Üdvözülhet az, aki nem vágyik örök életre?

Annyiból tökéletes, hogy az ember örökifjú, sosem beteg, minden sérülése hamar regenerálódik vagy sérthetetlen, és nem követhet el bűnt. Egyébként lehetnek vágyai, céljai, érzései.

Én ugyan csak 36 éves vagyok, de ismerek időseket, akik sajnálják, hogy fogytán az erejük, de egyáltalán nem életuntak.

Szalad az idő, nem fékezhető,

Ha az élet útján mész.

Múlik az idő, tűnik az erő,

Kopik a sok alkatrész.

Forog a kerék, közeleg a vég,

Elbúcsúzni oly nehéz.

Bár valóra válna sok-sok ember álma,

Amit ez a dal idéz!

Jó lenne százhúsz évig élni,

S nem, mint a gyertya gyorsan égni,

Kétezer-nyolcvanat megérni,

Mely új csodákkal vár és hív.

Hogy egyszer így lesz bízzunk benne,

Igazi mégis akkor lenne,

Ha minden százhúsz éves fejhez,

Járna egy húsz esztendős szív!

Ugye ez a tipp, mit elmondtam itt,

Nem is olyan rossz dolog.

Némi fejtörés, kísérletezés,

Bizonyosan menni fog.

Nagy fizikusok, bölcs professzorok,

Sok-sok tudás társaság,

Hogyha ezt kutatnák, nem az a gondom már,

Hogy szebb lehetne a világ!

Jó lenne százhúsz évig élni...

#12 Az előző kérdésedre írtam hogy pont fordítva kell valahogy lennie, erre:

"Ennek akarása semmilyen formában nem egoizmus? Pontosabban fogalmazva, képes az ember kizárni az egoját, megölni magában az "óembert", és így vágyni az öröklétre? És nem az életösztön, a testi késztetések táplálják továbbra is ezt a vágyat?"

Hát hogy szerintem sehogy másképp nem megy csak ha sikerül kizárni az egot, amire itt és most nem hiszem hogy képesek lennénk, talán valahol a halál pillanatában dőlhet el a kérdés. Szóval ezt magára az üdvözülésre értettem, te viszont azt kérdezted lehet-e így vágyni rá.

"De akkor igazából nincs is más választásuk, mint a "bizalommal ráhagyatkozás". Legalábbis más észszerű választásunk nincs."

Ott (mikor meghalunk) már nincs, de itt még van, mert mondhatjuk azt is hogy nincs semmi ezután, és nincs bennünk semmi ami továbbvihető. Nem az a lényeg hogy valaki hiszi a túlvilágot vagy sem, hanem hogy csak aszerint tudunk élni amilyennek hisszük a világunkat.

Az igen, az abban a formában hogy túlélésre, tovább élésre vágyik valaki az valóban lehet csak életösztön. Tudom, hogy Jehova Tanúi abban hisznek hogy emberként élhetünk tovább itt a Földön, de abban a formában ahogy ők gondolják, azt sem egoizmusnak látom, mert ha jól vettem ki a mondandójukból ők egy nagy szeretetközösségben létező "szolgálatot" látnának el ebben az örök életben. Nem lenne benne félelem, fájdalom, veszteség, elmúlás, mindaz ami egy mostani embert nagyon is meghatároz, szóval eléggé más minőségben léteznének az emberek. Ez elviekben nem annyira tér el az "öröklétes" verziótól. Pl. ha a testnek semmi jelentősége, akkor mindegy hogy van vagy nincs. Nem az elképzelésünk számít, hanem a szándék. Kívánhatja az öröklétet vagy az örök életet is magának valaki halálfélelemből, és az is lehet hogy valaki abban hisz hogy meghal és megszűnik teljesen, de mégsem eszerint él.

Képes nem egoizmusból vágyni az ember az öröklétre, csak ez inkább azt jelenti, hogy vágyik arra a formájára amiről tudja hogy most nem lehet olyan. Csak nagyon próbálkozhat. Érzi az anyagi létének súlyát, vágyik az útja végére és tudja hogy az nem a lépések számán múlik. Sok ember érzi úgy, hogy egyszerűen nem itt van a helye. Egyszer hallottam is ilyet egy misén, azt mondta a pap, hogy mi itt csak zarándokok vagyunk. Szerintem ez jól hangzik. Olyan köztes, valahonnan valahová tartó, mindig úton levő, és hát legtőbbször elég fárasztó. Közben lehet szép az út, meg néha jó is elfáradni, de nem érzed úgy hogy megérkeztél, itthon vagy, és szerintem az emberek erre vágynak, ezt az érzést akarják. Hogy ki hogy képzeli el, az azért tök mindegy mert úgyse tudjuk elképzelni, úgyhogy ebben senkinek sem lesz igaza. Kivéve nekem ebben. :D

Viszont ha nagyon ragaszkodunk az útközbeni dolgainkhoz, akkor elfogy belőlünk amit továbbvihetnénk, és mire lekopik rólunk ez a test, valóban nem marad semmi. Ez a végleges halál szerintem. Ha más dolgoknak élünk, vagy ha mást tartunk fontosabbnak, ha egyáltalán úgy gondoljuk vannak fontosabb dolgok mint az anyagi világhoz köthető dolgok, akkor esélyes hogy marad valami. A "ráhagyatkozást" pedig ez esetben arra értem, hogy annak ellenére is ez utóbbi szerint élsz, hogy meg van az esélye annak is hogy ebben tévedünk. Ez a hit. Vagyis én így képzelem.

Nagyon nem ástam bele magam egyik vallásba sem, csak amiket eddig hallottam azokkal az elképzelesekkel mind úgy voltam, hogy igen, akár úgy is lehet ahogy ők gondolják, és én komolyan gondolom, hogy ez a lélek, halál, túlvilág témakör olyan amiben mindenkinek lehet igaza, még akkor is ha látszólag ellentmondásos dolgokról van szó. Szerintem működhet a reinkarnáció, az újjászületés, a felemelkedés, és a teljes megsemmisülés ugyan abban a rendszerben. Meg tényleg nem az számít mit milyennek képzelünk el.

Én is úgy látom, hogy a bizalom-hit-szeretet nagyon hasonló belső mozgatója lehet az embereknek. Mindig úgy képzeltem, hogy az jelenti az Istenben való életet amikor valaki akkor is aszerint élne ha nem lenne Isten. Szóval ha valamilyen lehetetlen módon bebizonyítanánk hogy Isten nincs, akkor is tartanánk magunkat a krisztusi élethez, akkor is azt gondolnánk hogy van alap értékrend amitől nem térhetünk el. Ahogy ennek része lenne egy alap bizalom a másik ember iránt, és ezt akár a szeretet egy formájának is lehetne nevezni. Ezekből pedig következik az is, hogy nem az határozza meg a viselkedésünket hogy mit gondolunk mi vár a földi élet után, ez az amit te is írtál, de én ebbe a ráhagyatkozásba azt is bele értem, hogy azt is elfogadnám hogy semmi sem vár a túlvilágon, nem azt hogy semmi sincs, hanem hogy nem lehetek része, és elfogadnám ha így lenne, de akkor sem élnék más életet.