Van valaki aki azért lett hívő mert történt vele valami?

Semmi baleset vagy betegség nem történt velem, ha ilyesmire gondolsz, viszont eléggé nehéz volt az élet úgy általában.

Isten mellett megmaradni és minél több a baj, annál jobban keresni az Isten igazságát, szerintem ez az a hozzáállás, amit Isten idővel meghálál. Lehet, hogy fél évet, vagy éveket kell várni, amíg érzed az életeden a javulást, mert Isten nem rögtön adja meg a jutalmat. De jelenleg teljesen elégedett vagyok az életemmel, úgy érzem, ki lettem segítve a problémákból.

Áldott legyen az Atyánk.

Általában mindenkivel történik valami, ami miatt a gondolatai erre vezetik.

Én mindig is hittem, hogy van az életnek forrása, és kerestem a helyes utat erre.

Persze nem volt boldog az életem, családi okok miatt.

De nem ez volt a fő oka annak, hogy Isten felé fordultam.

Velem semmi különös nem történt. Éltem az életem, amit akartam azt megkaptam. Fiatalon gyakorlatilag kiéltem magam, mind utazás, mind sport eredmények, mind pedig csajozás, mind szórakozás terén.

Az Isten keresése az első házasságom idején kezdődött. Templomi esküvő előtt hittanra kellett járni és akkor kezdtek el érdekelni és foglalkoztatni azon dolgok, melyek megadják, megadhatják az élet értelmét.

Isten és Jézus akkor került nálam a figyelem központjába. Addig kerestem míg meg nem találtam Őt.

Isten sokféleképpen hív és szólít meg embereket. Vannak, akik rövid időn belül rá tudnak hangolódni és meg is találják, de vannak, akik ellenállnak a sugallatoknak, jelzéseknek, figyelmeztetéseknek, hívásnak, előjeleknek, stb. mégis idősödő korukra engednek és megbékélnek és belátással lesznek.

Én se mélyponton találtam rá Istenre. Emlékszem még gimiben nagy vitapartner voltam, egyszerre vonzott és egyszerre hadakoztam. Kötelező volt irodalom órán néhány fejezet a Bibliából, nagyon foglalkoztatott, mint aztán minden más vallás és természetfeletti téma... Elkezdtem evangélikus hittanra járni (az volt asulinkban fakultative) és aztán folyton kritizáltuk a lelkész bácsi monológjait... Érettségi előtt viszont láttunk egy szivárványt és nagyon megnyugtatott, úgy gondoltam, hogy Isten küldi, de még "tartottam" a 3 lépést. Végül részt vettem egy egyetemista totón (Timotheus Társaság) és a nyeremény egy könyv volt. Alig találtam meg a helyet, ahova menni kellett, össze-vissza küldözgettek.. Azt mondtam magamban, na én eleget kavirnyásztam már, még egy helyet megnézek, ha ott sincsenek, hazamegyek. Nahát, ott voltak. Beszélgettünk egy jót, megkaptam a könyvet (Több mint ács), elolvastam és akkor megtértem. Nagyon boldog voltam:)

Szerintem sem kell feltétlen csalódáson keresztül megismerkedni a Jóistennel, de az élet azt mutatja, hogy bánatban az emberek egy jó része fogékonyabb az Istentől jövő lelki vigaszra.

Nekem az egész gyerekkorom egy úgymond "harc" volt.

De már a születésem sem volt zökkenőmentes, hisz agyvérzéssel születtem, nagyon ott álltam a sír szélén.

Másodikos kölyök voltam amikor újra "találkozhattam" a halállal mert elveztettem egy testvéremet.

A családom akkor tönkre ment, apám nekiállt az alkoholnak, anyám meg a búskomorságnak 5 éven belül elváltak, én meg azt csináltam amit csak akartam.

Mindenféle csínytevéseknek voltam a kezdője, 18 éves koromig legalább 5x ébredtem rendőrségi cellában.

A sorkatonai szolgálat (1/5év) után kezdődött az "igazi" élet.Egyik óceántól a másikig bejártam a világot mindenféle alvilági alakokkal üzletelve áttaposva mindenkin éltem a nyomorúságos életem. Jött az idegen légió 3 év után haza kerültem, próbáltam normális életet kezdeni önerőből de nem ment, ugyan olyan kuka voltam mint azelőtt. Aztán 27 éves koromban megnősültem,született egy kislányom, utána még egy, utána meg egy kisfiam. De én nem változtam!

A kisfiam születése után egy héttel összeültem a "barátokkal" megünnepelni a fiamat.

Egy egész éjszakai dorbézolás meg züllés után hazavitettem magam eléggé piásan.

A feleségem szegény kérdőre vont amit én nem vettem jó néven és meglöktem, igen ám de a bölcső a kisfiammal mögötte volt, és ahogy én ellöktem magamtól ő felborította a bölcsőt és a gyerek kiesett és elég nagy baj lett belőle mivel a homlokát bezúzta. Mentőt kellett hívni, de a mentősök mikor felmérték a helyzetet a rendőrséget is kihívták. Azt hiszem nem kell leírnom,hogy mi következett.

Bevittek, kikérdeztek a családból mindenkit, közbe megkapták a kórházból a lelet vizsgálat eredményét is. Engem egy hét után szabadlábra helyeztek, utána bírósági eljárás következett. A börtönt megúsztam a feleségemnek köszönhetően,de fizetnem kellett.

Nem tudtam senki szemébe nézni és ezért 2 hétre rá otthagytam mindent és mindenkit és elhagytam az országot visszamentem Portugáliába ahol volt két légiós társam.

Azokban az időkben sok minden megfordult a fejemben mert nem tudtam választani, golyó a fejbe vagy kötél a nyakra de nem voltam elég bátor ahhoz, hogy bármelyiket is meg kíséreljem. Semmi értelme nem volt az életemnek, de valamiért Isten hagyta,hogy éljek. Isten elvette a bátorságot tőlem,hogy nehogy ártani tudjak magamnak, de nem csak azt vette el hanem azt sem engedte,hogy más bántson, pedig higgyétek el,hogy kerestem szánt szándékkal a bajt, de soha nem történt semmi, egy hajam szála sem sérült meg.

8 hónap után nem volt maradásom, repülő és irány haza.

Sokszor még ma is 7 évre rá el álmélkodom azon,hogy a megbocsátásnak mi az ára.

Amikor hazaértem nem a kitaszítást, vagy a kiközösítést kaptam, hanem a megbocsátást.

Megbocsátott a feleségem, a kislányaim és mindenki a családból.

De én még mindig az "ördögé" voltam!

2011 Március 26 ez az a nap amikor gyökerestől megváltózott az életem.

25 este lefeküdtem mint Istentelen bűnös ember,és 26 reggel 5 órakor jártam a várost keresve egy templomot mint egy őrült ami nyitva van csakhogy bemehessek.

Röviden az történt, hogy éjszaka egy álmot láttam,egy olyan álmot amit se addig se azóta nem láttam. Álmomba hirtelen egy szőrnyű vakító fény jelent meg aminek sehogy nem tudtam megállapítani az eredetét. Ebből a fényből valami aranyhoz hasonló előbb betűk kezdtek kibontakozni amelyek ismeretlenek voltak a számomra, ezek a betűk szépen sorba rendeződtek és amikor az utolsó is a helyére került egy mondat vállt láthatóvá és érthetővé a számomra. Ahogy próbáltam elolvasni megszólalt egy kellemes ugyanakkor határozott és szigorú férfi hang, és ugyan azt elmondta ami előttem is lebegett a fényben.

Nem tudom felmérni,hogy mennyi ideig tartott ez az állom, de hirtelen eltűnt úgy mintha valami vissza szívta volna a fényt meg az írást, és újra sötét és csend lett.

Igen ám de ezután következett az ijedelem mert én abban a pillanatban megébredtem, de nem tudtam megmozdulni. A ledes órám ott volt az éjjeli szekrényen és csak bámultam és néztem ahogy telnek a másodpercek,meg a percek, de se mozogni se beszélni nem tudtam.47 percet ebben az állapotban volta, egy örökkévalóságnak tűnt.

47 perc után éreztem,hogy hirtelen felszabadul a testem és én abban a pillanatban le is estem az ágyról.

Kimentem a konyhába nem emlékszem biztosan de biztos,hogy megittam egy liter vizet,utána térdre borultam és életemben először úgy imádkoztam mint még soha, és csak folytak a könnyeim mint a patak.

Senkinek nem szóltam senkit sem ébresztettem fel, hanem felöltöztem és az első katolikus templomba be tértem mert az nyitva volt.

-Ma teljesen más az életem, megtaláltam Istent, vagyis inkább Ő az aki magához vett és mindig valamilyen okból vigyázott rám.

Elfogadtam Jézust be engedtem az életembe és Rá bíztam az irányítást.

Számunkra Ő a család feje, mindig ott van velünk.

Nem könnyű most sem az életünk, mert nem az de boldogok vagyunk!

Én merem állítani, hogy Jézus akkor azon az éjszakán nyújtotta át nekem az utolsó lehetőségemet, és a pokol tüzéből ragadott ki.

Azt,hogy mit láttam és mit hallottam senkinek nem mondtam el soha és nem is fogom, majd egyszer a gyerekeim meg fogják tudni ha már nem leszek, a naplómból.

Ez az üzenet csak nekem szólt!

Jelenleg keresztény életet élünk,mindannyian bemerítkeztünk és mindent megteszünk, hogy segítsünk az embereken úgy szellemi táplálékkal mint a mindennapi hiányosságokban is.

Röviden leírva én így lettem hívő keresztény 42 éves ördögi szolgálat után...

Örülök kedves 5-ös a bizonyságtételednek. Már csak azért is, mert velem is valami hasonló történt, bár nálam előbb volt az imádság és aztán közben a látomás. Én is egy fényfelhőben voltam és betűkkel volt kiírva, hogy: " Ezt ember fia el nem veheti tőled", miközben egy hang ugyanezt elmondta. Aztán magamhoz tértem a földön feküdtem.

Isten létezik és ÉL!

Kedves szaja! :)

Én viszont örülök,hogy nem én vagyok az egyedüli akit "megérintett" Isten fénye és szava.

Sokan elítélnek és egy szörnyetegnek tartanak még ma is ha elmondom történetemet.

De ez az én bizonyságtételem és ha akarnám se tudnám ezt megváltoztatni.

Nagyon örülök ilyenkor amikor valaki meg tudja érteni,hogy mit jelent ez! :)

Az Úr Áldjon!

Én is ép ezért örültem meg neked, mert sajnos nálam is hasonló helyzetek voltak. Amikor bizonyságot tettem embereknek az esetemről, hitetlenkedve és kétkedve fogadták. Sajnos egyedül voltam ezzel. Elkezdtem keresni közösségeket, felekezeteket, gyülekezeteket, de valahogy egyiknél sem tudtam megmaradni. Éreztették és én magam is éreztem, hogy nem ott a helyem. Voltam Katolikusoknál, Baptistáknál, Hitgyülekezetbe, Reformátusoknál. Sokat beszélgettem Jehova tanúival és fiatal fehér inges Mormonokkal, Adventistákkal. Sokat mesélhetnék ezekkel kapcsolatban az azóta eltelt 26 évről, de az most nem fér bele.

Most a munkám miatt már nincs is időm eljárogatni sehova. Megélem a hitemet a mindennapjaimban, hálát adok mindenért az Istennek, azt a kis időt meg a családommal (gyerekeimmel) töltöm.

Áldott az Úr, aki ki emel minket a reménytelenségből és a bizonytalanságból, az elkeseredettségből.