Mit gondolsz Nietzschének arról a véleményéről, hogy a kereszténység isteníti a középszerűséget azáltal, hogy démonizálja a legjobb képességekkel, ezáltal pedig a legnagyobb hatalommal rendelkező embereket?

Ahha... és ez démonizálás?

Egy szóval sem mondja, hogy gazdag ember nem mehet be....

Ez belemagyarázás.

Nietzsche álláspontját vizsgálva érthető, hogy miért mondja ezt. Részben igaza is van, a kereszténység (magját tekintve, most hagyjuk a megvalósulási formáit, az inkvizíciót, stb.) valóban nem tesz különbséget hatalmas, középszerű vagy akár nyomorult között.

Viszont Nietzsche álláspontja sokkal inkább kritikát érdemlő. Ő meg a hatalmat, az erőt isteníti. Holott nem mindig az a legjobb képességekkel rendelkező, akinek kezében az erő összpontosul. Meg az egész nietzschei világkép egy amorális, tökéletesen etikátlan társadalomhoz vezet. Amúgy is tele van a világ ármánykodó, népet szipolyozó hatalmasokkal, a szenvedés legfőbb okozóival, nem kellene még a tetejébe olyan filozófiai áramlatoknak is aláfeküdni, amik ezt az elnyomó rendet magasztalják.

A legjobb futó nem a gepárd, hanem a hiéna, aki átharapta a gepárd bokáját. Aki pedig felismerte rajta a hiéna fognyomait, annak azzal védekezik, hogy a gepárd boszorkány volt, aki a sátántól kapta tehetségét. Igen, ilyen elkorcsosult felfogás is létezik a kereszténység nevében, de ezt már a hiénák kreálták.

Nem gondolom, hogy a kereszténység eredendően erről szólna. A kereszténység szerint Isten a maga képére alkotta az embert, az ember maga is alkotó, aki képes a maga képére formálni a környezetét. Aki ezt a legjobb képességekkel teszi, az valóban a legnagyobb hatalommal bír, de ezt elsősorban önmaga fölött gyakorolja. A gazdag, akinek nehéz bejutnia a Mennyországba, nem ez az ember. Ez nem azt a fajta hatalmat jelenti, amit manapság értünk alatta. A mostani, az tényleg a középszerűségre épül, amely többek között a kereszténység Istenét is pajzsul tartja maga elé.

A zseni démonizálása és a középszerűség istenítése sajnos abszolút jellemzője a társadalomnak, de a kereszténység ennek nem a forrása, hanem az egyik eszköze. Mint a kés, amivel kenyeret lehet szelni, és embert hátba lehet döfni. Nem az a legszerencsésebb megoldás, ha a kést kidobjuk a kukába (előbb-utóbb rossz kezekbe kerül).

A kereszténység nem demonizálja a legjobb képességeket, csak nem a kimenet alapján definiálja azokat.

Nietzsche egy sátáni lángelme, és ezt egyaránt használom elismerésként és kritikaként. Lángelme, mert egyedülálló módon rátapintott a felvilágosodás és modernitás által hozott problémákra. Ha valaki modern korok válságait próbálja elemezni, Nietzsche munkája gyakorlatilag megkerülhetetlen, még a keresztények számára is.

Ugyanakkor sátáni, mert valahogy sikerült egy csomóból a rossz tanulságot desztillálnia. A fő probléma Nietzsche gondolataival az, hogy teljesen alaptalanul helyezi az embert isteni szerepbe. Azt persze ő is érzi helyesen, hogy szükség van az isteni szereplőre, és ha nincs Isten, akkor valami a helyébe. Az ő eszméje valójában nem a valódi nagyságot, a kompetenciát jutalmazza, hanem a gátlástalan ambíciót, vagy ahogy ő nevezi, a hatalom akarását. Csakhogy önmagában a hatalom megszerzése nem igazolja a nézetek helyességét, mégpedig azért nem, mert az, hogy bírsz hatalommal, nem azt jelenti, hogy helyes ítéleted van a valóságról. Ezért van az, hogy gátlástalansággal valójában tökéletesen inkompetens alakok is kerülnek meghatározó pozícióba, és minden, amit elérnek, valójában nem több romlásnál, pusztulásnál, és értékek vesztésénél.

Továbbá nincs az az ember által bírt hatalom, amit ne tudna keresztülhúzni ostoba, bagatell véletlen, amit az ember a korlátozott érzékelésével nem fog fel vagy nem számít rá. A vallások épp azért tanítanak alázatra, nem azért, hogy kiszolgáltassák az embert, éppen ellenkezőleg. Az alázattal méred fel önnön korlátaid, és ezzel kapsz helyesebb képet a valóságról. Ugyanis a sikeresség nagyon könnyen csap át parazitikus gondolkodásmintába, mert az emberi tudat hajlamos a sikert önnön vélt helyességének megerősítésére alkalmazni. Ez egy bizonyos fokig egészséges, hisz az igazsághoz az is hozzátartozik, ha valóban helyesen cselekedett valaki. Az alázatra nem azért van szükség, hogy visszafogja az ember nagyságát, hanem hogy minden körülmények között a lehető leghűbb képet alkothassunk a világról, amiben önmagunk hitelességét folyamatosan ellenőriznünk kell. Ezért racionális az alázatosság.

Minden, ami adaptív, egyben maladaptív is, ugyanis az adaptivitás mindig viszonylagos, nem önmagában álló minőség. Ugyanaz az adaptivitás, ami az ember gondolkodását képes fejleszteni, mert megerősít a siker és eltántorít a kudarc, ugyanaz egyben maladaptív is, mert valójában korreláción, és nem ok-okozatiságon alapszik. Vagyis valójában a siker egyáltalán nem biztos, hogy a helyes szemlélet bizonyítéka, ahogy a kudarc sem biztos, hogy a helytelen szemléleté. Ha sikeresség alakít ki hibás megerősítési hurkot, annak ellensúlyozására van szükség az alázatra. Ha a kudarc, akkor pedig annak a hibás körforgás megtöréséhez kell remény és vigasz. Ezért ilyen hangsúlyosak a vallásokban ezek a fogalmak, mert ezekkel lehet korrigálni a hibás kognitív sémákat.

"Mit gondolsz Nietzschének arról a véleményéről, hogy a kereszténység isteníti a középszerűséget azáltal, hogy démonizálja a legjobb képességekkel, ezáltal pedig a legnagyobb hatalommal rendelkező embereket?"

Marhaság

"Ahol éri. Van például egy rész, ahol Jézus azt mondja, hogy egy gazdag embernek sokkal nehezebb bejutni a menyországba, mint egy szegénynek."

És azt is írja a Biblia, h miért. Szó sincs démonizálásról.

"Őszintén, én szimpatizálok Nietzsche gondolataival. Szeretném, hogy az emberiség a lehető legnagyobb szintre érjen el."

Akkor minek szimpatizálsz egy ilyen elmebeteggel?