Keresztény emberek, ti hogy tértetek meg?

Római katolikus családban nőttem fel, így nevelkedtem, minden vasárnap templomba jártunk, az étkezesek előtt hálát adtunk, stb. De kb. ennyi is volt az egész. Amikor kicsit nagyobb lettem, a szüleim akkor tértek meg igazán, és totál megváltoztak, ami kicsit frusztrált. Úgy éreztem, túl sokat beszélnek Istenről, sokat mentek keresztény programokra, apukám nagyon sokat olvasta a Bibliát, stb... de persze nem csináltam ebből ügyet, habàr nekem nem volt olyan mély hitem, mint nekik, de azért továbbra is mentem velük a templomba, ministráltam, elsőáldozó lettem. Felsőben viszont csúfoltak engem a vallásunk miatt. Faluban lakom, és itt elég kevesen járnak templomba, elég kevesen hisznek, ez ilyen gáz dolog errefelé, a korosztályomból én voltam az egyetlen, aki rendszeresen járt a templomba, elég rosszul esett, és akkoriban nem tudtam megvédeni magam, persze a suliban elég hamar rájöttek, hogy engem kicsinálhatnak ezzel. Én pedig úgy kezdtem, minek csináljam ezt, ha csak sérteseket kapok érte. Persze, hittem én Istenben a magam módján, de a középsuliban már eltitkoltam, mert féltem, ugyanaz lesz, mint általánosban. Gyakran volt téma a vallás, főleg, amikor katolikus suli lettünk, sokan kifejezték a nemtetszésüket, gúnyolódtak a hívőkön. En pedig soha nem védtem meg a hitemet. Amit utólag rettenetesen szégyellek. 12.-es voltam, amikor mélyebben kezdtem érdeklődni a kereszténység iránt, mély Istenkapcsolatra vágytam. Májusban elmentem anyával egy karizmatikus dicsőítésre egy városba, ahová már régóta rendszeresen havonta járt. Nagyon tetszett, szép élmény volt. Elkezdtem keresztény weblapokat, blogokat olvasni, ahol megérintett az, hogy fiatalok tesznek tanulságot a hitükről, nem szégyellik. Júniusban is elmentem a dicsőítésre, majd bejelentkeztem a Lelkes Napok tàborba. Na ez a tábor volt az, ami teljesen átformált, ahol végre megkaptam azt a mély Istenélményt, amire vágytam. A Szentlélek hihetetlen erővel érintett meg, itt tértem meg igazán, és itt fogtam fel azt, mit is tett értem Jézus. Azóta naponta imádkozom, naponta olvasom a Bibliát, és már nem szégyellem a hitem.

19/L

Biztos ilyen sztorikat vársz hogy félcsöves drogfrüggő sorozatbetörő voltam aki egyszer kórházba került és majdnem meghalt, de a halálos ágyán megtért, és azóta van egy sikeres vállalkozásom, megházasodtam, és van 5 gyerekem, aki mindegyik kitűnő tanuló, élsportoló, és még hangszeren is játszik...

Az enyém az uncsi sztori. Református családból származom ahol jártunk tempomba meg konfirmáltam is, meg családi alkalmakkor a Biblia is előkerült... De nem állt össze a kép, igaz nem is foglalkoztam vele. Gondoltam hogy ez egy életstílus hogy betartjuk a tíz parancsolatot meg imádkozunk...

Egyetemista voltam amikor először hallottam az Evangéliumot úgy hogy nem rébuszokban mondták el (mint ahogy templomban szokták mindig!), hanem 3 percben, tömören. Kicsit vicces utólag, mert a misszionáriusokat akikkel beszélgettem kicsikét le is néztem hogy ők nem beleszülettek ebbe, hanem utólag tértek meg, és a tárgyi tudásuk kevesebb is volt mint az enyém (mármint nem Bibliával hanem pl. egyháztörténettel kapcsolatban). Illetve voltak "segédmisszionáriusok", akik nem rég tértek meg, és még az Apostoli Hitvallást se tudták ledarálni, őket végképp lenéztem.

De mindenesetre bogarat ültetetk a fülembe, olvastam sokat a Bibliát, meg rengeteg más keresztyén könyvet (Cseri Kálmán meg Philip Yancey a kedvenc íróim), meg Youtubeon is néztem ilyen témájú videókat... Youtubeon találtam amerikai prédikátorokat akik kiállnak az utcára, igazából nem mondanak semmi durvát (csak ugyanazt a 3 perces Evangéliumot amit én is hallottam), mégis mindig anyázzák őket, ez se hagyott békén engemet hogy mi a baja az utca emberének, mi az ami ebben az egészben olyan nagy dolog...

Párszor meg is rökönyödtem hogy mik vannak a Bibliában (pl. Pál Apostol azt írja hogy a test a Szentlélek temploma, ezért ne szexeljünk össze-vissza). Márpedig férfiúként pont a női test volt az a dolog amin a legtöbbször járt az eszem. Ez amúgy emlékeztetett arra amikor gyerek voltam és a tíz parancsolatot tanultuk hittanon, és akkor mennyire megdöbbentem hogy benne van hogy "tiszteld apádat és anyádat", hiszen hát ölni nem öltem, lopni nem loptam, de ez a parancsolat akkor különösen nagy kihívásnak tűnt gyerekként...

Igazából nem tudom egy ponthoz kötni a valódi megtérésemet, egy folyamat volt. Néha úgy érzem ma is hogy megtértem ugyan, de a megszentelődés (=hogy olyan legyek mint Jézus) nagyon nehezen megy. Mint amikor Pál Apostol írja hogy vannak azok a keresztyének akik "tejet isznak" meg akik "kemény eledelt esznek". Én valahol a kettő között érzem magam.

Nincs ilyen, hogy egyszer csak "megtér" valaki.

A megtérés egy folyamat, ami egész életen át tart. Aminek vannak olyan részei, eseményei, ahol az ember jobban megtapasztalja Isten kegyelmét.

Nekem ilyen volt a bérmálásom, aztán középiskolás koromban a római zarándoklat, több lelkigyakorlat, a krakkói ifjúsági találkozó, stb.

#3

Na igen, attól függ melyik egyház teológiáját nézed, te a katolikus álláspontot írtad le...

A "klasszikus" protestáns álláspont szerint van egy megtérés (ami hogy pontszerű vagy folyamatszerű szintén attól függ kit kérdezel), utána meg megszentelődésnek hívjuk azt amikor "befogadtad" Krisztust a szívedbe, de "növekedsz a hitben", vagy egyre jobban olyan leszel mint Krisztus, vagy hogy is fogalmazzak...

Szerintem mondjuk szőrszálhasogatás ez az egész, ha bízol Krisztusban, megbánod a bűneidet, és ez megmutatkozik a cselekedeteidben is, akkor jó úton vagy, nincs is min vitatkozni.