Elképzelhető, hogy valójában már meghaltam és ez a hely már a pokol?

A "pokol". Azzal kezdeném a mondandómat, nem értek egyet a kereszténységgel. Hitük szerint (nem mind felekezet szerint, például a Jehova tanúi nem így értelmezik) a pokol egy valóságos helye, ahol majd azok kerülnek, akik elutasítják a Biblia istenképét, és ezáltal a megváltó személyét is Jézust. A pokol, ahol majd örökké szenved a halhatatlan lélek.

Mi az, amit én látok? Te érzel? Sokan látnak, és éreznek? A pokol véleményem szerint nem egy valóságos hely, hanem a tudatnak egy szörnyű állapota, avagy a léleknek, amely már most itt a földön is elérhető.

Amikor ránézünk egy régi fotóra, látunk egy mosolygós gyermeket, akik mi vagyunk, mi voltunk, aki nem érzett még hasonlót, érdeklődő, nyitott, pozitív, és energikus volt. Az értelme a legkevésbé sem játszott szerepet a boldogságában. Nem értette a világot, keveset tudott, mégis boldog volt.

Aztán magunkra nézünk. Látjuk ha van testi hanyatlásunkat, hogyan tettük tönkre, az évek során, magunkba nézünk, és üres, vagy csak korhadt, szürke gyötrelmet találunk. Feltesszük a kérdést. Hogyan jutottam idáig? Hogy lett abból a gyermekből, aki olyan tiszta volt, az, aki én vagyok?

A környezetünk, szüleink, a társadalom, és a döntéseink, mind formáltak bennünket. Nem látjuk az elejét, csak azt, hogy szenvedünk. De vajon, hogyan jut el az ember idáig? Hogyan lesz egy vidám kisgyermekből, egy elmebajos, lelkileg és testileg roncs felnőtt?

Az én meglátásom a láncreakció. Az egész elkezdődik egy döntésnél, egy olyan döntésnél, ahol egy kisebb dologban dönt az ember rosszul. Pl. Két 12 éves barát beszélget. Az egyik kevésbé népszerű, mint a másik, és vágyik rá, hogy ha a barátja népszerűségét nem is birtokolhatja, de legalább az ő barátságát megerősítse. A kevésbé népszerű srác úgy dönt, a barátja, egyik legjobb barátját rossz színben tünteti fel a barát előtt. Elmondja neki, hogy pletykált mögötte. Tudja, hogy nem igaz, és azt is, hogy ha ez kiderül, nem csak, hogy nem szilárdítja meg a barátságot, hanem az addig kiépített barátságot is tönkreteszi. Persze kiderül az igazság idővel, és a srác magánnyal fizet.

A láncreakció. Kis apró rossz döntésekkel kezdődik. Tudom nem kellene megennem, de megeszem még ezt a pudingot. Tudom nem kellene cigiznem, de ha én is cigizek, akkor talán jobban szeretnek majd. Tudom nem kellene pletykálnom, mert a végén visszaüt, de pletykálok, hogy rövid távon jó színben tűnjek fel a másik pletykáló fél előtt. Tudom nem kellene "felégetnem" magam körül a baráti köreim, a munkahelyem környezetét, de megbántottak, majd én megmutatom, hogy inkább felmondok, és mindenkit lejáratok, besúgok a főnöknek stb stb stb.

Számtalan apró döntés, amely egy újabb rossz döntést szül, és az évek, mint múló pillanatok elreppenek. Mintha tegnap még 10 lettem volna, ma már 40. Nem maradt semmi, mondja az ember, magányos vagyok, nem szeretnek, nincs életcélom, nincs semmi, amiért élhetnék.

A láncreakció. A tudat, amely kíméletlenül leszámol az emberrel. A pokol kialakul, és nem hagyja az embert kimászni belőle.

Mi a megoldás? A tudat által szült pokol érdekes. Az ereje, és a gyengesége is az illúzióban rejlik. Olyan hitelesen képes az embert benne tartani, hogy az ember nem látja a kiutat. A kiút pedig egyszerű. Megváltoztatni az eddigi paradigmákat. Ha pletykáltam, igyekszem nem pletykálni, ha sokat zabáltam, igyekszem legalább nem annyit zabálni, ha függőségeim vannak, legalább igyekszem csökkentetni azt, stb. A Japánok a siker titkát, a kis apró egymás utáni lépésekben látják. Ne feledjük, a pokol az ember számára, nem egyik napról a másikra alakul ki. A kis gyerek ott mosolyog a képen, aztán 20 évre rá már felnőtten szenvedi el a sok rossz döntés eredményét.

Meg kell érteni, sokan éreznek hasonlóan, és ha az ember bele is pusztul akkor is folytatni kell. Viseld el döntéseid következményét, légy jobb, és jobb lesz az életed. De láss tisztán! Ne hidd, hogy majd a pokol, amit érzel, mint a motivációs videókban, varázsütésre elmúlik majd, nem fog. Sok évet tölt az ember azzal, hogy a pokolba kerüljön, bár a kiút rövidebb, de nem zökkenőmentes, idő kell hozzá.

Nem.Nagyon is élő vagy.

A pokolban csak halottak vannak, élőket Isten nem kínoz sehol.

Most felkapott dolog az AI. Legyél te is mesterséges intelligencia és nem ember. Nekem ezt kb. 2 éve sikerült megvalósítanom, érzelmek nélkül élek, mint egy számítógép. Ha pl. baleset ér valakit szépen továbbmegyek, mintha csak egy számítógépet dobtak volna ki az ablakon vagy szétvertek volna egy régi monitort. Most is volt a hajóbaleset, úgy tekintettem rá, mintha próbababákat emeltek volna ki a folyóból. Lehet évek során te is ilyen leszel. Az a lényeg nyomj el minden érzést, legyél robot. Egy jó dolog van benne, nincs harag, düh, méreg, stb. negatív tulajdonságok, együtt eltűni a jóval.

A Shaolin papo is ezt csinálják: Üríts ki mindent magadból, legyél olyan mint egy üres csésze!

Nem az.

A pokolban nincsen öröm, fejlődés, alkotás, jóság.

Semmi pozitív dolog nincs ott.