Miért van az h. az Egyház több embert ölt meg, mint Hitler mégis, ilyen sokan tagjai? Miért kell cölibátus?

Kérdező, először, mielőtt óriási számokkal dobálóznál, olvass egy kicsit Európa demográfiájáról a középkorban. 1250 után a kb. 80 milliós Európa a pestis járvány által különböző országokban 40-50 %-kal csökkent.

Nagy-Magyarország lakossága nem haladta meg az 5 milliót. Az egész boszorkányüldözést beleszámítva (középkortól az a kora újkorig), jól van legyen 5-6 millió. (Azért egy országnyi embert (sic!) nem írottak ki a középkor alatt).

Sőt, az emberek az orvostudomány fejlettlensége miatt 40-év volt az átlag kora az embernek.

Az inkvizíciót maga Jézus is megjósolta a hamis ördögűzőkkel.

ma 15:11

A boszorkányüldözést bíróságok végezték. Megvannak a dokumentumok, feljegyzések. Az inkvizíció dokumentumai szintén kutathatók. Ezek alapján lehet tudni, hogy az inkvizíció által elítéltek közül kb. 10 ezer embert végeztek ki, a boszorkányüldözésnek kb. 40 ezer áldozata volt. Megjegyzem, a kettő közül az inkvizíció köthető az egyházhoz, a boszorkányüldözés világi ügy volt.

Tehát nincs itt semmiféle rejtély, elég pontos számokat ismernek a történészek. Az ilyen "9 millió boszorkányt égettek el" és "az inkvizíció milliókat irtott ki" típusú legendák eredete is pontosan ismert: egyrészt angol protestánsok gyártották ezeket a meséket a katolikus spanyolok lejáratására, másrészt a forradalom korának francia egyházellenes írói annak érdekében, hogy az egyház ellen fordítsák a népet, így az állam könnyen kisajátíthassa az egyházi vagyont. Később az ateista propaganda használta ezeket a meséket (pl. a szovjet állami ateizmus) illetve a 60-as évektől egyes feministák, akik úgy állították be a boszorkányüldözést, hogy az a férfiak "nemirtása" volt a nők ellen.

[link]

[link]

Vád: "A katolikus Egyház máglyán égette el a más hiten levőket."

Először is: nem egyszerűen a "más hiten levőket" égették el, hanem legfeljebb a megátalkodott zendülőket, a tudatos vallási felforgatókat. Másodszor és főleg: nem az Egyház égette el őket. Az Egyház maga soha senkit sem égettetett el sem máglyán, sem egyébként. A máglyahalál a pogány germán jognak rettenetes maradványa, amelyet sajnos, a középkorban úgyszólván minden állam átvett és fenntartott; s ami fő: állami büntetés volt, nem pedig egyházi. Csak mert az állam az Egyházzal annakidején annyira egybeforrt s a vallási bűntényeket az állam egyúttal állami bűntényeknek is tekintette: felforgatásnak, zendülésnek minősítette, azért üldözte néha az államhatalom maga is sokszor brutális eszközeivel, többi közt kínvallatással és máglyahalállal a vallási bűntények elkövetőit is. Magának a vallási bűnténynek megállapítása tekintetében természetesen egyházi tényezőket kérdeztek meg s így létesültek a vegyes törvényszékek, aminő az inkvizíció volt. Az egyházi tényezők abban sajnálatosan hibáztak, hogy sokszor túlságosan kiadták magukat az állami túlkapások védelmezőinek s nem helyezkedtek eléggé szembe a kegyetlen és gyakran igazságtalan kínvallató és büntető módszerekkel. A legtöbb esetben mégis megtették azt s éppen az Egyház volt az, amely ismételten keményen felszólalt e barbár szokások ellen.

A máglyahalál osztogatásában egyébként egyformán volt akkoriban vétkes mindenki: az egyesek, a társadalom, a nép, a városok és államok, nem utolsó helyen maguk az eretnekségek is, amelyek a kínhalált s egyéb kínzatásokat ugyancsak bőven alkalmazták a katolikusokkal szemben.

A legcsekélyebb vád e téren éppen az Egyházat terheli s különös, hogy mégis csak egyedül az Egyházat szeretik vádolni azok, akiknek maguknak is de sok vaj van a fején!

Vád: "Az inkvizíció száz- meg százezreket vitt borzalmas halálba."

A "száz meg százezer" szelíd túlzás, amelyet a spanyol hitehagyott Llorente talált ki és számos fanatikus katolikusellenes regényíró hozott forgalomba. Komoly számítások szerint az inkvizíció áldozatainak száma 700 év alatt jóval elmarad csak az angol katolikusüldözés vértanúinak és megkínzottainak száma alatt is. Akik oly szívesen emlegetik az inkvizíciót, miért hallgatnak a sokkal véresebb katolikus-üldözésekről nemkatolikus részen?

Egyébként az inkvizíció maga csak részben volt egyházi intézmény. Fentebb kifejtettük már, mennyiben. Hozzá kell tennünk még, hogy a legjobban szereplő spanyol inkvizíció állami volt, amelyet az hívott életbe, hogy a hosszú mór foglaltság után Spanyolországban maradt s látszólag megkeresztelkedett araboknak, valamint a velük titkon szövetkező zsidóknak hazaáruló üzelmeit ellenőrizze s ártalmatlanná tegye. Ennek érdekében mindenekelőtt mindig azt iparkodtak megállapítani a spanyol inkvizíció bírái, vajon a gyanúsított arabok és zsidók jogosan hivatkoznak-e a keresztlevelükre, vagyis csakugyan keresztény életet élnek-e, avagy csak menlevélnek használják a keresztelkedést. Innen a vallási és polgári elemnek sajátos összekeverése a spanyol inkvizícióban. Az Egyházat annyira nem lehet felelőssé tenni a spanyol inkvizícióért, hogy ellenkezőleg: éppen a római Kúria volt az, amely számos esetben tiltakozott a spanyol inkvizíció intézkedései ellen s bennük a spanyol korona illetéktelen beleavatkozását látta az egyházjogi kérdésekbe.

Dehát mit tud erről a világ! A "spanyol inkvizíció" olyan vesszőparipa, amelyen száz év óta boldogan lovagolnak az Egyház ellenségei. A szakemberek százszor megcáfolhatják a róla keringő rémmeséket, bizonyos embereknek mégsem az a fontos, igaz-e valami, hanem csak: hogy ki lehet-e használni ütőkártyának az Egyház ellen?

Az inkvizíció veszett híre (még katolikusok körében is) megint csak a forradalmár reklámnak egy nagyszerű bizonyítéka. Hogy az inkvizíció közel se lehetett az a gonosz intézmény, mint amilyennek oly sikerrel elhíresztelték, mutatja a mi Pallas és Révai lexikonunk is.

Mindkettő egyformán távol áll a katolikus szellemtől és a két mű szellemileg annyira rokon egymással, hogy az újabb keletű Révai át is vesz a Pallasból szóról szóra mindent, amiben a tudomány nem változtatta meg azóta felfogását. Az inkvizíció tekintetében azonban – úgy látszik – annyira más lett a tudomány tanítása, hogy míg a Pallas lexikon még rémmeséket közöl a spanyol inkvizícióról, a 30 évvel később kiadott Révai már azt írja, hogy áldozatainak száma egész fennállása alatt vagy 4000-re tehető. E számnál fényesebb cáfolat azonban az inkvizíció állítólagos tömegmészárlására még el se képzelhető.

Tudvalevő, hogy nem a tulajdonképpeni egyházi, hanem a spanyol inkvizíció volt annyira rémes. Most megtudjuk, hogy még ez is csak annyira volt „rémes”, hogy egy évben átlag mindössze 13 embert végeztetett ki (300 évig állt fenn ugyanis). Ha most tekintetbe vesszük, hogy Spanyolország majdnem kétszer akkora, mint a hajdani Nagy-Magyarország, továbbá, hogy régen más törvényszékek is sokkal könnyebben osztogatták a halált, mint ma, végül hogy a spanyol inkvizíció nemcsak az eretnekek, hanem a boszorkányok ügyével is foglalkozott, akiket százával égettek meg például Németország protestáns vidékein is még az újkorban is, akkor azt kell megállapítanunk, hogy még a spanyol inkvizíció is a régi világ legenyhébb és legirgalmasabb törvényszéke volt. Egyébként ezt bizonyítékok nélkül is tudhattuk volna, hiszen papokra volt bízva. Azt ugyanis csak nem mondhatja józan ésszel valaki, hogy akár ma, akár hajdan a papok kegyetlenebbek voltak, mint a katonák vagy az állami hivatalnokok?

Ami pedig a hírhedt kínpadot illeti, az a perrendtartás eszközei között akkor minden bírói eljárásnál szerepelt, nem pedig csak az inkvizíciónál, mint a mesterséges reklámhadjárat és a hitvány rágalmazás alapján a közhit gondolja. Említett művemben kimutatom, hogy éppen ellenkezőleg: sehol se alkalmazták a kínpadot oly ritkán és oly óvatos megfontoltsággal, mint az inkvizíciónál. Hogy a közvélemény mégis a kínpadot egy fogalomnak tekinti az inkvizícióval, az nem az Egyház, nem is a papság, hanem egészen mások szégyene.

Ez a forradalmak s így a protestantizmus természetével együtt járó rágalmazó propaganda következménye egyrészről, másrészről pedig a jósággal majdnem mindig együtt járó tehetetlenség és gyámoltalanság bizonyítéka az Egyház részéről, hogy a valósággal annyira ellenkező állítást hagyja elterjedni. A rossz ugyanis mindig propagandával dolgozik és rágalomhadjáratot folytat, míg a jó hallgat és szótlanul tűri a rágalmakat, mert szerény s hozzá van szokva, hogy a földön az üldözés az ő osztályrésze. Ezzel egyébként tele van az Evangélium.

Az inkvizíció perrendtartásában a kínpad csak akkor volt megengedve, ha a bűntény már emberileg bizonyos volt, de a vádlott mégis tagadott. De még ekkor is csak maga a püspök és egy e célból kinevezett soktagú bizottság külön engedélyével lehetett elrendelni és csak a püspök vagy helytartója és a bizottság tagjainak jelenlétében lehetett foganatosítani.

„Kínvallatás” az inkvizíciónál egyáltalán nem is lehetett, mert a vádlottat a kínpad alkalmazása alatt még kérdezni se volt szabad, s amit ekkor esetleg bevallott, az egyáltalán nem is számított. Ha a bűnös kijelentette, hogy vallani akar, azonnal abbahagyták a kínzást, elvitték a bűnöst s csak másnap engedték neki elmondani azt, amit a kínpad hatása alatt vallani akart.

A vádlottak kínzása akkor borzasztó, ha rendőrőrmesterek és nyomozók, s ráadásul a törvény ellenére végzik, mint a bolsevista és náci börtönökben, sőt – bár sokkal kisebb fokban – a végén már a Horthy-korban is történt. Ha törvényesen megengednék, de csak akkor, ha a makacsul tagadó vádlott bűnössége már majdnem teljesen bizonyos, de még ekkor is csak az igazságügy-miniszter vagy vidéken a főispán jelenlétében (az inkvizícióban így volt), akkor már koránt se volna veszélyes.

Akinek ugyanis csak egy csepp emberismerete van, tudja, hogy ilyen feltételek közepette a gyakorlatban nem is lenne kínpad, hanem az csak a törvény betűje maradna. A miniszter ugyanis, sőt még a főispánok is olyan nagy urak s annyira mással vannak elfoglalva, hogy már csak azért se alkalmaznák a kínpadot könnyen, mert ezeket a nagyurakat nem is mernék miatta zavarni.

Hogy ugyanígy volt az inkvizíciónál is, arra kétségtelen adataink vannak. A szabadgondolkodó és természetesen inkvizícióellenes Lea „Histoire de l’Inqusition” című hatalmas művében ezt írja: „Érdemes a megemlítésre, hogy az inkvizíciós eljárás fennmaradt töredékeiben a kínpadra való hivatkozás különlegesen ritka.” Például a toulouse-i inkvizíciónak az 1309-1323-as évekből származó 636 fennmaradt perirata közül csak egyetlenegyben van szó a kínpad alkalmazásáról.

Jellemző az is, hogy az inkvizíciós rágalomhadjárat a püspöknek a kínpad alkalmazásakor való jelenlétét nem tudta mással magyarázni, minthogy szadistaságból gyönyörködni akart az áldozat kínjaiban (!). Egész sereg rajzot és festményt is láthatunk, melyen az inkvizíciós kínvallatás alatt undok külsejű szerzetesek buzdítják a hóhérokat az áldozatok elleni kegyetlenségre. Az Egyház ellenségeinek ilyen fogalmaik vannak az Egyház püspökeiről és szerzeteseiről! Hogy azért voltak jelen a kínpadra vonásnál, hogy a visszaéléseket megakadályozzák és hogy a kelleténél nagyobb kegyetlenség ne történhessék, az az Egyház ellenségeinek még mint lehetőség se jutott eszébe.

Hogy az a büntetés, amelynek végrehajtása papokra van bízva, mindig irgalmasabb, mint amit az állam emberei hajtanak végre, arra is nem egy bizonyítékkal szolgál az inkvizíció története. A börtönbüntetést többnyire elengedte az inkvizíció akkor, ha az elítélt vezeklésül a Szentföldre zarándokolt. Pedig hát az akkori közlekedési viszonyok és az akkori rendőrség mellett ki tudta ellenőrizni, hogy a környékről eltűnt vádlott csakugyan a Szentföldre ment-e?

Mivel az akkori papokat se tarthatjuk olyan együgyűeknek, hogy ők viszont ezt nem tudták, nem láthatunk eljárásukban mást, mint csak azt, hogy minden képzelhető ürügyet felhasználtak, hogy az elítélteket a tényleges büntetéstől mentesítsék. Olyan eseteket is találunk a megmaradt inkvizíciós aktákban, hogy az elítélt bűnösnek, hogy öreg, beteges apját ápolhassa, addig nem kellett megkezdenie börtönbüntetését, míg apja él. Az pedig egész rendszeres dolog volt, hogy az inkvizíció börtöneinek lakói a nagyobb ünnepek tartamára több heti szabadságra mehettek.

S mindez a középkorban történt, akkor, mikor sokkal kegyetlenebb volt még az igazságszolgáltatás, mint napjainkban. A papok igazságszolgáltatása is kegyetlenebb volt, hiszen ők is koruk gyermekei voltak. De láthatjuk, hogy mivel egyúttal papok is voltak, nemcsak koruk gyermekei, sok tekintetben sokkal enyhébb volt az igazságszolgáltatásuk még a mai felvilágosult korunkénál is. Láthatjuk, hogy sok tekintetben olyan jók voltak, hogy ma egyenesen nevetnünk kell rajta.

A latin Egyház papjaitól megköveteli a cölibátust, azaz a tökéletes tisztaságban való életet. Ez a követelmény nem a „testellenes” középkor találmánya, hanem olyasmi, ami még az apostolok idejére nyúlik vissza. Bár az első évszázadokban a papok gyakran házas emberek közül kerültek ki, de felszentelésük után ezeknek is megtartoztató életet kellett élniük, vagyis házasságukat nem folytathatták. Ezért írja elő Szent Pál lelkipásztori leveleiben, hogy a püspököknek és diakónusoknak „egyszer nősült” embereknek kell lenniük (1 Tim 3,2/12), hiszen nem lehetett arra számítani, hogy olyan férfi, aki másodszor is megházasodik, megtartóztatásban fog élni. Mivel azonban a tökéletes önmegtartóztatás olyan nagy aszkétikus követelmény, mely alól az emberi gyengeség ki akar bújni, e szigorú szabályt az egyháztörténelem folyamán nem mindig és nem mindenütt tartották be. Sőt, a keleti egyház a 7. században részben fel is adta; azóta ugyanis papjainak és diakónusainak megengedi, hogy a felszentelésük előtt kötött házasságot tovább folytassák, és csak püspökeitől kívánja meg a tökéletes önmegtartóztatást. Ezzel szemben a nyugati Egyház továbbra is kötelezően előírja a cölibátust.

Lássuk végre, melyek azok az okok, melyek a papok elé ezt a szigorú követelményt állítják:

Először is az Újszövetségből világosan kitűnik, hogy a házasság nélküli élet nagy érték. Az Úr maga beszél azokról, akik „a mennyek országáért önként” mondanak le a házasságról. (Mt 19,12) Szent Pál azt tanítja, hogy a házasság ugyan jó dolog, de a szüzesség a nagyobb jó. (1 Kor 7) A házasság Krisztus és az emberi lélek egyesülésének jelképe, de a szűz ember már egészen és kizárólag abban a szeretetben él, mely egyszer mindannyiunkra vár, hiszen a mennyben nem lesz többé házasság. (Mt 22,30)

Ezért a legmesszebbmenőkig helyénvaló, hogy a pap, aki oly különleges módon egyesül Krisztussal, hogy helyette cselekszik, egyedül az iránta való szeretetből éljen. Különösen, ha meggondoljuk, hogy a pap második Krisztus, hat nagyon illetlennek a pap nősülése, hiszen Krisztus nőtlen volt, mert Ő minden lélek megváltója és vőlegénye. Így kell a papnak is minden idejét, aggodalmát és szeretetét azoknak ajándékoznia, akiket Isten rábíz, és egy magasabb módon, de valóságosan atyjuk lenni azzal, hogy őket, mint lelki gyermekeit a kegyelemben való életre szüli, és a szentségek kiszolgáltatása által az egyre tökéletesebb Krisztus-követéshez és mennybejutáshoz szükséges kegyelmet ajándékozza nekik. E feladatok mellett a pap privát családi életének nincs helye!

További okok a cölibátusra:

– Minél közelebb kerül valaki Istenhez, annál inkább maga mögött kell hagynia a földi dolgokat, és annál tisztábban kell élnie. Ezért voltak Mária, József és János apostol szűzi lelkek. Még az Ószövetségben is a legszigorúbban tilos volt a papnak templomszolgálata napjain házaséletet élni, pedig akkor csak állatokat áldoztak. Mennyivel nagyobb kell akkor azoknak tisztasága legyen, kik nap mint nap Isten Bárányát áldozzák fel Isten oltárán!

– A papnak a cölibátussal az Egyház nagyságáról és szentségéről kell tanúbizonyságot tennie. Az emberek rajtuk keresztül láthatják, mekkora kincs az Egyház, ha érette a házasság és családi élet boldogságáról is le lehet mondani. Lefebvre érsek mesélte, hogy az afrikai bennszülöttekre különösen a papok nőtlensége volt nagy hatással, akik azt tartották, hogy annak a vallásnak, mely papjainak ekkora erőt képes adni, valóban az igaz vallásnak kell lennie.

– A cölibátus állandó áldozatot követel a papoktól, és ennek az áldozatnak az Egyház számára gyümölcsözőnek kell lennie. Mivel Krisztus a világot a kereszt által váltotta meg, a pap apostoli tevékenysége is csak akkor lehet gyümölcsöző, ha élete szakadatlan áldozatból és önmegtagadásból áll.

– A cölibátus teszi lehetővé, hogy a pap tökéletesen Isten országának rendelkezésére álljon. Mindenhova szabadon mehet, ahova felettesei küldik. Munkájában nem kell családra tekintettel lennie. Ez különösen az üldöztetések idején nyer nagy jelentőséget. A tény, hogy a koncentrációs táborokban sokkal több katolikus pap, mint protestáns lelkész szenvedett, többek között, minden bizonnyal ezzel is magyarázható.

– Végezetül a cölibátus gátat jelent azok számára, akiknek nincs igazi elhivatottságuk. Előfordulhat, hogy valaki nemtelen vagy nem valódi okból akar pap lenni, mert például abban bízik, hogy így anyagi biztonságban vagy megbecsült állásban élhet. Az ilyeneket, legalábbis részben, a cölibátus elriasztja, hiszen ez az evilági élet mind teljesebb élvezetét, melyre az ilyenek vágynak, nem teszi lehetővé.

Fájdalmas tény, hogy voltak boszorkányperek is. Ezek általában ugyan nem mesebeli boszorkányok ellen küzdöttek, hanem félrevezetô ,,varázslással, ráolvasással, elátkozással, spiritiszta praktikákkal'' stb. foglalkozó személyek ellen; de sajnos egy idôszakban megjelent az egyházban is a kor babonás boszorkány-szemlélete, és az ebbôl következô ítéletek. Viszont a boszorkány-üldözés ellen, a közvéleménnyel szembeszállva elsôsorban a jezsuiták küzdöttek.

Egyébként ha kifogásod van a boszorkányok megbüntetése ellen, először is Istent pereld, ld. pl. 5Móz 18,9.

Továbbá tudnod kell, hogy míg a római jog súlyosan (pl. máglyahalállal) büntette a boszorkányokat, addig az Egyház kezdetben a boszorkányság lehetetlenségét hirdette. Tanítással és vezekléssel próbált javítani azokon, akik bűbájossággal vagy varázslással foglalkoztak, s ha ez nem használt, kiközösítette őket, hogy így akadályozza meg a boszorkányhit terjedését. A Canon episcopi (9. sz.) felszólítja a püspököket, tanítsák a papoknak és a hívőknek, hogy amiket a boszorkányokról mondanak, azokat legfeljebb csak az ördög láttatja velük álmukban. Amikor Dániában asszonyokat kegyetlen kínzással megöltek azzal a váddal, hogy szélvészt keltenek, ragályt és betegséget terjesztenek, 1080: VII. Gergely pápa levelet intézett Harald királyhoz, s megtiltotta és megbélyegezte a kegyetlenkedést; 1090: amikor Freisingben a nép 3 nőt mint boszorkányt megégetett, egy pap és 2 szerzetes tüntetőleg a templom előcsarnokában temette el őket ünnepélyesen.

Az inkvizíció csak 13. század után kezdett foglalkozni boszorkánypererkkel. IV. Sándor pápa 1260-ban előírta, hogy inkvizítor csak akkor lépjen fel a varázslat ellen, ha >>egyúttal<< nyilvánvalóan eretnekségről is szó van. Mivel a boszorkányperben a vád nemcsak a világi törvénybe is ütköző bűncselekmény, hanem gyilkosság, fajtalanság is volt, a >>világi (!) bíróság<< többnyire a római jogból átvett máglyahalállal büntette.

Itáliában és É-Spanyolországban a boszorkányperek az egyházi bíráskodás jogkörébe tartoztak, ezért szelídebbek voltak. Ezzel szemben a reformáció kiszélesítette a boszorkánypereket. Luther és társai a boszorkányok kiirtására buzdították a fejedelmeket és a városi hatóságokat. A protestáns prédikátorok kedvelt témája volt, hogy a betegségeket és a természeti csapásokat boszorkányok okozzák. Ágost szász választófejed. a boszorkányokat akkor is elégettette, ha semmiféle bajt nem okoztak. Ezzel szemben 1592-ben Kornel Loos katolikus pap emelt szót a boszorkányperek ellen. A leghatásosabb 1631: Friedrich Spee SJ Cautio criminalis c. műve volt. A pápa 1757 foglalt állást a boszorkányper ellen.

Tegnap hallottam egy jó mondást, Késsel lehet kenyeret vágni és gyilkolni. A kéztől függ, amely használja, hogy mit csinál vele. És ha gyilkol vele hülyeség és ostobaság a kést elítélni. Na ez pont olyan kérdés.

Késsel is több embert öltek meg az évezredek során, mint atombombával és több embernek van kése, mint atombombája. Kérdezhetnéd miért van az embereknél még mindig kés otthon?

A msáik pedig kicsit egysoldalúra sikeredett a kérdésed, mert az iszlám nevében szintén sok embert kivégeztek már, keresztények közül sem csak a római katolikus egyházhoz fűzödnek ostoba kivégzések, hanem pl a protestánsokhoz, anglikánokhoz és a boszorkányperek a puritánokhoz.

De még sorolhatnánk, rengeteg vérengzés kötödik a királyokhoz és mégis sok államban van monarchia. A kommunisták szintén sok embert kivégeztek és rengeteg kommunista diktatúra van a földön. A politikusok is rengeteg ember halálát okozták koncepciós perekkel és mégis vannak politikusok és ők irányítják az országokat.

Az újvilágban szerintem nem terjesztették a vallást, én úgy tudom, hogy elüldözték a területeikről az indiánokat, nem térítették őket- persze ebben nem vagyok biztos, de a Trail of Tears nem arra utal, hogy meg akarták volna téríteni őket.

A cölibátus meg papi nőtlenséget jelent és nem szüzeséget- szerintem csak nem nősülnek de nőjük teljesen legálisan és támogatott formában van. Ebben biztos vagyok, mert anyukám az Egyházmegyén dolgozik és ő mondta. De nagyon kevés papot szentelnek és nagyon sokan lépnek ki az Egyház kötelékéből pont ezért, úgyhogy nem mindenki őrül meg és lesz pedofil- csak az arra hajlamosak. Egyébként pedig nem papok közt is van aki életében nem volt nővel/férfival illetve nem szaporodik. És nem lesznek pedofilok. Illetve rengeteg pedofil van akik nem papok, van nőjük és szaporodnak is. És sokszor a szaporulattal csinálják.

Úgyhogy szerintem kicsit erőltetten próbálsz dolgok közt olyan összefüggést keresni, amik még erőszakkal sincsenek meg.

Hát én nem vagyok kimondottan az a templomba járó lélek, inkább az élet dolgaiban gyakorlom a "vallást".

Szerintem külön kellene választani a hitet és Istent a történelemtől. Pl. a keresztes háborúkra gondolok. Elég szomorú, ha akár 1 embernek is elvették az életét "Isten nevében", vagyis rá hivatkozva, de ez nem a vallást minősíti, hanem a hataloméhes embereket. Akik öltek a vallás nevében, kegyetlen, szívtelen emberek voltak, aki pedig igaz hívő, nem őket imádja, hanem az van a szívében, amit a Biblia ír. Sőt nem is kell Biblia, én sem olvasom, nálam a lelkiismeret a minden, mindig a lelkem tisztaságára figyelek és a másik emberre. Szóval ne essünk abba a hibába, hogy az öldöklő "keresztények" tetteit egyeztetjük magával a keresztény vallással. Az szép és jó, ami a Bibliában van : szeressétek egymást, ne tegyetek rosszat, érezzetek együtt egymással, stb. Kérdésedre válaszolva, ezért lehetnek sokan tagjai, mert nagyon szép tanításai vannak, arról meg nem tehet, hogy a hatalomsóvár emberek öldököltek és kínozták az embereket keresztény hitükre hivatkozva.

És azzal sem hiszem, hogy bántanának valakit a papok, ha megnősülnének és lenne családjuk. ("Szaporodjatok, sokasodjatok!") Inkább ellentmond a természetnek, hogy így kell leélniük az életüket. Valóban az anyagi érdek van mögötte: ha meghal, az egyházra marad mindene, nem a családjára. Szerintem csak erről szól a cölibátus.

Szóval próbálj meg elvonatkoztatni, és csak azt nézni, ami "meg van írva" sőt...lehet még az sem maga Isten, mert a Bibliát is emberek írták...Szóval csak nézz magadba, és mindaz a szép és jó, jóindulat, ami a szívedben van, az Isten, ott találod meg.

Azokat a középkori szörnyűségeket meg gyarló, gonosz emberek követték el...

Nem cölibátus kell...hanem viselkedni az embereknek. :)

Nem nehéz, az útmutatás megvan, hozzá lehet férni. :P

Isten egyetlen egy dolgot "vár el", de azt sem elvárja...csak így fejezem ki, az pedig az önzetlen, tiszta szeret. De akik irányítanak nem ezt képviselik, hanem az ellenkezőjét mutatják példának, de ez változni fog, mert lassan idő van. :)

üdv

25/F

LastOne.Left