Égi atyám, vagy égi atyánk? Gyermekei vagyunk-e Istennek?

A 2015. Június 15-i Őrtorony 21. oldal, 4. bekezdése ezt írja:

"Jézus nem úgy szólította meg Istent, hogy „égi Atyám”, hanem hogy „égi Atyánk”. Ez arra emlékeztet minket, hogy egy közösséget alkotunk, és mindnyájan testvérek vagyunk (1Pét 2:17). Milyen szívmelengető! A felkent keresztényeket Isten a gyermekeiként fogadja örökbe, és kilátásba helyezi számukra az égi életet. Ezért ők teljes joggal szólíthatják Jehovát az atyjuknak (Róma 8:15-17). De a földi reménységű keresztények is atyjuknak szólítják Jehovát. Tőle kapták az életüket, és Jehova velük is szeretettel törődik. Ők azután lesznek Isten gyermekei, miután tökéletessé válnak, és bizonyítják a Jehova iránti hűségüket a végső próbában (Róma 8:21; Jel 20:7, 8)."

- Azt ugye tudjuk, hogy Jehova Tanúi tanítása szerint napjainkban Isten a gyermekeivé csakis a felkenteket fogadja, "ezért ők teljes joggal szólíthatják Jehovát az atyjuknak", míg a földi reménységűeket, csak majd "miután tökéletessé válnak, és bizonyítják a Jehova iránti hűségüket a végső próbában", vagyis az armageddon utáni ezer év végén.

- Az érvelés hagy némi kívánnivalót maga után, mert ezek alátámasztására Pálnak a Rómaiakhoz írt levelét használják, annak is a nyolcadik fejezetének kiragadott verseit. A felkenteknek jogosságára a Róma 8:15-17, míg a földi reménységűek majdani jogosságára a Róma 8:21 szolgál bizonyítékként.

- Azért arra kíváncsi lennék, hogy próbálták-e valaha is értelmezni ezen verseket szövegkörnyezetükben? Beidézem egyben a Római levél 8:14-23-at az ÚV szerint, és nagyon kérem hogy jelentkezzen az, aki azt látja benne amit a vezetőtestület ezen kérdésben, mert én akárhogy is akarom belelátni amit mondanak, nekem nem megyen. Íme:

"Mert akiket Isten szelleme vezet, azok mind Isten fiai. Mert nem rabszolgaság szellemét kaptátok, amely ismét félelmet idéz elő, hanem fiúként való örökbefogadás szellemét kaptátok, amely által ezt kiáltjuk: „Abba, Atyám!” Maga a szellem tanúskodik a mi szellemünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha tehát gyermekek vagyunk, akkor örökösök is: igen, örökösei Istennek, társörökösök pedig Krisztussal, feltéve, hogy vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.

Következésképpen úgy vélekedem, hogy a jelenlegi időszak szenvedései semmik ahhoz a dicsőséghez viszonyítva, amely ki fog nyilatkozni rajtunk. Mert a teremtés sóvár várakozással várja az Isten fiainak kinyilatkozását. A teremtés ugyanis hiábavalóságnak vettetett alá — nem a maga akaratából, hanem az által, aki alávetette —, mégpedig ama reménység alapján, hogy maga a teremtés meg is fog szabadulni a romlottság rabszolgaságából az Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtés szüntelenül együtt nyög és együtt kínlódik mindmostanáig. És mi magunk is, akiknél megvan a zsenge, vagyis a szellem, igen, mi magunk is nyögünk magunkban, miközben várva várjuk, hogy örökbe fogadjanak mint fiakat, hogy megszabaduljunk a testünkből a váltság által."

- A Jelenések 20:7, 8 verseivel meg kiváltképp nem tudom, hogy mit akarnak bizonyítani ebben, de az is ott van, ami ezt írja:

"Mikor pedig véget ér az ezer év, eloldozzák majd Sátánt a börtönéből, és kimegy, hogy félrevezesse a föld négy sarkán levő nemzeteket, Gógot és Magógot, hogy egybegyűjtse őket a háborúra. Ezek száma annyi, mint a tenger homokja."

- Szóval ezek lennének a szilárd bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy Jehova csak a felkenteket fogadja gyermekeivé ma, és a földi reménységűeket nem?!