

Ostobák - mondom - még ezek is, mert ha a jó emberek nem fognak fegyvert, abból még nem következik, hogy ezt a gonoszok se teszik. Éppen ellenkezőleg: Ebből az következik, hogy akkor a gonoszok annál jobban megteszik ezt a tilos dolgot, mert hiszen látják, hogy büntetlenül tehetik. Gyilkolás tehát akkor is lesz, sőt több lesz, mint most. De akkor csak a jókat és az ártatlanokat fogják gyilkolni, s ráadásul büntetlenül, mert a gonoszokat senki se gyilkolja.

Ellenben, ha a jó emberek nem a JT-kre vagy nazarénusokra, hanem az egyházra hallgatnak, akkor is lesz ugyan gyilkolás a földön, de elsősorban a gonoszok gyilkolása, melyet értelmes emberek nem gyilkolásnak, hanem igazságszolgáltatásnak és közrendnek neveznek. De ebben az esetben a gonoszoknak is elmegy a kedvük a gyilkolástól, mert látják, hogy nem érdemes gyilkolniuk, tehát aránylag még így is lehet a legjobban elérni azt is, hogy még a gonoszokat se kell gyilkolni, mert alig lesznek ilyen gonoszok. A JT és nazarénus rendszerrel ennek éppen az ellenkezőjét érnénk el.

A JT-k és nazarénusok ostobasága tehát abban áll, hogy egyáltalán nem nézik azt, kit és miért gyilkolnak. Ők jó és rossz ember, támadás és önvédelem, ember és állat, okok, viszonyok és körülmények közt egyáltalán nem tesznek különbséget. Ők csak egyet hajlandók látni: a fegyvert. Szerintük a fegyver az, ami gonosz s ezért használata minden körülmények közt tilos. Nemcsak együgyűségből, hanem emberi gyarlóságból is mondják ezt. Önteltségből, hiúságból, feltűnési viszketegségből. Abban a meggyőződésben, hogy ők jobbak, különbek, példásabb keresztények, mint a többiek, hogy ők és csak ők tartják meg a parancsot, hogy "ne ölj".

Ostobaságuk és vallási hiúságuk aztán azt eredményezi, hogy ha nemcsak a társadalom néhány különcére korlátozódnának, hanem tanaik szélesebb körben elterjednének, nem kevesebb, hanem sokkal több gyilkosság történne mint jelenleg, mert a gonoszoknak a JT vagy nazarénus államtól nem kellene félniük, s így szabadon garázdálkodhatnának s használhatnák azt a fegyvert, melyet a jóknak és az államnak használni akkor még ellenük is tilos volna.

Józan embernek tehát nem amellett kell agitálnia, hogy a jók ne fogjanak fegyvert (mert ennek eredménye csak az lesz, hogy csak a gonoszok fognak majd fegyvert, de ők még gyakrabban, mint eddig, mert hiszen őket jelenleg nem a Szentírás tilalma, hanem egyedül az állam fegyverétől való félelem tartja vissza tőle), hanem arra kell minden erővel törekednie, hogy a fegyvertől csak a gonosztevők szenvedjenek, ne pedig az ártatlanok.

Okos ember, ha az utcán vérbefagyott embert lát, nem egyszerűen csak azon botránkozik, milyen barbarizmus ez, hanem előbb megtudakolja, hogy ki az, aki vérbe fagyva fekszik s miért érte ez a szomorú sors. Ha megtudja, hogy ártatlan ember, sajnálatra gerjed s büntetést követel, ellenben ha arról értesül, hogy ez a vérbefagyott ember gyilkolni akart, de pórul járt, akkor is megrendül ugyan (a halál, különösen az ilyen halál, mindig megrendítő dolog), de a megrendülés mellett azért megelégedés is elfogja, mint minden embert akkor, mikor az igazság érvényesülését és a jó győzelmét tapasztalja. Így is sajnálja, ami történt, de elsősorban azt sajnálja, hogy olyan emberek is vannak, akiket csak fegyverrel lehet megfékezni, de semmiképpen se azt, hogy a megfékezés sikerült, és aki kardot rántott, karddal veszett el. Láthatjuk tehát, hogy még az a szentírási hely is, melyre a JT-k és nazarénusok fegyvert nem érintésüket alapozzák, éppen a kardrántás igazságosságát hangsúlyozza. Azt mondta, igazságos dolog, hogy aki kardot ránt, kard által vesszen el. Tehát Krisztus Urunk szerint is joggal alkalmaz a hatóság fegyvert azok ellen, akik a fegyvert jogtalanul alkalmazzák.

Azt sohase érjük el, hogy a földön gyilkosok egyáltalán nem lesznek. Legfeljebb azt, hogy kevesebben lesznek. Mivel tehát fegyverre mindenképpen szükség van és szükség lesz, mégpedig nemcsak állatok, hanem emberek ellenében is, a dolgot nem intézhetjük el úgy, hogy a jókat tiltjuk el tőle, azaz magát a fegyver használatát (tehát akár jók, akár gonoszok ellenében, akár magánosok, akár az állam részéről) tiltjuk el, hanem úgy, hogy gondoskodunk róla, hogy ha már gyilkolás nélkül nem tudunk ellenni, akkor a kard legalább a gonosztevőket gyilkolja, ne az ártatlanokat s így a magában véve se bűnös, se bűntelen fegyver csak akkor működjék, mikor igazságot szolgáltat vagy bűntényt akadályoz meg, azaz mikor jót cselekszik.

Vannak olyan emberek - még férfiak is -, akik megborzadnak minden vértől, és akik még rablógyilkosság megakadályozására se volnának képesek vért ontani. Az ilyen emberek ne gondolják azt, hogy ez bennük erény, hogy ők a jók, ők az igazi keresztények, hanem helyette ismerjék el, hogy bennük ez gyöngeség, fogyatékosság, gyenge idegzet, férfiatlanság, nem pedig erény vagy kereszténység, és hogy az a rendőr vagy más bátor férfi, aki akkor is segítségére siet veszélyben lévő felebarátjának, amikor kések villannak vagy fegyverek ropognak, tehát az az ember, aki fegyvert használ, sokszor tökéletesebb ember, jobb keresztény és nagyobb hős, mint ők.

De ezekben a fegyveres hősökben a keresztény szeretet is nagyobb, mert nemcsak simogatással, csókolgatással és nyalás-falással lehet embert szeretni, hanem karddal és puskaropogással is, és ez a férfias, ez a hősies szeretet a tökéletesebb szeretet. Írva vagyon ugyanis, hogy nagyobb szeretete senkinek sincsen, mint aki életét adja barátaiért (Jn 15,13).

Pedig hát az, aki, hogy máson segítsen, odamegy, ahol kardot rántanak és puskát ropogtatnak (s természetesen ő is ezt cselekedve megy oda, mert másképp semmi értelme se lenne annak, hogy odamenjen), az az életét kockáztatja és sokszor oda is adja az életét, noha az ő kezében is ott van a kard vagy a puska.

Erre én is kíváncsian várom a választ, hogy melyik vallás tanítása szerint lehet a nemzet érdekében embert ölni. Az én Bibliámban nem szerepel ilyesmi.

Az Ézsaiás 2:4 - "Kardjaikat ekevasakká kovácsolják, és lándzsáikat metszőkésekké. Nemzet nemzet ellen kardot nem emel, és hadakozást többé nem tanulnak." Én csak ilyen írásszöveget találtam. Olyat nem, ahol arra buzdítana, hogy a haza védelmében fegyverre fel. Mielőtt bárki belekötne, a Károli-fordításban is hasonlót olvastam.

"Jézus új parancsolatot adott a követőinek, tehát az ószövetségi idézetek és magyarázatok elévültség miatt nem vonatkoznak ránk."

Biztos vagy te ebben? Olvass csak utána:

"Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvénynek vagy a prófétának eltörlésére. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy betöltsem."

Máté Evangéliuma:5:17

Nem törölt el semmit. Továbbra is érvényesek a régi törvények és próféták is.