Miért káros a vallás?

Vuk-91 Te csak inkább hallgass!

A kommunizmus vallásüldözése (1945–1990)

Az 1945-ös albániai népszámlálás nem mutatott lényegi változást a lakosság felekezeti megoszlásának tekintetében, bár az iszlám követőinek száma valamelyest növekedett, főként az ortodoxok rovására. A muszlimok a népesség 72,8%-át (1930-ban 68,6%), az ortodoxok 17,1%-át (21,0%-ról), a római katolikusok pedig 10,1%-át (10,4%-ról) tették ki.[269] A második világháborút követően megszilárduló kommunista államhatalom időszakában a marxizmus–leninizmus tudományos materializmusa lett az uralkodó ideológia, amely az osztálytársadalom, így a haladást akadályozó tényezőkként elkönyvelt vallási intézmények lebontását is szorgalmazta (lásd marxista valláselmélet).[270] Noha az 1946-ban elfogadott új alkotmány garantálta a vallásszabadságot,[271] militáns ateista agitátorok már a világháború végórájában ellepték a felszabadított területeket, és vallásos dühvel hirdették az ateizmus üdvösségét.[272] Tevékenységük az 1949. november 26-án kiadott 743-as számú, „A vallási közösségekről” hozott kormányrendeletben érte el ideiglenes célját. A történészi értékelések szerint is rendkívül cinikus dekrétum újólag garantálta a vallásszabadsághoz való jogot, a szabad vallásgyakorlás akadályozását és a felekezetellenes gyűlöletbeszédet büntetőjogi kategóriává tette, de kimondta, hogy a vallási közösségek fennmaradásuk érdekében kötelesek a néphatalom és a párt útmutatásait követni, és elsődleges feladatuk a követőik párthűségre nevelése.[273] A rendelet kötelezővé tette, hogy minden vallásos folyóirat és főpapi körlevél cenzori procedúrán essen át publikálása előtt, a papság tagjainak még istentiszteleti prédikációikat is előzetesen be kellett mutatniuk a minisztertanácsnak.[274] Az albániai egyházakat gyakorlatilag működésképtelenné tették, vezetőik legjava eddigre a kivégzőosztag elé vagy börtönbe került.

Miközben az 1940-es évek második felében már a katolikus egyházszervezet lerombolása és vezetőik likvidálása folyt, a muszlim vallási közösségek látszólag viszonylagos békében folytathatták tevékenységüket.[275] Az állam nem csak a szunnita főágat, de a szúfi dervisrendek közül a bektásikat és a kádirikat is vallási közösségekként ismerte el.[276] A felszín alatt azonban ellenük is bosszúhadjárat folyt. A fushë-krujai bektási Marteza atyát már 1946-ban börtönbe vetették, megkínozták, majd egy kihallgatása során az ablakon kitaszítva lelte halálát.[277] 1947-ben kivégezték a tomorri Ali Tomori(wd) és a tepelenai Shefqet Kostani atyákat.[278] Miután visszautasították az 1949-es felekezeti kormányrendelet szellemiségét, a számukra előírt állami felügyeletet és párthűséget, Shkodra főmuftija és Durrës muftija (Mustafë Varoshi) titokzatos körülmények között eltűnt, más iszlám vezetőket bebörtönöztek, köztük Hafëz Ibrahim Dibra nagymuftit.[279] Egyes adatok szerint 1943 és 1954 között 28 muszlim vallási vezetőt végeztek ki az országban.[280] Az egyház hodzsahiányban szenvedett, nagy számban voltak olyan mecsetek, ahol egyre kevésbé tudtak megfelelni a napi imádkozás előírásainak, sokukat bezárták.[281] Egy 1962-es beszámoló szerint az egész országban összesen 24 mecset, az ország összes mecsetjének kb. 2%-a működött zavartalanul.[282] Ezt követően a muszlimok vezetőit, főmuftikat és muftikat a pártállam minisztertanácsa nevezte ki.[283]

A bektásikat valamelyest kevésbé érintették a megtorlások. Bár 1947-ben történt egy máig rejtélyes leszámolás a rend vezetői között, amelyben a bektási dede és két babë is életét veszítette,[284] egyes adatok szerint még az 1960-as években is ötven bektási tekke működött az országban összesen nyolcvan dervissel, fushë-krujai kolostorukban pedig tizenöt dervis élt.[285] Néhány bektási szerzetes időben el tudta hagyni az országot. Egyikük, Baba Rexhebi az Amerikai Egyesült Államokba telepedett le, ahol 1954-ben a Michigan állambeli Taylorban megszervezte az első bektási tekkét.[286] Az állami ateizmus évtizedeiben, amikor az albániai bektásikat feloszlatták, az egész világon mindössze a taylori tekke, valamint a koszovói Gjakovában a Qazim Bakalli vezette tekke működött.[287]

Római katolikusok

Az 1944-ben megindult ateista agitációt csakhamar véres leszámolások váltották fel. Elsőként a római katolikusok elleni hadjáratra került sor.[288] Ennek elsődleges oka az volt, hogy a kommunista pártvezetés a Vatikán alá tartozó római katolikus egyházat kevésbé lojálisnak és jóval erősebbnek tartotta, mint az önálló albán muszlim és ortodox egyházakat.[289] Ugyanakkor az is köztudott volt, hogy 1939 áprilisában az országot megszálló olasz fasiszta hadsereget a leglelkesebben az albániai római katolikusok vezetői, különösen a jezsuiták üdvözölték.[290] A kommunista párt vezetőségi tagja, Mehmet Shehu 1945. január 28-án Shkodra főterén tartott nyilvános beszédében intézett hadat az egyház ellen. A várost „a reakció fészkének” titulálta, a római katolikus klérust pedig azzal fenyegette meg, hogy „fasiszta és reakciós tendenciáikért” a népbíróságok majd kiadják „megérdemelt jussukat”.[291] Shehu külön kitért a jezsuitákra is, akiket vatikáni és angolszász kémeknek, a néphatalom alattomos ellenségeinek titulált.[292] Az államrendőrség, a Sigurimi 800 ügynöke még aznap éjjel házkutatást tartott a vallási intézményekben.[293] Pár hét elteltével, 1945 márciusában megindult a nyílt hadjárat.[294] 1945. május 24-én letartóztatták, majd kiutasították az országból Leone Giovanni Battista Nigris(wd) pápai nunciust.[295] Pár nappal később a párt főtitkára, Enver Hoxha tárgyalásra hívta az egyház két érsekét, Gaspër Thaçit(wd) és Vinçenc Prennushit azzal, hogy a Vatikánnal való kapcsolatok megszakítására és önálló albán katolikus egyház szervezésére szorítsa őket.[296] A főpapok visszautasították az ultimátumot, ezért később mindketten börtönben fejezték be életüket.[297] Ezt követően 85 külföldi papot kiutasítottak, a hazai papság tömegeit pedig letartóztatták és börtönbe vetették.[298] A shkodrai katolikus közélet több papi-szerzetesi szereplőjét kivégezték, tárgyalás nélkül vagy koncepciós perben hozott ítélettel. Így ért véget már a hónap végéig Lazër Shantoja(wd) és Ndre Zadeja(wd) élete.[299]

1946. január 17-én a kormány rendeletileg feloszlatott minden katolikus kulturális intézményt,[300] áprilisban bezáratták a shkodrai ferencesek és jezsuiták nagy múltú tanintézményeit, kolostoraikat és valamennyi ingatlanjukat államosították.[301] 1947 februárjáig valamennyi egyházi iskolát államosították, és megtiltották egyházi tanintézetek nyitását vagy bármilyen vallási jellegű oktatás szervezését.[302] 1947 januárjában a Sigurimi(wd) fegyvereket és lőszereket rejtett el gjuhadoli(wd) templomukban, majd ennek ürügyén letartóztatták valamennyi ferences szerzetest, rendjüket pedig feloszlatták.[303] A Ferenc-rendi atyák közül kivégezték Anton Harapit és Gjon Shllakut, börtönében halt meg Vinçenc Prennushi durrësi érsek, Bernardin Palaj, Ndoc Nikaj,[304] és Donat Kurti pedig hosszú időre börtönbe került.[305] A jezsuita szerzetesek sem kerülhették el sorsukat, 1945 utolsó napján ellenük is megindult a szisztematikus hadjárat.[306] 1946. március 4-ei koncepciós perükben Daniel Dajani(wd) és az olasz Giovanni Fausti(wd) atyákat halálra ítélték, majd kivégezték.[307] 1949. április 26-án a shkodrai Köztársaság moziban vette kezdetét helyi papok ellen a Jugoszláviának való kémkedés vádjával zajló kirakatpere. Valamennyiüket kivégezték.[308] 1959-ben Shkodrában ismét „jugoszláv kémeket”, római katolikus papokat és ügyvédeket fogtak perbe, majd április 24-én halálra ítélték őket.[309] A perre és a kivégzésekre nem a vallásüldözés részeként, csupán azért került sor, mert a szovjet pártfőtitkár, Nyikita Hruscsov arra kapacitálta Enver Hoxhát, hogy békét kössön Josip Broz Tito Jugoszláviájával. A pert gondosan úgy készítették elő, hogy megfelelő ürügyül szolgálhasson a megegyezés képtelenségére, az albán és jugoszláv kommunista érdekek között feszülő kibékíthetetlen ellentmondásokat bizonyítva.[310]

Az államhatalom látszólag működni hagyta a katolikus egyházszervezetet, a nemzetgyűlés által alkotott törvények ugyanakkor jogi vonatkozásban is ellehetetlenítették működésüket, megszüntették függetlenségüket.[311] Az egyházigazgatás nem változott a második világháború előtti idők óta: Shkodra érseke alá tartoztak a pulti, sapai és lezhai püspökségek, mellettük volt az egyházmegyék nélküli Durrësi érsekség és Orosh területi apátsága, de valójában ezek legtöbbje vezető nélkül maradt.[312] 1951. július 30-án a minisztertanács az egyházi vezetők megkerülésével új létesítő okiratot adott ki, amely kimondta, hogy az albán római katolikus egyház önálló vallási közösség, a Szentszékkel minden szervezeti, politikai és gazdasági függőséget megszakít.[313] Az albán katolikus egyház fejévé egy nyolcvanéves ferences szerzetest, Bernardin Shllakut(wd) tettek meg.[314] A katolikus főpapság körében végigsöpört a felháborodás hulláma, és vitatták az oktrojált létesítő okirat érvényességét, de tiltakozásuk hasztalannak bizonyult.[315]

A Szabad Albánia Nemzeti Bizottság(wd) 1953-as beszámolója szerint a népköztársaság első éveiben az 1945-ben még szabad 93 katolikus papból csupán tíz volt szabad. Huszonnégyüket kivégezték vagy meggyilkolták, harmincöten börtönben ültek, tízen meghaltak vagy eltűntek, tizenegyen perükre vártak, hárman pedig sikeresen külföldre szöktek.[316] A római katolikus egyház a megtorlás hétesztendős időszaka alatt a korábbi 250 templomából elveszített 150-et, megfosztották valamennyi oktatási és szociális intézményétől – számos iskolától, két szemináriumtól, tizenöt árvaháztól, tíz jótékonysági intézettől –, harminc kolostorából és zárdájából mindössze kettő maradt meg, hét folyóiratát pedig megszüntették.[317] A népköztársaság börtöneiben és kivégzőosztagai előtt életét vesztett harmincnyolc római katolikus papot Ferenc pápa 2016. november 5-én Albánia vértanúinak(wd) nyilvánította, és valamennyiüket boldoggá avatta.[318]

Az ortodox egyház kommunizmusbeli története a többi felekezetétől némileg eltérő irányt vett. Az egyház vezetői a második világháború végeztével siettek elismerni az új államhatalmat, és igyekeztek alkalmazkodni az új helyzethez.[319] Kristofor Kisi(wd) tirana-durrësi érsek 1945. július 6-án, amikor már javában zajlottak a római katolikus egyház elleni megtorlások, a szent szinódus nevében Enver Hoxha pártfőtitkárhoz intézett levélben üdvözölte a „demokratikus kormányt”.[320] 1949. augusztus 28-án Kisit ugyan elmozdították érseki hivatalából, miután tiltakozott az állami tervek ellen, hogy az albán ortodox egyház az orosz pátriárka fennhatósága alá kerüljön, de egy vidéki kolostorba visszavonulva élhette életét.[321] Ezzel egy időben a berati és korçai püspököket is az államhoz lojálisabb főpapokra cserélték le.[322] Kisi utódjaként az érseki székbe a kormány a nős és a kommunistákkal szimpatizáló Pashko Vodicát(wd) nevezte ki.[323] Vodica meggyőződéses kommunista volt, fia tagja volt az állampárt központi bizottságának.[324] Igyekezett szorosabbra fűzni a kapcsolatokat az orosz ortodox egyházzal, 1951 májusában még hivatalos látogatáson is fogadta Odessza püspökét, Nyikont.[325] 1952-ben Enver Hoxha még támogatásáról biztosította az egyházat,[326] az évtized első felében azonban az államvezetés rendeletileg kemény kézzel szabályozta a templomi keresztelőket és házasságkötéseket, egyre több templomukat bezárták.[327] A nagy múltú korçai Szent György-székesegyházat buldózerek tették a földdel egyenlővé, és helyére közkönyvtár épült.[328] 1967 februárjában betiltották az albán ortodox egyházat is. Vodica utódját, Damian Kokoneshi durrësi érseket letartóztatták, és ugyanígy jártak az elbasani, pojani, berati, korçai és gjirokastrai püspökök, néhányukat ki is végezték.[329] 1967-ben az egyháznak országszerte 330 egyházközsége és 25 kolostora volt.[330]

Az ateista kampány (1967)

Összességében tehát bár továbbra is léteztek és működtek az albániai egyházak, az 1950-es évekre a négy bevett felekezet egyházszervezete gyakorlatilag megbénult.[331] Ennek ellenére az 1960-as évek közepétől az állampárt ateizmusa egyre militánsabb és szélsőségesebb formát öltött.[332] A párt főtitkára, Enver Hoxha 1967. február 6-án a párt központi bizottsága előtt megtartott beszédében aztán hadat üzent a múlt erőit képviselő utolsó védőbástyának, a vallásnak, kezdetét vette az ateista kampány.[333] Feloszlatták valamennyi egyházat és a szúfi dervisrendeket.[334]

Enver Hoxha beszédében a döntést a vallási törvények által alárendelt nők és „az ifjúság akaratával” magyarázta, de nem annyira a népakarat spontán és tömeges megnyilvánulásáról, mint gondosan előkészített akcióról volt szó. Az 1950-es évek második felétől a párt elérkezettnek látta az időt arra, hogy kettőzött erőfeszítéssel szervezze az ateista átnevelő propagandát a széles néptömegek és különösen a tanuló ifjúság körében.[335] A falakon új vallásellenes szlogenek és plakátok jelentek meg, vitaköröket és „ateista szemináriumokat” rendeztek a témában, a sajtó ontotta magából a berögzült, „rossz” vallásos szokások bírálatát (el egészen a köszönőformulákig), és az egyházak, a papság kizsákmányolói mivoltát döngölte az olvasók tudatába.[336] Az Albán Írók és Művészek Szövetsége(wd) tagjai utasításba kapták, hogy a vallást és a vallásosságot kifigurázó kisprózákat és verseket írjanak.[337] Több helyütt termékeny talajra hullott a mag, egyes iskolák diákjai hangosan követelték, hogy a mecseteket és templomokat kultúrotthonokká alakítsák.[338]

Néhány hónap leforgása alatt, 1967 májusáig Albánia-szerte bezárták valamennyi mecsetet, tekkét és templomot.[339] A kampány kiterjedtségét érzékeltető számok a forrásokban eltérőek. Egy helyütt 1050 mecsetet, 200 tekkét és mintegy 400 ortodox vagy római katolikus templomot,[340] másutt 2169 szakrális épületet említenek, amelyek közül 600 az ortodox, 327 a római katolikus egyházhoz tartozott.[341] Nagy részüket a földdel tették egyenlővé – köztük korábban felújított, páratlan építészet- és művelődéstörténeti értékkel bíró épületeket[342] –, kisebb részüket pedig művelődési otthonná, filmszínházzá, táncteremmé, tornacsarnokká, raktárrá, idősotthonná, ifjúsági klubbá, kávéházzá, étteremmé vagy bármi mássá alakították át.[343] Albániában tartózkodó diplomaták elborzadva adták hírül, hogy a shkodrai székesegyház sportcsarnok lett, sekrestyéjében úszómedencét alakítottak ki, Tirana ortodox zarándoktemplomát pedig a pártelit exkluzív szórakozóhelyeként vették birtokba, a bárpultot az egykori oltár felhasználásával alakították ki.[344] Csupán néhány szakrális épületet kíméltek meg a pusztulástól, amelyeket még 1965-ben műemlékvédelem alá helyeztek. Így menekülhetett meg a berati Király-mecset (1492) és Ólommecset (1553–1554), az elbasani Király-mecset (1490–1492) és Naziresha-mecset (1599 előtt), a korçai Mirahori-mecset(wd) (1495), a vlorai Murád-mecset(wd) (1537–1542), a shkodrai Ólommecset (1773–1774, tehénistállóvá alakítva), a tiranai Et’hem bég mecset(wd) (1793–1794), a berati Szentháromság- (13–14. század) és Szent Miklós-templomok (16. század), a mborjei és a himarai ortodox templomok, valamint Voskopoja huszonhat templomából négy a 18. század elejéről.[345] Nem minden védett épület menekült meg a pusztulástól. Az ország egyik legrégibb, Vau i Dejës korai román stílusban épült 13. századi templomának korabeli freskóit tiranai művészképzős hallgatók a saját kezükkel semmisítették meg, majd az épületet dinamittal felrobbantották.[346] Az intézkedések végrehajtói azonban nem elégedtek meg a szakrális épületek elpusztításával, az eretneküldözők dühével, válogatás nélkül fordultak minden ellen, ami a vallással volt kapcsolatos. Értékes ikonosztázokat és ikonokat, kódexeket és egyházi iratokat, koránokat és bibliákat égettek el, vagy egyszerűen hagyták őket elrohadni.[347] Az 1967-es év ateista kampánya – Robert Elsie szavaival „egy nemzet kulturális öngyilkossága” – nem csupán évszázados hagyományaitól, de építészeti örökségük nagy részétől is végérvényesen megfosztotta az albánokat.[348]

Az épületek és egyházi műkincsek mellett az ateista kampány szervezőinek gondjuk volt arra is, hogy a még helyükön maradt egyházi személyeket megalázzák. Az északi Kastratban előbb letartóztatott római katolikus papot később munkaruhába öltöztetve arra kényszerítették, hogy hónapokon keresztül egykori temploma kultúrházzá alakításán dolgozzon.[349] Másutt, Delvinában negyven ortodox egyházi személyt tereltek össze, és nyilvános megszégyenítésnek tették ki valamennyiüket, szakállukat leborotválták és szegényes civil ruhákba öltöztették őket.[350] A kommunista ifjúsági szövetség vörös gárdistái muszlim imámokat és bektási szerzeteseket kényszerítettek szakálluk levágására.[351] A papság jelentős részét – életkorukra való tekintet nélkül – bebörtönözték vagy munkatáborokba küldték.[352] Az országos televízióban közvetítették, ahogy bektási szentemberek sírjait dúlják fel, csontjaikat pedig a közeli folyókba vetik.[353] A lakosság köteles volt beszolgáltatni minden otthoni feszületet, ikonképet, Bibliát vagy Koránt, amelyek sorsa szintén a pusztulás lett.[354]

Az ateista kampány és az albániai vallásüldözés végére az 1967. november 19-én kihirdetett, 4337-es számú kormányrendelet tett pontot. Ez minden korábbi, a vallással és a felekezetekkel kapcsolatos kormányhatározatot eltörölt, feloszlatta valamennyi egyházat, betiltotta a vallásgyakorlást, és az új törvényt megszegők számára példás büntetést irányzott elő.[355] Betiltották a keresztelést, a körülmetélést, az egyházi házasságkötést és temetést,[356] az egyházi ünnepeket eltörölték,[357] több helyütt a temetői kereszteket is leszedték.[358] A következő csaknem negyedszázadra a vallás, a hit, a magánáhítat és ezek minden vonatkozása tabunak számított.[359]

Albánia a szocialista haladás jegyében a világ első ateista állama lett, amit az 1976-os alkotmány meg is erősített. Ennek 37. cikke kimondta, hogy az Albán Népköztársaság nem ismeri el a hagyományos vallásokat és felekezeteket, egyúttal – a tudományos szocializmus végső térnyerése érdekében – állami feladat az ateista propaganda kiszélesítése. Az alkotmány 55. cikke megtiltotta a vallási és antikommunista politikai szervezetek alakítását, a vallásgyakorlást.[361] 1973 júniusában a katolikusok egykori fellegvárában, Shkodrában megnyílt az Ateista Múzeum, ahova azonban gyakran azért látogattak el az emberek, hogy egy pillantást vethessenek a kiállított feszületekre és Krisztusra.[362] 1975. november 11-én új kormányrendelet született, amelyben a muszlim vagy keresztény nevek viselőinek előírták, hogy 1976 végéig vegyenek fel egy vallássemleges, „nemzeti” albán nevet, és ehhez zsinórmértékül egy névtárat is kiadtak a tiltott utónevek és mintegy 3 ezer választható „ateista, illír és kommunista” név jegyzékével. Utóbbiak közé tartozott például a Marx, Engels és Lenin nevéből képzett Marenglen férfi név. A rendelet azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a pártsajtó még az 1980-as években is arról cikkezett, hogy túl sok a muszlim és keresztény név az iskolákban.[363] Ugyanakkor mintegy kilencven vallási asszociációt keltő település nevét is megváltoztatták.[364]

A Siguriminak az 1970-es évektől egyre több titkos vallásgyakorlási ügyet kellett felgöngyölítenie. Az életben maradt papok civil ruhában, családi látogatásnak álcázva házhoz mentek keresztelni, körülmetélni, összeesketni vagy utolsó kenetet feladni.[365] A hívők amennyire lehetett, továbbra is követték vallásuk szabályait, a böjti előírásokat, vallásos ünnepeiken otthon maradtak, és a négy fal között élték meg hitüket. Házaikban rejtekhelyeket alakítottak ki azoknak a szentképeknek és szentírásoknak, amelyeket 1967-ben nem szolgáltattak be, olasz és görög rádióadók egyházi műsorait hallgatták. Házilag barkácsoltak feszületet, olvasót vagy bármilyen más kegytárgyat. Családi vagy baráti kirándulás köntösében szent helyekre zarándokoltak el.[366] Enver Hoxha francia magánorvosa visszaemlékezéseiben arról írt, hogy maguk az egyébként marxista, de korábban ortodox vallású pártfunkcionáriusok is titokban megkereszteltették a gyerekeiket.[367]

Számos olyan eset kiszivárgott az egyébként hermetikusan elzárt országból, amely felháborította a nemzetközi közvéleményt. 1971-ben egy lushnjai munkatáborban dolgozó idős római katolikus papot, Shtjefën Kurtit azért végezték ki, mert titokban megkeresztelte egyik rab nőtársa újszülött gyermekét.[368] Egy shkodrai férfit 1977-ben tizenkét év börtönre ítéltek, mert padlásán bibliákat rejtegetett.[369] A papëri munkatáborban 1979-ben őrei agyonvertek egy egykori papot, Ernest Çobát(wd), mert titokban húsvéti istentiszteletet készült tartani rabtársainak.[370] Az 1946 óta eltelt időszakban már harmincöt évet börtönben és munkatáborban sínylődött, 84 éves Pjetër Meshkalla(wd) jezsuita atya 1985-ben ismét a ballshi munkatábor rabja lett, miután karácsonyi házi istentiszteletre kért engedélyt a hatóságoktól. Három évvel később börtönében halt meg.[371]

Az 1980-as években egyes szociológusok már rámutattak, hogy a kommunista párt a szándékaival ellenkező hatást ért el az ateista kampánnyal. Úgy tetszett, hogy a vallás tiltása éppenséggel a vallási érzéseket erősítette meg az albánokban.[372] Egy albán szociológus kimutatta, hogy az 1970-es években a házasságkötések 96%-a olyan személyek között jött létre, akik korábban ugyanazon a valláson voltak, holott 1967 előtt a vegyes házasságok száma relatíve magas volt.[373] A párt egyik keményvonalas, sztálinista ideológusa, Hulusi Hako(wd) 1986-ban a militáns ateista közoktatás szükségességét hangoztatta, amely szerint az iskolai tananyag egyik sarkalatos pontja a totális ateizmusnak alárendelt nevelés lett volna.[374] A rendszer utolsó éveiben a párt keményvonalas funkcionáriusai egyre az ateista harc fokozását követelték, különösen emlékezetes volt az akkor már halott pártfőtitkár özvegyének, Nexhmije Hoxhának az 1989. június 27-ei pártkongresszuson tett heves vallásellenes kirohanása.[375]

A nemzetközi politikai világ másfél évtizeden keresztül csendben szemlélte az albániai eseményeket, az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) sem tett hathatós lépéseket azért, hogy a véres albániai vallásellenességet leállítsa vagy legalább mérsékelje.[376] 1983. március 7-én, az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának(wd) genfi ülésén dán diplomaták javaslatára napirendre vették az albániai helyzet megtárgyalását, annak kivizsgálását, hogy Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát aláírt Albánia megsértette-e a vallásszabadság elvét.[377] Különösebb visszhangot a megbeszélés nem keltett, de a dán politikusok nem hagyták annyiban a dolgot, és a sajtón keresztül sikerrel hívták fel nyugati jogvédők figyelmét az albániai helyzetre.[378] Az ENSZ diszkriminációmegelőzési és kisebbségvédelmi albizottsága végül 1985. augusztus 27-én elfogadott egy határozatot, amely megállapította, hogy Albániában rendszeresen megsértik az emberi jogokat, az emberi méltóságot, egyúttal követelte az Albán Népköztársaság vezetőitől a tarthatatlan helyzet azonnali megszüntetését.[379] Az albán pártvezetés nem zavartatta magát az ENSZ albizottsági határozatától, válaszra sem méltatták a nemzetközi aggodalmakat.[380] Időközben II. János Pál pápa 1984. február 26-án Bariban tartott beszédében az Otrantói-szoros túloldalán „szenvedő albániai nyájról” is ejtett pár szót, akik nem gyakorolhatják szabadon vallásukat. Ezt már nem hagyta szó nélkül az albán vezetés, a Zëri i Popullit(wd) pártlap pár nappal későbbi vezércikkében rágalomhadjáratnak, és az Albánia ellen szervezkedő görög–jugoszláv–vatikáni–amerikai front támadásának állította be a pápa szavait. A vezércikk leszögezte, hogy Albániában soha senkit nem üldöztek vallásos meggyőződéséért, Albániában a hit magánügy, az albán nép szabad akaratából döntött az ateizmus követése mellett, és ahogy Albánia nem követeli, hogy mások az ő hitét kövessék, úgy nem tűri el azt sem, hogy őt viszont hitében megtámadják.[381] 1988-tól az ENSZ emberi jogi bizottsága újólag nyomást gyakorolt Albániára a vallásszabadság kérdésében, de az albán hivatalosságok csak az 1984-ben a Zëri i Popullitban már közreadott érveléssel éltek.[382]

Az enyhülés azonban, ha lassan is, de megindult. A hatalom részéről az első lépést minden előzmény nélkül a pártfőtitkár Ramiz Alia tette meg egy 1989. decemberi interjújában, amelyben egyebek mellett azt nyilatkozta, hogy szemléletváltásra van szükség a vallás intézményének megítélésében, túlságos leegyszerűsítés a több évszázados vallások értékeinek tagadása.[383] Egy hónap elteltével, 1990 januárjában Shkodrában tömegdemonstrációkra került sor, amelyeken a tüntetők egyebek mellett a vallásszabadság visszaállítását követelték, de a rendszer még keményen ellenállt, a Sigurimi 400 embert tartóztatott le.[384] 1990 februári durrësi koncertjén az állami kórus Jan Kukuzeli egyházi énekeit is műsorára tűzte.[385] 1990. május 8-án az albán nemzetgyűlés eltörölte a vallásos kifejezések használatát tiltó törvényt,[386] a nyáron pedig már a pártsajtóban is mérlegelték a vallásszabadság visszaállításának lehetőségét,[387] az 1976-os alkotmány módosításának lehetőségét megvizsgáló különbizottságot hoztak létre.[388] 1990. június 13-án a Laç melletti hegyekben, az egykori Szent Antal-templom romjainál tömeg gyűlt össze csendes és néma áhítatra.[389] 1990. november 2-án a shkodrai köztemetőben – a huszonhat évet a kommunista rendszer börtöneiben sínylődött – Simon Jubani(wd) atya a spontán összegyűlt tömegnek misét adott. Ez lett az új korszak nyitánya, két és fél évtized elteltével az Albániában megtartott első nyilvános istentisztelet.[390] A következő vasárnap Jubani atya már 50 ezres tömeg előtt tartott misét a temetőkápolnánál. Bár az államrendőrség emberei kivonultak az eseményre, de nem avatkoztak be.[391] 1990 decemberében végül az állampárt elismerte a szabad vallásgyakorlás jogát.[392]

Forrás:

[link]

Az ateizmussal és a tömeggyilkossággal kapcsolatban Gregory Koukl keresztény apologéta azt írta, hogy "az állítás az, hogy a vallás okozta a legtöbb gyilkosságot és vérontást a világon. Vannak emberek, akik empirikusan hamis vádakat és állításokat tesznek. Ez az egyik." [1] Koukl részletezi a teizmussal kapcsolatos különböző eseményekben megölt emberek számát, és összehasonlítja őket az ateista kommunista rezsimek alatt megölt sokkal több tízmillió emberrel, ahol a militáns ateizmus az állam hivatalos doktrínájaként szolgált. [1]

Történelmileg az ateizmus általában a kommunista ideológia szerves része volt (lásd: ateizmus és kommunizmus).

A kommunista rezsimek a 20. században 60 millió embert öltek meg népirtással, a Le Monde szerint több mint 100 millió embert[2] A kommunizmus fekete könyve szerint (Courtois, Stéphane et al., 1997). [3] és Cleon Skousen[4] szerint a The Naked Communist című bestseller könyvében. [5]

Becslések szerint az elmúlt 100 évben az ateista kommunizmus zászlaja alatt álló kormányok 40 472 000 és 259 432 000 közötti emberi életet okoztak. [6] Dr. R. J. Rummel, a Hawaii Egyetem nyugalmazott politikatudományi professzora az a tudós, aki először megalkotta a democídium (kormány általi halál) kifejezést. Dr. R. J. Rummel közepes becslése a kommunizmus okozta halálesetekről az, hogy a kommunizmus körülbelül 110 286 000 ember halálát okozta 1917 és 1987 között. [7]

A francia forradalom rémuralma olyan államot hozott létre, amely anti-római katolicizmus / keresztény jellegű volt [8] (antiklerikális deizmus és vallásellenes ateizmus a felvilágosodás idején jelentős szerepet játszott a francia forradalomban[9][10]), a hivatalos ideológia az értelem kultusza; Ez idő alatt hívők ezreit nyomták el és végezték ki a guillotine. [11] Bár a kommunizmus az ateizmus tömeggyilkossághoz fűződő kapcsolatának egyik legismertebb esete, a francia forradalom és az azt követő rémuralom, Diderot, Voltaire, Sade és Rousseau művei ihlette, sikerült hasonló üldöztetéseket és megsemmisítéseket elkövetni a vallásos emberek ellen, és előmozdítani a szekularizmust és a militáns ateizmust. A hivatalos számok szerint 300 000 francia halt meg Robespierre rémuralma alatt, ebből 297 000 középosztálybeli vagy alacsony osztálybeli volt. [12] A guillotine-nal meggyilkolt összegnek csak 8% -a volt az arisztokrata osztályból, több mint 30% -a a paraszti osztályból.[13]

A francia forradalom alatti tömeggyilkosságok egyik legismertebb esete a vendée-i népirtás volt, amelyet hivatalosan még nem ismertek el népirtásként. Egyes becslések azt mutatták, hogy Robespierre és a jakobinusok jóval több mint 15 000 000 francia lemészárlását tervezték,[12] és hogy népirtást is szándékozott elkövetni a Franciaország elzászi régiója német nyelvű lakosságuk miatt. [13] A guillotine mellett a francia forradalom számos más halálesetet is eredményezett, beleértve a gyermekek lovakkal való eltaposását, az emberek kemencében történő elégetését, a "republikánus házasságokat" (amelyek magukban foglalták az emberek meztelenre vetkőztetését, szuggesztív módon egy farönkhöz kötözését, majd a vízbe helyezésüket, hogy megfulladjanak. Abban az esetben, ha nem volt elég ember mindkét nemből, homoszexuális módon is "csomókötéshez" folyamodtak), a közelmúltban megerőszakolt lányokat kettévágták, miután egy fához kötözték őket, terhes nőket zúztak össze bornyomógépek alatt, terhes nőket vágtak fel, és szuronyokkal szúrták be a magzatot, mielőtt meghalnának, Szuronyaikkal "elkapták" az erkélyről kidobott csecsemőket, és sörétes puskával biztosították, hogy az emberek elvérezzenek. [13]

Bár az arisztokrácia, valamint a papság és a monarchia voltak a francia forradalom elsődleges megsemmisítő célpontjai, még azokat sem tudták lemészárolni, akik saját szövetségeseiként léptek fel. Ezt hátborzongatóan megmutatta Louis Grignon parancsnok és a csapatainak adott parancsa, akik fékezhetetlen vérszomjjal rendelkeztek, hogy "mindenkit, akivel találkoznak, azonnal meg kell ölni, még akkor is, ha republikánusok". [13]

A francia forradalom fent említett akciói, különösen az 1793-as rémuralom Karl Marxot is inspirálták a kommunista kiáltványra, amely kifejezetten azt mondta Frederick Engelsnek az egymásnak küldött levelezésben: "Csak egy módja van annak, hogy lerövidítsük, egyszerűsítsük és összpontosítsuk a régi társadalom vérszomjas haláltusáját és az új véres születési fájdalmait - a forradalmi terrort . . . [...] Amint a kormányrúdnál leszünk, kénytelenek leszünk újra eljátszani az 1793-as évet. [...] Könyörtelenek vagyunk, és nem kérünk sajnálatot tőled. Amikor eljön a mi időnk, nem fogjuk képmutató frázisokkal leplezni a terrorizmust. A nép bosszúja olyan hevesen fog kitörni, hogy még az 1793-as év sem engedi elképzelni...

Forrás:

[link]

Reggelig lehetne sorolni meg linkelgetni........