Kedves Istenhívő Emberek, az élet viszontagságaiban éreztétek már, hogy elfáradtatok, és nem úgy imádkoztok, nem tudtok úgy szeretet teljesen fordulni a világ felé, ahogyan azt kell?

Hogyne lett volna. Bár velem olyan szörnyű dolgok nem történtek, mint veled.

Nézd, azt senki sem tudja neked garantálni, hogy tényleg van Mennyország. De hinni lehet benne, és abban is, hogy egyszer majd találkozni fogtok. Fontos az erős hit! Ami néha megrendül, de ez hozzátartozik a dologhoz, mert emberek vagyunk, és érnek minket bizonyos hatások. Fel a fejjel, Isten akkor is veled van, ha nem érzed - sőt, főleg akkor van veled :-)

Kedves Kérdező!

Minden ami épít, buzdít és vigasztal, az mindig az Istentől jön!

Azok a gondolatok, amelyek rombolnak, elkeserítenek és kétségbe ejtenek, pedig a gonosztól jönnek.

Mindenkinek meg kell tanulnia, azokra a gondolatokra és késztetésekre figyelni, ami pozitív, ami pedig rombol és elkeserít, kétségbe ejt, azokkal minimálisat.

A testi-lelki gyötrődések fokozódása ellen végleges megoldást nem lehet találni a földön. Legtöbb ember pontosan azért választja a jelen gondjai ellen a bódulatot, mert elviselhetetlennek tűnik számára annak békés elviselése. Pedig hát, a bódulat sehová sem vezet.

Ide idézem, Jézus hasonló helyzetben lőv embernek mit válaszolt, a problémájára:

"Azok a tervezgetések, amelyek az emberi élet természetes folyamatához tartoznak, gyakran adnak alapot különböző ártó erőknek arra, hogy idegfeszültségeket váltva ki, elkeserítsék életeteket.

Minél nagyobb, minél ijesztőbb a rád váró szenvedés súlya, annál jobban kell szűkítened azt a területet, amit át akarsz látni. Ezt valamikor így fejeztem ki: „Elég a mának a maga baja! A holnap majd gondoskodik magáról! (Máté 6:34)” Tudnod kell tehát, hogy nagyobb ERŐ, HATALOM az, Aki benned van, mint ami rajtad kívül van. A HIT, tehát a szív szeme feltétlenül képes meglátni minden rosszban valami JÓT! Ez az Én, a te Jézusod kívánsága is veled kapcsolatban! "

Jézus; A HANG-könyv 2648

Kedves Kérdező!

Hogyan gondolhatsz olyat, hogy Isten nem szeret és, hogy a sok rossz dolog a te bűneid miatt történik veled!?

Ha keresztény vagy akkor nem gondolhatsz ilyet, mert akkor tudnod kell, hogy ezek nem így vannak. A Mennyország felőli kétségeidet Sátán ébreszti a lelkedben, ő mindent megtesz azért, hogy elbizonytalanítson, elbuktasson, kiragadjon Isten kezéből. Sajnos nekem is vannak olyan gondolataim, hogy: Mi van akkor ha nincs....? Ilyenkor azonnal Istentől kérek segítséget. És Ő mindig segít. Nagyon fontos az is, hogy rendszeresen erősítsük magunkat az Ige olvasásával vagy hallgatásával, mert csak ezen keresztül maradhatunk szoros kapcsolatban a Teremtővel.

Én gyakran gondolok Jézusra, arra, hogy mit tett értünk, hogy mennyire szeretett/szeret bennünket és, hogy egyszer majd Vele leszünk, ez mindig örömmel tölti el a szívemet és megnyugvást, békességet kapok ezáltal, úgy ahogy megígérte.

Igen, előfordulnak ilyen hullámvölgyek. Majd lesz jobb is. Sírd ki magad, Isten majd megnyugtat.

Hátha nem a mennybe kerülsz? Ajánlom ezt:

[link]

Nem büntet minket Isten hanem szeret.

Volt mostanában egy texasi merénylet egy templomban, és a baptista vendégpásztor mind a 8 családtagját agyonlőtte a merénylő.

Egyedül a pásztor maradt életben.

Ez kb olyan szintű tragédia mint Jób szenvedése.

Csak az tudja milyen aki átéli.

Te most ugyanazt gondolod magadról, mint amit Jób barátai feltételeztek róla, hogy Jób biztos bűnös, mert szerintük csak az ártatlan nem szenved, az igazaknak nem engedi meg Isten a szenvedést.

De már az újszövetségben vagyunk.

Tudjuk, hogy Jézus teljesen bűntelen volt, ezért szólit fel minket a Zsidó levél irója, hogy gondoljuk meg, hogy Jézus milyen súlyos támadást szenvedett el a bűnösöktől. (Zsidó 12:3)

Azert kell ezt megfontolnunk, hogy ne csüggedjen el a lelkünk a bűnnel szembeni harcban, és ne hagyjuk, hogy kialudjon a szeretet bennünk, mert ezen a világon a szenvedés nem csak a bűn következménye, hanem az ártatlanok is hatalmas szenvedésen mehetnek keresztül, és Istennek nem olyan kicsinyes zsarnok az emberekhez való viszonya, hogy minden kis csip-csup hiba miatt le akarna csapni az emberre, hanem Jézus sem magáért hanem éppen a bünösökért szenvedett.

16-23 éves koromig mélyen hívő fiatal voltam. Fokozatosan, évek alatt fáradtam el a csapásokban. Egyrészt egy reménytelen szerelem egy fiú iránt, ami talán nem sújtott volna annyira le, ha a gyülekezetben nem sulykolták volna azt a tévtanítást belénk, hogy egyetlen ember van nekünk rendelve, a másik felünk, és Istentől el kell kérni, ki az, plusz tilos volt mindenféle kapcsolat más gyülekezetbeliekkel, valamint természetesen párkapcsolat tilos volt nem hívőkkel...Közel 40 évesen már látom, mennyire generálta ez a közeg, hogy az amúgy is fájdalmas csalódást úgy éljem meg, hogy én most már örökre család nélkül maradok. Ez volt az egyik nagy gyászom, amit még tetézett, hogy a fizikai családom tagjai sorra haltak meg: nagymamám rákos lett és 1,5 évig szenvedtünk vele együtt. Távolabbi rokonainknál a született szívbeteg kisfiú 13 évesen egyik pillanatról a másikra az anyja karjaiban halt meg. Végig azzal álltattam magam, hogy hasonló velünk nem történhet meg, mert mi hívők vagyunk és ugyebár Isten mindig ott áll mellettünk, vigyázza a lépteinket, minden nap ezért imádkozunk a valóságos Istenhez a családunkért...Még nagymamám szenvedése, halála belefért, mert alapból nem volt hívő és betegsége alkalmat teremtett nekem a térítgetésére. Hogy ez mennyire volt jó neki, nem tudom. Emlékszem, egyszer a halála előtt húztam neki úrvacsorai igét, melyben az állt: "És meggyógyulásod kivirágzik."

Akkor összerázkódtam, mint akit pofon vert az Isten, mert tudtam, hogy nem fog meggyógyulni. Utólag persze látom, hogy minden embernél nyomorultabb voltam, mert csak ebben az életben reménykedtem Istenben. A 20 éves öcsém öngyilkossága volt az utolsó és legnagyobb csepp a pohárban. A családom, akinek megtéréséért minden nap imádkoztam 7 éven át, elveszett. Anyám és apám, akik 25 év viharos házasság után újra egymásra találtak, most elvesztették a talpuk alól a talajt. Anyám, aki annak ellenére, hogy öcsém halála után inni kezdett és rémesen viselkedett, százszor mélyebb hitről tett tanúságot, mint én. Aztán a kutyám, a gyerekkorom is úgy halt meg, ahogy nem érdemelte soha, altatást kértem neki, ehelyett légzésbénítózta az orvos, a kővé dermedt kutyával az ölemben fogalmaztam meg magamnak először a kérdést, ami már régóta ott volt bennem kimondatlanul: meddig versz még engem? Kék-zöld vagyok az ütéseidtől, de már semmi sem elég??? Mérhetetlen haragot, gyűlöletet éreztem Isten iránt. És akkor csoda történt. Olyan békességet éreztem, ami elmondhatatlan. Megértettem valamit: nem kell gyűlölnöm Őt, nincs miért haragudnom rá. Nem bántott engem Ő soha, mert egyszerűen nem létezik. Ez lett a továbbiakban az egyetlen hit a számomra, amelyben békességre tudtam találni. És megértettem, hogy az ember úgyis mindig abban hisz és arra talál jeleket, amiben hinni akar.

Eltelt közel 17 év és az utóbbi időkben azon kapom magam, hogy igazából amolyan kétkedővé váltam. A nagy bizonyosság, hogy nincs Isten, kétkedéssé változott, elképzelhetőnek tartom, hogy van. Azt is, hogy nincs. Igazából nem izgat túlságosan. De egyértelmű, hogy a vonzó sikerkereszténység, valamint a nem hívőktől és más gyülekezetbeli keresztényektől való elszeparálás olyan tévútja volt a hívő életemnek, amiből ha Isten ki akart rángatni, semmi más módon nem érhette volna el a célját. Kinek áll érdekében elszeparálni a hívő embereket más hitetlenektől? Hát nem Istennek, ebben biztos vagyok. Abban a gyülekezetben olyan agymosáson mentünk keresztül, olyan megfélemlítésben voltunk, anélkül hogy tudtuk volna, hogy azt csak térben és időben eltávolodva érthettem meg. Természetesen az öcsém nem ezért halt meg...de a hitem összetörettetésében mintha Isten akaratát kezdeném látni. Akkor azt hittem, gyűlöl a kétkedéseimért, lázadásaimért, amiért már nem jártam a gyülekezetbe...most mintha azt hinném, Ő akarta így és neki tetszőek voltak azok a bátor gondolatok. Elég hihetetlen, ugye? Mikor nem volt kedvem menni és kihagytam a keddi bibliaórát, azzal a meggyőződéssel utaztam haza a munkából, hogy most tutira elüt egy villamos, amiért ilyen rossz hívő vagyok. Bűneimet tetéztem azzal, hogy otthon lerogytam TV-t nézni. Kívánságműsor volt, ezer éves felvétel, egy halálos beteg színésznő mondott egy verset: Babits Mihálytól "Ő nem az a véres Isten, az a véres Isten nincsen..."

Úgy éreztem magam, mintha megsimogatott volna Isten: hogyan is gondoltam komolyan, hogy a halálomat kívánná azért, mert kihagytam egy istentiszteletet? Akkor is átfutott az agyamon, valamit nagyon nem jól tanítanak nekünk az Istenről...A félelmetes az volt benne, hogy a szeretet Istenéről szólt minden igehirdetés. Mégis folyamatosan, alattomban sulykolták, nem volt olyan alkalom, amin el ne hangzott volna, milyen rettenetes bűn kihagyni egy szolgálatot, egy igehirdetést, aludni inkább úrvacsora helyett a hét egyetlen szabadnapján, stb...

Persze a sok tragédia valószínű akkor is megrengette volna a hitemet, ha gyülekezet nélkül lettem volna hívő akkoriban.

Csak sok év után kezdett bennem kitisztulni, mik voltak a belém sulykolt gondolatok és mik a sajátjaim, valamint mi alapult valóban a Biblián.

Érdekes, mert azt gondoltam írni neked, hogy nem jöttem ki a sötét veremből soha. De rá kell jönnöm, hogy ez nem igaz. Az a mélységes mély reménytelenség, a fájdalom olyan foka, amikor már nem érzel semmit, már a múlté.

Anyák napján kivittem a 3 éves kislányomat a temetőbe. Elrendeztem sietve a virágokat, nagyon nem szeretem őt oda vinni. Megmutattam sorra, melyik rokonom hol van eltemetve. - Itt nagymamám és nagypapám fekszik. - Hol? - Hát itt...Már meghaltak. - Majd mindjárt jobban lesznek, jó? - kérdezte bátorítóan, mert érezte, hogy nem túl jó dolog ott feküdni.

- Itt pedig az anyukám és a testvérem van.

- Hol?

Most mondjam azt, hogy a földben? - Hát itt, böktem előre és tovább matattam a síron. - A virágok közt? - kérdezte és mély hálát éreztem azért, amiért így fogalmazott. - Igen, kicsim, a virágok közt.

Kíváncsian a virágok fölé hajolt, hallgatott egy sort, aztán azt hümmögte: - Hm...hallom az orgonát.

- Mit? Mit hallasz? - Hallom az orgonát.

Többé nem ismételte meg, hiába kértem.

Azért döbbentem meg, mert öcsém temetésén hangzott el és a sírjára vésettük:

"Valahol lenni kell egy orgonának,

Melyen majd egyszer befejezhetem

A dallamot, mely itt halálba bágyadt

S amely az életem nekem!"

A gyerekemnek ezt sose olvastam fel és életében ha 3-szor kivittem a temetőbe, sokat mondok.

Persze ez lehet véletlen is. Nem kapaszkodom már bele mindenáron bizonyítékokba. Nekem úgyis jó, ha nem szól az az orgona sehol. De ha szól, úgyis jó.