Krisztus hívők! Megosztanátok velem életetek legnagyobb bizonyságát?

1996. április 14-a vasárnap. Ez a nap volt az ÉLETEM első napja.

Isten ekkor tett velem csodát, mely teljesen megváltoztatta az addigi létemet. Felfogásomat, gondolkodásmódomat, cselekedeteimet, érzelmeimet. Ettől a naptól kezdődően már nem olyan ember voltam, mint egy nappal korábban. Elindult egy visszafordíthatatlan folyamat, amelyet az Úr nevének vonzásaként ismerünk.(????)

Ezen a napon döbbentem rá arra, hogy van valami, amit eddig nem ismertem, és íme, aznap fényt láttak szemeim, és meghallottam olyan valamit, amire eddig nem figyeltem soha. (Ez 12:2) Ekkor ismertem fel azt, hogy Jézus Krisztus él! A maga teljes valóságában.

Megtértem. A délelőtti istentisztelet végén az első felszólításra még kategorikusan elutasítottam ezt a lehetőséget. Egy belső hang azt mondta van más, amivel foglalkoznom kell, nem érek rá most új problémákkal foglalkozni! Sokat olvastam, kedvenceim közé tartoztak az előző életek, jövendő életekről írt könyvek, a természetfeletti és UFO tartalommal bíró szakirodalom. Az addigi életvitelem még saját magam által sem volt átlátható. Viszont ha valamire azt mondtam, igen, az mindég igen volt, akkor is, ha ez később a saját káromat jelentette.

Bár nem volt fogalmam arról, mit is teszek, de egy belső megfoghatatlan és megmagyarázhatatlan erő a második dicsérő ének utáni felszólítás után szinte futva vitt ki a lépcsőkön át a színpad elé. Akit megkértem arra, hogy kísérjen ki sok lépéssel utánam jött. Országos istentisztelet volt a Budapest Sportcsarnokban mintegy 11.200 ember részvételével. Az imából csak arra emlékszem, hogy több mondatrészt nem sikerült elmondanom. Mintha a fogaskerekek elakadtak volna, mintha nyelvtörő ismeretlen dialektusban kellett volna szólnom. A tömeg éljenzése sem hatott el a tudatomig. Aztán ismét a helyemen voltam.

Ismerősömet - aki az 1970-es évek végén társam is volt minden tekintetben – ebédelni hívtam. Régen nem találkoztunk, nem kommunikáltunk egymással. Csak az ő kedvéért mentem el egy általam ismeretlen közösségbe. Tájékozódni felőle, beszélgetni a közös ismerősökről, és egy kicsit informálni magamról. Az egész napom üres lett volna, nem volt célom, programom. Az étkezés közben a rosszul alakult múltamat elemezve, felszínre tört a keserűség, amely a szívemből szólt. Most már tudom, hogy akkor kegyetlen, önpusztító életet éltem.

A kezdetekben telve voltam sikerélményekkel, és önmagamnak megmagyarázva a jótevő képében díszelegtem. Egy ideig, amíg a csúcsra nem értem. Addig volt miért, de azután rabszolgasorssá vált. Elértem a testi fejlődőképességem, lelki tűrőképességem határait, csak őrült tempóban gyötörtem magam, de már nem leltem örömöt benne. Belevetettem magam valamibe, amit fiatal felnőtt korban nem tettem. A szexualitás, az érzékiség rabja lettem a másik nem irányában. A test börtön lett számomra. Bárhogy igyekeztem még jobb lenni, feljebb emelkedni, mindez lehetetlennek tűnt számomra egy idő után. A keserűség és a tehetetlenség fogságában már a megváltó halálról ábrándoztam. Vágytam utána.

Mintegy végkifejlet, megismertem egy özvegyasszonyt, (aki most a feleségem) akinek az ujjára karikagyűrűt húztam és összeköltöztünk. Ettől a pillanattól kezdve nem érdekelt a másik nemmel való kapcsolat. Igyekeztem hűséges lenni, és ez életemben először sikerült is. Mégis a nézeteltéréseink sokszor hetekre, hónapokra eltávolítottak minket egymástól szó szoros értelemben. Ilyenkor visszaköltözött szüleihez. Ez az időszak is egy ilyen volt. Egyedül voltam és ez már nagyon nem hiányzott nekem. Tizenhat éve váltam el, de lassan nem tudtam elviselni az egyedüllétet, a magányt. Nyalogatva sebeimet érzelegtem ebéd után. Elegem volt mindenből. Válaszút előtt álltam. Visszamegyek a már gyűlölt múltamat folytatni, melynek a végén ott vár a halál – hiszen már azt kerestem – vagy erőt veszek és folytatom a sziszifuszi harcot élettársammal. Továbbra is vállalva a szeretetlenség és a magány érzéseit.

Egyre többet beszéltem magamról, elmerültem az emlékek keserű-gyűlöletes képeiben, elővett az érzelgősség. Sajnáltam, és sajnáltatni akartam magam, mégis a 22-es csapdájában éreztem létem. A gondolatok szavakba fűzésével egyre nagyobb terhet éreztem magamon. Egy óra elteltével ez a teher elviselhetetlen mértéket öltött. Oly súllyal nehezedett rám kívülről, melyet szinte emberfeletti erővel tudtam csak vállaimon elhordozni. Minél többet beszéltem, annál jobban gyötörtem érzelmeimet, úgy érezvén, hogy belülről a mellkasi részen szinte robbanásig feszült a helyzet. Néha el-elsötétedett a világ. A fejemben teljes káosz uralkodott. A gondolatok, mint éles, szúró, feszülő valamik álltak tótágast. A világ legöregebb emberének éreztem magam.

Ismerősöm megkérdezte, van- kedvem a délutáni istentiszteletet is meghallgatni. Beleegyeztem. Visszaérkezésünk után még folyt a személyek felé való imaszolgálat, engem is odavitt. Kérdés előtt álltam. Melyik utat válasszam? A Komárom-Esztergom megyei pásztor ima előtt közölte, hogy ne várjak azonnali választ, lehet, hogy csak egy pár nap múlva kapom meg. Azután fejemre tette kezét és segítségül hívta az Úr nevét, elé vitte problémámat.

Csak később vettem észre, hogy én voltam az utolsó ember, akiért imádkoztak. Felültem az oldallelátóra, előttem volt a teljes aréna az embertömeg hullámzásával, de csak magammal voltam elfoglalva. A teher, melyet hordoztam elviselhetetlen volt, elhomályosított mindent. Megtörtem. És ekkor történt valami. Egy szempillantás tört része alatt eltűnt minden borzalmas érzés! Csak ültem megkövülve és nem akartam elhinni azt, ami történt velem. Lelkemben csodálatos békesség, a lég szabadon áramlik át bensőmben. A terhek nyomát sem találtam. Ültem, de mégis azt éreztem, hogy lebegek! Ezt az érzést sohasem tapasztaltam. Még rá is tekintettem a székre, hogy ott van-e. Megtapogattam karjaimat, de valóságosnak tűnt minden. Az is volt. Ilyen éles testi és lelki kontrasztot a rossz és a jó között akkor éreztem először. Még ma is hihetetlennek tűnik számomra mindez! A békesség nem üresen, hanem szeretettel töltve ölelt belülről, kívülről is magához. Minden oly tökéletes volt. Csak sóhajtozni tudtam.

Csak később jöttem rá, hogy az volt az a pillanat, mikor Jézus megbocsátotta minden bűnömet (4 Móz 14:18), nevemen szólított (2 Tim 1:9), beírta nevem az élet könyvébe, levette rólam minden terhemet. (Mikor e sorokat írom, a Szent Szellem ereje megérintett, és elementáris erővel keserves zokogásba török ki. Amikor levegőhöz jutok, újra és újra köszönetet mondok az Úrnak! Áldassék az Ő neve minden ember szájából! ) Ez a nap volt az első, hogy az Úr velem vacsorázott ígéretéhez híven (Jel 3:20). Mert úgy szeretett, hogy önmagát adta oda érettünk, (Tit 2:14) hogy aki hisz őbenne az el ne kárhozzék, hanem örök élete legyen (Ján 3:16). Azóta a Békesség Istene velem van rendíthetetlenül (Ésa 41:10, 4 Móz 25:12, Bír 6:24). El nem távozik tőlem.

A történtek teljesen hatalmukba kerítettek. Döntöttem, hogy bármi lesz is, de ennek a végére akarok járni. Ez a természetfeletti erőmegnyilvánulás felvillanyozott és vonzott magához. Tudni akartam mi ez, benne akartam lenni. Azelőtt sokfélét olvastam a természetfelettiről. Megtapasztaltam egy háromnapos agykontroll tanfolyam alatt, hogy igen is van, és működik. Szemtanúja voltam, mikor Gyurcsok Ferenc természetgyógyász összejövetelein megjelentem, hogy életenergiával töltsön fel. Több UFO konferencián is részt vettem, melyben alkalmanként a bibliára hivatkoztak. Nagyon sokszor lefekvés után mikor lementem alfába azt kértem, hogy értem is jöjjenek el az UFO-k, hívtam őket. Az eszemmel akartam felfogni, de nem sikerült.

Mindent félrerakva csak ezzel kezdtem el foglalkozni. Jártam a HIT Gyülekezete istentiszteleteire a Folyondár utcába heti két alkalommal, heti egyszer a Dohány utcába a frissen megtérők részére adaptált istentiszteletekre. És minden alkalmat megragadtam, hogy ott lehessek a gyülekezet bárminemű összejövetelein. Úgy a Fradi pályára, mint a Budapest Sportcsarnokba. Hamar találtam szolgálótestvéreket is, akik idejük egy részét rám áldozták, tanítván az igét, rámutatva a követendő magatartásra, és kérdéseimre igaz válaszokat adtak. Előkerestem a bibliát, majd újat véve elkezdtem 25 év után újra olvasni. Elejétől fogva a végéig. Azóta újra és újra kezdem, ha az utolsó betűig eljutottam. Elkezdtem vásárolni az ajánlott szakirodalmat, és szinte falom őket egymás után.

Meg megismerkedtem a bűn formáival, és Isten erejével, szeretetével, hosszútűrésével ellent tudtam állni neki.

Két héten belül megkeresztelkedtem, így testem nyitva állt a Szent Szellem befogadására.