Kedves katolikusok! Szerintetek rosszul gondolkozom?

Sziasztok! Ateista családból származom. Egyetemre járok, kollégista vagyok. Itt tértem meg, nincs még talán egy éve sem. Az itteni baráti társaságom jó része katolikus keresztény. Szeretek velük lenni, mindig jó a hangulat.

Nem rég kérték, hogy meséljek a szüleimről. Talán nem kellett volna. Leírom ide is, amit nekik elmondtam és szeretném kikérni róla a ti véleményeteket:

Kezdeném azzal, amit a legtöbbször tanítanak nekünk, hogy ahol Isten van, ott szeretet van. Én ezt megfordítom: Ahol szeretet van, ott Isten van. A szüleim bár sosem érdeklődtek a vallás iránt, mégis a mai napig boldogok együtt, és szeretetben neveltek fel. Szerintem az Úr szemében érvényes az ő polgári fogadalmuk és családként szeret minket. Jól tudom, hogy vannak az életben olyan problémák, amiket csak Isten tud orvosolni, de a szüleimnek nincsenek ilyen problémáik. Ezért úgy gondolom, hogy Isten velük van minden pillanatban és a tudtuk nélkül segíti át őket minden bajon. Szerintem képtelenség, hogy ne találkozzak velük a mennyben, hiszen az Úr a tenyerén hordozza őket.

Én felajánlottam nekik, hogy beszélgessünk Jézusról, de ők nem szeretnének megtérni. Boldogok így. Miért is ne lennének, ha eddig is mindent megkaptak az Útról? Szerintem ez nem fog változni.

Szóval amióta ezt kifejtettem a barátaimnak, kicsit másképp néznek rám. És egyikük elmondta nekem négyszemközt, hogy szerinte rossz úton járok és a szüleimtől is megtagadom a megtérés lehetőségét azzal, hogy beletörődöm az állapotukba. Valóban így lenne? Minden, ami eddig szép volt, semmis, amíg nem térdelnek le a templomban? Az egész gyerekkorom, az ő együtt töltött éveik? Ennyit érne mindez? Úgy érzem, nem egy ilyen Istenről tanultam eddig. Most komoly kétségeim vannak.