Amikor a bibliát kanonizáltál, csak az újszövetséget kanonizálták? Az Ószövetség maradt a teljes septuaginta? A mai protestáns és katolikus kánon valóban csak a reformáció után született meg? (bár az ortodox kánon sem a teljes septuaginta)

A kereszténység legkorábbi idejétől, a keleti egyházakban folyamatosan a mai napig is a Septuaginta számít a kanonikus Ószövetségnek.

A mai, maszoretikus ószövetségi zsidó kánon évszázadokkal a kereszténység után születik meg.

A protestánsok ezt vették alapul, mert úgy vélték, hogy az lett volna az erededeti zsidó kánon, hiszen a kortárs zsidók is azt használták. A történelemtudomány azonban ma már bizonyította, hogy a Septuaginta, mint kanonizált szövegkorpusz, előbbi mint a maszoretikus.

A katolikus egyház, erre válaszként a tridenti zsinaton fogadta el a katolikus egyház kánonjaként a Vulgátát. Ez több könyvet tartalmaz, mint a maszoretikus kánon, de 1 vagy 2 könyvvel kevesebb, mint a teljes Septuaginta.

Szia!

Ez nem teljesen így történt. A teljes kánon egyben volt már a III. század elején. Például az isz. 206-ból való Codex Barococcio, amely "A 60 könyv" címet viseli, az Ó- és Újszövetség 66 iratából 64-et tartalmaz, csak Eszter könyve és Jelenések könyve hiányzik belőle.

Josephus Flavius, zsidó történetíró (isz. 37-100) írja:

"Artaxerxész óta egészen a mi időnkig ugyancsak mindent feljegyeztek. Ezeket az írásokat mégsem tartjuk az előbbiekkel azonos hitelességűeknek, mivelhogy megszakadt a próféták pontosan nyilvántartott láncolata. A gyakorlat mutatja meg, miként közeledünk mi saját írásainkhoz. Bár roppant idő telt el azóta, sem hozzátenni, sem elvenni belőlük, sem megváltoztatni bármit is nem merészelt senki, mert minden zsidóban már születésétől fogva benne gyökerezik az a meggyőződés, hogy ezek Isten végzései…" (Apión ellen, avagy a zsidó nép ősi voltáról. Budapest, 1984, 11. l. - Hahn István fordítása) E fontos dokumentum nyilvánvalóvá teszi, hogy a kánont Artaxerxész Longimanusz (464-424) korától - ami azonos Malakiás próféta korával, aki az Ószövetség utolsó prófétája volt - lezártnak, valamint szentnek és sérthetetlennek tekintették. Ezt írja továbbá: "Mindössze 22 kötet (biblion) az, amely az eddig eltelt idő eseményeit jegyzi fel, s amelyeket joggal tekinthetünk hiteleseknek. A szent könyvek közül ötnek a szerzője Mózes; ezek foglalják magukba a törvényeket és a történeti hagyományokat, az emberi nem keletkezésétől egészen az Ő haláláig. Ez az idő csaknem 3000 évet foglal magában. Mózes halálától Artaxerxésznek, a perzsák királyának idejéig Mózes utódai, a próféták jegyezték fel a korunkban történt eseményeket 13 könyvben. További 4 könyv Istenhez szóló himnuszokat s az emberek életmódjára vonatkozó intelmeket tartalmaz." (U. o. 10-11. l.)

A végleges héber kánon is csak 24 könyvbe sorolja az Ószövetség iratait, szemben a mi 39-es felosztásunkkal, amely a Septuaginta (az alexandriai görög fordítás) felosztását követi. A különbség abból adódik, hogy a héber kánonban I-II. Sámuel, valamint I-II. Királyok és I-II. Krónikák csak egy-egy könyv, a 12 kis próféta is egy könyv, Ezsdrás-Nehémiás is egy könyv. Josephus Flavius csak huszonkettőt említ. Bizonyára Ruth könyvét a Bírák könyvéhez kapcsolta, Jeremiás siralmait pedig Jeremiás könyvéhez. A többi könyv apokrif.

Az apokrifok kanonikusságának támogatására felhozott első érv, hogy a Septuaginta ma ismert legkorábbi, kb. az i. sz. IV. századból való kézirataiban benne vannak. A palesztinai héber kánonhoz képest 14-15 könyvvel több található ezekben a kéziratokban, ezenkívül nem külön csoportban vannak, hanem be vannak építve a kanonikus könyvek közé. Egyesek azt feltételezték, hogy két kánon létezett: egy palesztinai, valamint egy szélesebb körű, az alexandriai (ami a IV. századi Septuaginta-kéziratokban is tükröződik).

Az ősegyházban néhányan, mint például Augustinus (Ágoston), (isz. 354-430-ig élt nagy befolyású egyházi tanító) elfogadtak egyeseket az apokrifok közül, míg a többség, köztük például Hieronymus (Jeromos), (isz. 340-420-ig élt, ugyancsak nagy egyházi tanító, a Vulgata fordítója) hevesen tiltakoztak a héber kánonhoz kapcsolásuk ellen. Hieronymus "apokripha" és "fabulae" (= mesék) névvel illette az apokrif iratokat. A Vulgatába, az Ószövetség latin fordításába csak Jeromos halála után, szinte szó szerint csak a holttestén át lehetett belevenni őket.

1546-ban a Római Katolikus Egyház tridenti zsinata (más néven trentói vagy trienti zsinat 1545-63) dogmatizálta az apokrifok kanonikusságát, így azok az általuk kiadott bibliákban megtalálhatóak.

Üdv. Péter

Kedves Kérdező!

Akkor fussunk neki még egyszer.

1. kérdés: a kanonizáció nem egy esemény, hanem egy folyamat. A kanonizáció kifejezés az egyes iratok kanonikus voltának, a kánonhoz tartozásának a fel- illetve elismerését jelenti az egyház részéről. Ha például a kanonizáció folyamatáról beszélünk az ó- és újszövetségi egyházban, akkor arról van szó, hogy mikor, miként ismerték fel, ismerték el az egyes iratok kanonikus voltát és csatolták véglegesen a kánonhoz. Fontos, hogy a kanonikus és kanonizált fogalmak különbségét tisztán lássuk: egy irat nem azért kanonikus, mert az ó- vagy az újszövetségi egyház annak ismerte el. Tekintélyét önmagában hordozza. Azért kanonikus, mert Istentől ihletett kinyilatkoztatás, mert Isten Igéje, nem pusztán emberi beszéd. Egy kanonikus irat akkor kanonizált, ha az egyház felismerte, illetve elismerte kanonikusságát és a kánon gyűjteményébe sorolta. A kanonikus gyűjtemény fokozatos növekedéssel lett teljessé. Amint egy új prófétai irat elkészült és általánosan ismertté lett, kanonizációja azonnal megtörtént az egyházban. (A szó legtágabb bibliai értelmében az Újszövetség minden iratának is próféta a szerzője, illetve prófétai iratnak nevezhetjük valamennyit. Lásd: II. Pt. 1:20-21) Néhány irat kivételt képez, amelyek iránt egyesek részéről kétely támadt, és így bizonyos időt vett igénybe kanonikusságuk megvizsgálása, illetve csak egy idő múlva történt meg annak az ellentmondás nélküli elismerése.

2. Az Ószövetség ie. 250 körül Alexandriában elkészített görög fordítása, a Septuaginta tanúsítja, hogy a kánon gyűjteménye akkor már teljes volt. Azok az iratok, amelyek vitatottak a kánon szempontjából az ószövetségi prófétai korszak lezárulása után keletkeztek, szerzőik nem próféták, nem "Isten szent emberei" voltak. Ezek az apokrifok nem szólnak hitelesen Istenről, az emberről, ellentmondások, téves tanítások, legendás kiszínezések, alacsony - egyes esetekben elfogadhatatlan - erkölcsiség nyilatkoznak meg bennük. Kirívóan pontatlan történelmi adatot is találhatunk bennük. Az, hogy a Septuaginta kb. isz. IV. századból való kézirataiban benne vannak, nem jelenti azt, hogy már az ie. 250 körül keletkezett fordításhoz is hozzákapcsolták volna őket. Az Újszövetség sokszor idézi az Ószövetséget a Septuagintából, de egyetlen apokrif iratot sem idéz! Az ókori egyházatyák között csak egy jelentős személy volt, aki némelyik iratot elfogadta közülük: Augustinus. Az első négy évszázadban egyetlen egyetemes zsinat sem ismerte el az apokrifokat ihletettnek.

A 3. kérdésedre pedig már válaszoltam...

Üdv. Péter

#5

Idéz az Újszövetség apokrif iratot is, most nincs időm utánaguglizni hogy melyiket, de volt ilyen kérdés itt a gyakorin is.

Egyébiránt az, hogy valami apokrif, nem jelenti azt, hogy az egyház ne tartaná igaznak. Vannak olyan apokrifek, melyek ugyan nem részei a bibliai kánonnak, de tartalmát mégis elfogadja az egyház. Ilyen például a Nikodémus-féle Evangélium vagy a Jakab-féle protoevangélium és még lehetne folytatni a sort.

# Kérdezőnek:

"a zsidó kánon 126-ban született"

Ez csak hipotézis, igazából nem tudjuk, hogy mikor. Lehet hogy így volt, lehet hogy nem. A legkorábbi tipp a jamniai "zsinat", valamikor Kr. u. 90 és 100 között, de ez az elmélet megdőlni látszik. Valószínűleg egy hosszabb folyamatról volt szó, amiről annyit tudunk, hogy Alexandriai Athanáz (4. szd.) idejére már lezárult.

"viszont az orthodox bibliákban sem szerepel a teljes septuaginta, az amiért van?"

De, elvileg szerepel. Ha mégsem, akkor az valamiféle kényszermegoldás, pl. a volt Jugoszláviában volt rá eset, hogy az ortodox szerbek is a horvát katolikus Biblia-fordítást használták, mert a rendszer azért nem nagyon tolerálta, hogy a különböző fordítások korlátlanul álljanak a hívők rendelkezésére.

Egyébként liturgikus szempontból nincs annak jelentősége, hogy melyik bibliai kánont használják az ortodox egyházban, mert az Ószövetségből csak ritkán olvasnak fel és a Vulgátából hiányzó könyveket szertartáson soha nem olvassák.

(1. voltam)

Az ószövetségi könyvek kanonizálása három lépcsőben történt.

1, A Törvény

2, A Próféták

3, Az Írások

Az első kettő lezárása már Jézus előtt megtörtént, a harmadik gyűjtemény azonban még nem. Kicsit más könyveket olvastak a görög és mást az arám anyanyelvű zsidók.

Mivel az első keresztények többnyire görögül beszéltek, ezért természetesen a görög fordítású Septuginta könyveit olvasták és az alapján vitatkoztak a zsidókkal.

A zsidók végül a Jamniai zsinaton úgy döntöttek, hogy nem megbízható a Septuaginta, csak azt lehet szent könyvként elfogadni, ami héberül van, ezért minden könyvet elvetettek, ami csak görögül volt meg.

A keresztények egy jelentős csoportja úgy vélte, hogy igazodni kéne a zsidók döntéséhez, de a többség és a vezetőség végül kitartott a Septuaginta mellett. Mivel ezek a viták elhúzódtak, ezért ezek a könyvek csak később lettek egyértelműen kanonizálva, ezért hívjuk őket másodlagosan kanonizáltnak, azaz deuterokanonikusnak.

Azonban maga a Septuginta sem volt egységes, helyenként több-kevesebb könyvet tartalmazott. A keleti ortodox egyházak nem sietettek a Római pápa kánonjához igazodni, a pápa pedig nem kívánta ezt a kérdést dogmatikai súllyal eldönteni. S mivel ez a helyzet a keleti egyházszakadásig megmaradt, így a katolikus és az ortodox Ószövetség egy kicsit eltérő, sőt az ortodox egyházakon belül is eltérő.

A reformáció azonban ismét megtámadta az összes deuterokanonikus könyv sugalmazott voltát. Válaszul az Egyház tekintélyének teljes súlyával a Tridenti zsinaton a kánont dogmatizálta, vagyis a tévedhetetlenség igényével végérvényesen lezárta.