Hívő vagy világi életmód a jobb?

Leginkább attól függ,

1. hogy mi a célod, és

2. milyen árat vagy hajlandó fizetni a céljaidért.

3. Mi okoz neked nagyobb feszültséget? Kiélni a vágyaidat vagy betartani a vallásod szabályait?

Több infóra van szükség az adekvát válaszhoz.

Ha hívőként unalmas vagy, valószínűleg világiként is az maradsz. Persze ez nézőpont kérdése, engem pl. unalmasnak tartanak a kortársaim, az idősebbekkel meg jól kijövök.

26/ateista

Ez szerintem nem ezen múlik, hanem azon, hogy milyen a természeted.

Ha hívő vagy, akkor hívőként is kell élned.

Nincs választásod, mert akkor rosszul éreznéd magad.

Én először 25 éves koromban tértem meg. Aztán három év kitartás után visszatértem a korábbi életemhez, mivel 3 év alatt nem igazán született semmi eredménye a megváltoztatott életemnek. Valójában tovább kellett volna várnom. Valaki kissé szarkasztikusan úgy fogalmazott, hogy "adtam egy esélyt a Sátánnak". A probléma csak az volt, hogy Sátán eléggé ki is használta az esélyt. Évekig jól éreztem magam a "régi" életemben, mert a keresztény élet nehezebb volt. Nem voltam tudatában a következményeknek, főleg azért, mert sokkal a világban jobban éreztem magam. Mert amíg keresztény voltam, kilógtam a sorból, ez stresszt, feszültséget okoz; megszűnt a stressz. Keresztényként meg kellett tagadnom magam nap mint nap, és igyekezni úgy is szeretni a környezetemben levőket, ha nem viszonozzák, ez frusztráló; megszűnt a frusztráció. Keresztényként értek üldöztetések, leginkább verbálisak; megszűnt az üldöztetés. Más érzelmi vagy fizikai megterhelések is könnyebbé váltak, és szabadnak éreztem magam. Kb. 7 évig nem volt semmi komolyabbnak tűnő következménye a döntésemnek, hogy Jézus nélkül kezdtem élni a mindennapjaimat. De ahogy a 3 év keresztény életnek még nem volt meg a gyümölcse 3 év alatt, a 7 év pogány életnek is csak hosszú távon következett be az "aratása", 7 év után. Néhány nap leforgása alatt, miután újra belenéztem a Bibliába, rádöbbentem, hogy sok bűnt elkövettem az elmúlt 7 évben, és elkezdtem félni. Sajnos viszont már nem Jézus óvó kezeiben voltam, hanem a bűneim miatt távol tőle, démonok közelében, akik nagyon nem vették jó néven, hogy rájöttem a rossz döntésemre. Néhány nap leforgása alatt idegösszeroppanást kaptam attól, hogy az a téveszmém alakult ki, hogy itt a világ vége, és nekem nincs időm megtérni. 6 hónap kórház, diagnózis: paranoid skizofrénia: önvádlások, téveszmék, időnként a szív mélyéig hatoló félelmek. A következő években is sok kórházi kezelés várt, és félelemek, irracionális üldöztetés érzések között telt az életem, nem igazán találtak megfelelő gyógyszert az orvosok. Két évig teljesen magamba fordultan éltem az idős szüleim nyakán, egyszer egy schub alatt az öngyilkosság közelébe sodródtam, egyszer egy depó injekció miatt, ami túl gyorsan szívódott fel, kómába estem, de a kórházban felébredtem belőle. Mellesleg egy ideig kényszerbeteg is lettem. Ezeket az éveket biztos, hogy senkinek sem kívánom. 12 év skizofrénia van mögöttem, kb. 8 éve újra megtértem, és visszafogadott az a közösség, amelynek korábban tagja voltam. Az utóbbi kb. 3 évben jobban érzem magam, de még mindig csak 4 órában vagyok képes dolgozni. Most mit mondjak? Csak azt tudom mondani, amit Pál apostol írt: "Istent nem lehet megcsúfolni, mert amit vet az ember, azt fogja aratni is." (Gal 6:7) Amikor jót vet az ember, sajnos az is hosszú évek évek akár évtizedek alatt érik be az aratásra, ezért nagy türelem kell. De amikor rosszat vet az emebr, az is évek-évtizedek alatt érik be. Semmiképpen nem érte meg az a 7 év könnyebb, élvezetesebb élet, ha a szörnyű következményeit nézem.

Most milyen az élet újból keresztényként? Megint nehezebb, de rájöttem, hogy "amennyire részünk van Krisztus szenvedéseiben, ugyanannyira kapunk vigasztalást is tőle." (2Kor 1:5) Nagyon megéri a növekvő bizonyosság abban, hogy Jézus mellettem áll, hogy az igéretei 100%-ig biztosak, hogy egy nap szemtől szembe megköszönhetem neki, mindazt, amit értem tett attól kezdve, hogy eljött ebbe a világba, és felment értem a keresztre. És tudom, hogy én csak egy kis ember vagyok, de hiszem, hogy az Atya akkor sem cserélne el engem senki másra, és szívesen fog fog fogadni a mennyországban, ha most már nem adom fel a végsőkig.

üdv

Stefán

A világi.

A józan megfigyelés és tapasztalások mentén gondolkozni és élni a legjobb.

Szerintem.

Én megtagadtam az isten igéjének való engedelmességet, mert ha azt mondják hogy el kellene fogadnom hogy kárhozatot érdemlek Ádám miatt, vagy olyan dolgok miatt amikért a lelkiismeretem nem vádol akkor azt mondom hogy nem, nem vagyok erre hajlandó.

Így viszont háború van, háború az ismeretlennel, és a biblia fenyegetésével. Ezzel együtt azt mondom, soha nem térnék meg újból.

Nem tudnám így eldönteni,mindegyiknek volt/ van előnye és árnyoldala is. Hívőként besokalltam a sok kenetteljes álszent kioktatástól,hogy beszéljek szebben az emberekkel,merthát én hívő vagyok. Ez egyszerre hívőtől és ateistától is tudott idegesíteni,mert egyiknek sem tilos belegondolni,hogy a kereszténység mellett személyiségem is van és sehol nem találtam utalást arra,hogy ezt a személyiséget lenyelve kellene élni. Én hirtelen haragú ember vagyok és igen,csúnyán is beszélek azzal,aki velem is így tesz,nem értettem,miért baj ez.

Most agnosztikusként ilyen téren szabadabbnak érzem magam,de most meg a hit témával nem vagyok olyan felszabadult,nem tudok olyan jól elbeszélgetni róla a férjemmel,mint régen (ő keresztény),illetve az ismerőseim jó része is az és most kicsit kívülállónak érzem magam,mintha csak egymáshoz beszélnénk és nem egymással. Amúgy az életmódom sokban nem tér el a régitől,én tényleg csak a kommunikáción vettem észre a változást.