Isten mindentudó? Ha igen, milyen értelemben? Létezik a Bibliában valahol utalás erre?

MIT JELENT ISTEN EGYETEMES ÜDVÖZÍTŐ AKARATA ÉS AZ ELEVE ELRENDELÉS, ILLETVE HOGYAN LEHET ÖSSZEEGYEZTETNI ŐKET?

Válasz:

Isten egyetemes üdvözítő akarata azt jelenti, hogy Isten minden embert üdvözíteni akar, de nem jelenti, hogy minden ember üdvözül is.

Isten eleve elrendelése azt jelenti, hogy akik üdvözülnek, azoknak üdvözülését Isten öröktől fogva akarja és tudja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy akik elkárhoznak, azoknak kárhozatát Isten szintén akarná, noha ezek kárhozatát is öröktől fogva biztosan tudja.

Az egyetemes isteni üdvözítő akarat és az eleve elrendelés összefüggése Isten örök titka, melyről azonban biztosan kijelenthetjük, hogy Isten jósága és igazságossága az alapja.

Magyarázat:

Isten egyetemes üdvözítő akaratáról csak az eleve elrendeléssel való összefüggésben lehet beszélni. Az isteni eleve elrendelés (prædestinatio) körül nagyon sok félreértés van, melyeket érdemes tisztázni. A Katolikus Egyház tanítja az isteni eleve elrendelést, ez azonban korántsem azonos a protestáns reformáció egyes felekezetei (főleg a kálvinizmus) által vallott predestináció-felfogással, mely a legtöbb embernek eszébe jut, ha az eleve elrendelésről hall.

A katolicizmus azt tanítja, hogy Isten minden egyes embert eleve elrendelt az üdvösségre (prædestinatio positiva). Ez jelenti Isten egyetemes üdvözítő akaratát. Ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy minden ember üdvözülni is fog. Isten akarata ebben az esetben ui. feltételes akarás. Isten üdvözítő terve csak abban az emberben realizálódik, aki együttműködik ezzel az isteni tervvel. Ahhoz hasonlóan, amikor egy tanár így szól a diákjaihoz: „Én azt akarom, hogy mindenki a legjobb jegyet kapja.” Ez a kijelentés azonban a legkevésbe sem jelenti azt, hogy minden diák jelest is fog kapni, csupán azt, hogy a tanár jószándékán és lelkiismeretességén nem fog múlni, hogy mindeki elsajátíthassa az anyagot és igazságos osztályzásban részesüljön. A példa annyiban sántít, hogy a tanár előre nem tudhatja biztosan, ki fog jelest kapni, és ki fog megbukni, Isten azonban öröktől fogva tudja, hogy kik fognak üdvözülni. (Az ember üdvözülését nem determinálja, hogy Isten mit tud róla, ui. az ember nem azért fog üdvözülni vagy elkárhozni, mert Isten eleve tudja, hanem azért tudja Isten eleve az ember végleges sorsát, mert azt is tudja, hogy ki fog jól vagy rosszul dönteni örök életének kérdéseiben. Ez más megfogalmazásban azt jelenti, hogy az ember nem azért fog jót vagy rosszat cselekedni, mert Isten előre tudja, hanem Isten azért tudja előre, mert az ember jót, ill. rosszat fog cselekedni. Istennek ez a tudása csalhatatlan, éppúgy, ahogy minden ember üdvösségét akaró örök elhatározása is megváltoztathatatlan. Ez az akarat az üdvözülőkben valóra válik (prædestinatio perfecta), míg a kárhozatra kerülőkben saját hibájuk révén meghiúsul (prædestinatio imperfecta).

Ez a predestináció-felfogás szögesen ellenkezik a hitújítás egyes felekezeteinek elképzelésével, mivel ők azt vallják, hogy Isten egyeseket öröktől fogva az üdvösségre rendel, míg másokat érdemeiktől és erőlködésüktől függetlenül a kárhozatra szán. Az eleve elvetést (reprobatio) negatív predestinációnak is nevezik; míg az elmélet maga a kettős predestináció (prædestinatio duplicativa) néven ismeretes. A Katolikus Anyszentegyház ezt a szörnyűséges tételt, mely Istenből igazságtalan bírót, kegyetlen kényúrt farag, elveti és kárhoztatja. Pedig ennek az eretnekségnek nem is a torz istenkép a legfőbb bűne, hanem az emberi felelősség tagadása és a nyomában szorosan járó erkölcstelenség. Hiszen mi értelme a jóra törekedni, ha üdvösségem és cselekedeteim kérdése már születésem előtt megváltoztathatatlanul elrendeltetett? (Innen ered, hogy a profán használatban a predestináció egyenlő a megváltoztathatatlan sorsba vetett hittel.) Szerencsére a reformáció híveinek jóérzésű többsége – ha elméletileg vallja is – a gyakorlatban nem követi a kálvini merev tévedést, hanem ösztönös érzékkel a katolikus elrendelés és kegyelemtan szerint próbálja alakítani istenkapcsolatát és magánéletét.

A kettős predestinációt vallók az egyházatyák közül Szt. Ágostonra hivatkoznak, aki valóban vallotta, hogy kevesen üdvözülnek (hivatkozva a „multi sunt vocati sed pauce vero electi” /Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak – Mt 22,14/ igehelyre). Ez azonban szabad véleménye volt, mely nincs összefüggésben az eleve elrendeléssel, és éppúgy lehet találó, mint túlzás. A sok és kevés ui. – főleg a Bibliában – nagyon relatív fogalom. De valóban: Szt. Ágoston az eleve elrendeléssel kapcsolatban is tett félreérthető kijelentéseket, azonban figyelembe kell venni, hogy csak a túlzóan optimista és a kizáróan az emberi elemet és szabadságot hangsúlyozó pelagianista eretnekséggel vitatkozva teszi ezt. Kijelentéseit tehát azzal összefüggésben (szinopszisban) kell olvasni és értékelni. Az eretnekségek veszélye többek között éppen az, hogy a katolikus igazságot is bizonyos értelemben egyoldalú védelmi helyzetbe szorítja, mely később könnyen félreértéshez vezethet. Szt. Ágoston maga sohasem vallotta az írásaira alapozó szélsőséges augusztinianizmus tételeit. Szt. Ágoston ui. nem ír többet a predestinációról, mint hogy az „az isteni jótétemények előretudása és előrekészítése, melyek segítségével teljes bizonyossággal üdvözülnek, akik üdvözülnek” (August. Don. persev. 14,35). Maga is katolikus értelemben fogta fel tehát az eleve elrendelést, csak éppen az isteni akarat és az emberi szabadság összefüggéseit az eretnekellenes vita jegyében, máskor pedig misztikus mélységekben fejtette ki. Ám ezekben a műveiben is (August. De dono perseverantiæ. ill. De prædestinatione sanctorum) főleg a kegyelem ingyenességét és szükségességét akarta hangsúlyozni, olykor szónokias túlzással. Istent azonban nem tartotta igazságtalan zsarnoknak, hanem elimerte a kegyelem működésén túl az emberi felelősséget, sőt az ezzel összefüggésben lévő érdemszerzés lehetőségét is; tovább azt is, hogy Isten ismeri az előre rendelést az életre, de nem ismeri a halálra. Bőven igazolják ezt az ilyen kijelentések: „Ha nincs érdem és érdemtelenség, miképpen ítéli meg Isten a világot?” (August. Confes. IX. 34). „Isten jó, Isten igazságos; képes némelyeket üdvözíteni érdem nélkül, mert jó; de nincs mód benne, hogy valakit elkárhoztasson gonosz tettek nélkül, mert igazságos” (August. Contra Iul. III. 18,35).

Igaz ugyan, hogy a Biblia beszél választottságról és valóban van is választottság és egyeseknek adott kegyelmi többlet, de ez egyfelől nincs azok rovására, akik kevesebbet kapnak, másfelől némelyek választottsága inkább a mindenkinek szóló meghívottság következménye. Azaz azok a választottak, akik elfogadták a meghívást. Itt van tehát az ember felelőssége, és itt érhető nyomon Isten egyetemes üdvözítő akarata: mindenki meghívott, noha nem mindenki választott. Ha pedig azt mondjuk, hogy az elvetés és a kárhozat nem történhetik Isten valamilyen értelemben vett tudta és akarata nélkül, az is igaz: Isten tudja, hogy ki fog üdvözülni, és „akarja” annak kárhozatát, aki egész életével az örök kárhozat mellett döntött.

Tehát Isten nem vet el eleve senkit, legfeljebb nem választ ki eleve. És ezen a ponton csúszott félre Kálvin, mert a „nem kiválasztást” eleve kárhozatra vetésként értékelte. És felületesen kezelve valóban így is lehet érteni. Hiszen akit nem mentek ki a vízből, – mondhatnánk – azt hagyom belefulladni. Azonban még ezen a nagyon gyenge példán is érezhető, hogy más valakit nem kimenteni a vízből, és más a víz alá nyomni, még ha morálisan és következményeiben nem is sok választja el a kettőt. Ám ami az ember esetében igaz, nem igaz Isten esetében. Az ember ui. – a példánál maradva –, nem látja előre, hogy ki fog feltétlenül megfulladni és nem tudja ki akart önmaga meghalni, Isten azonban – kilépve a példából – előre biztosan tudja a jövendő emberi célokat, tetteket és indítékokat, de még a feltételesen bekövetkező eseményeket és a be nem következett lehetőségeket is. Kálvinnak tehát elkerülte a figyelmét, – és ezt nem lehet eleget hangsúlyozni – hogy nem azért kárhozik el valaki, mert Isten eleve nem választja ki, hanem Isten azért nem választja ki előre, mert előre tudja, hogy valaki bűnt fog elkövetni, abban meg fog átalkodni és el fog kárhozni. Ezért Isten ki sem választja. És ez ellenkező előjellel igaz az üdvözültekre is. Időrendben (a mi időfelfogásunk szerint) a kiválasztás és az elvetés előbb történik, de logikai sorrendben (az Isten minden idősíkban egyszerre való jelenlétét figyelembe véve) az emberi megtérés ill. megátalkodás történik előbb. Ez kiválóan látszik Jézus szavaiból aki „a világ kezdetétől” kiválasztja azokat, akik jót cselekednek: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot! Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom” (Mt 25,34).

Igazolás:

Isten üdvözítő akarata minden emberre kiterjed: „Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére” (1 Tim 2,4). „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” (Mt 22,14). A „sok” és a „kevés” alatt itt „mindenki” ill. „nem mindenki” értendő. Ilyen értelemben beszél Biblia a „választottakról.”

Van tehát eleve kiválasztás: „Aztán így szól a király a jobbján állókhoz: Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba a világ kezdetétől nektek készített országot!” (Mt 25,34). „…akiket az Atyaisten előretudása birtokában kiválasztott, a Lélek megszentelő erejéből az engedelmességre és a Jézus Krisztus vérével való meghintésre” (1Pét 1,1).

Van eleve elrendelés: „Tudjuk azt is, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik, hiszen Ő saját elhatározásából választotta ki őket. Akiket ugyanis eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, így lesz Ő elsőszülött a sok testvér között. Akiket előre erre rendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette” (Róm 8,29). „Áldott legyen az Isten, Urunk, Jézus Krisztus Atyja, aki a mennyeiek között Krisztusban minden lelki áldással megáldott minket. Mert Őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk; hogy magasztaljuk felséges kegyelmét, amellyel szeretett Fiában jóságosan megajándékozott minket” (Ef 1,3).

Nincs föltétlen eleve elvetés, azaz Isten senkit sem teremtett eleve azért, hogy elkárhozzon: „Amint igaz, hogy élek – mondja az Úr, az Isten –, nem lelem kedvemet az istentelen halálában. Inkább annak örülök, ha az istentelen letér útjáról és él. Térjetek meg, térjetek le gonosz utatokról!” (Ez 33,11). „Mert a halált nem Isten alkotta, Ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13).

Aki elkárhozik, saját bűnei miatt és nem az isteni előretudás miatt kárhozik el: „Távozzatok színem elől, ti átkozottak, az örök tűzre, amely a Sátánnak és angyalainak készült. Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom” (Mt 25,41). „Mert ki-ki a maga gonoszságáért hal meg; csak annak vásik el a foga, aki az éretlen szőlőt eszi” (Jer 31,30). „Nézd, minden élet az enyém: az apa élete éppúgy az enyém, mint a fiú élete. Aki vétkezik, az hal meg. Aki igaz, megtartja a törvényt, s az igazsághoz szabja tetteit, (…) a törvényeimhez igazodik és hűségesen megtartja parancsaimat, az ilyen ember igaz, és biztosan életben marad – mondja az Úr, az Isten. De ha erőszakos fiút nemz, aki vért ont és vétkes ezek közül (a bűnök közül) valamelyikben (…), ez a fiú nem marad életben. Mivel ezeket a szörnyű vétkeket elkövette, meg kell halnia és a vére rajta lesz. Ha ellenben olyan fiút nemz, aki látja apja minden vétkét, látja, de nem követi őket, (…) és a törvényeimhez igazodik, ez nem hal meg apja vétkei miatt, hanem biztosan életben marad. Apja meg, mivel erőszakos volt, rabolt, és azt tette népem körében, ami nem helyes, azért gonoszsága miatt meghal. Aki vétkezett, az hal meg, a fiú nem viseli apja vétkét, és az apa nem viseli fia vétkét, az igaznak az igazsága, a bűnösnek meg a bűne számít. De ha a bűnös szakít minden bűnével, amelyet elkövetett, megtartja parancsaimat, a törvényhez és az igazsághoz igazodik, életben marad és nem hal meg. Nem emlékezem többé elkövetett gonoszságaira, az igazságért, amelyet tettekre váltott, élni fog” (Ez 18,3). „Mindenki fölött a maga útjai szerint ítélkezem” (Ez 33,18).

A választottak többlete nem jelent hátrányt azoknak, akik relatíve kevesebb kegyelemben részesültek, vagy több szenvedés árán üdvözültek. Isten szuverén Úr, Ő tudja, hogy mit miért csinál, ill. kinek miért van szüksége több vagy kevesebb kegyelemre és megpróbáltatásra. Ennek példabeszéde: „A mennyek országa hasonlít a gazdához, aki kora reggel kiment, hogy munkásokat fogadjon szőlejébe. Miután napi egy dénárban megegyezett a munkásokkal, kiküldte őket a szőlőbe. A harmadik óra körül megint kiment, s látta, hogy mások is ácsorognak ott tétlenül a piacon. Megszólította őket: Menjetek ki ti is a szőlőmbe, és majd megadom, ami jár nektek. Azok ki is mentek. A hatodik és kilencedik órában újra kiment, s ugyanígy tett. Amikor a tizenegyedik óra tájban is kiment, megint talált ott ácsorgókat. Megkérdezte tőlük: Mit ácsorogtok itt egész nap tétlenül? Nem fogadott fel minket senki - felelték. Menjetek ki ti is a szőlőmbe - mondta nekik. Amikor beesteledett, így szólt a szőlősgazda vincellérjéhez: Hívd össze a munkásokat, és add ki bérüket, kezdve az utolsókon az elsőkig. Jöttek tehát, akik a tizenegyedik óra tájban álltak munkába, és fejenként egy dénárt kaptak. Amikor az elsők jöttek, azt hitték, hogy ők majd többet kapnak, de ők is csak egy-egy dénárt kaptak. Amikor átvették, zúgolódni kezdtek a gazda ellen. Ezek az utolsók csak egy órát dolgoztak - mondták -, s ugyanúgy bántál velük, mint velünk, akik viseltük a nap terhét és hevét. Barátom – felelte egyiküknek –, nem követek el veled szemben igazságtalanságot. Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok? Így lesznek az utolsók elsők, az elsők meg utolsók.” (Mt 20)

A Szentírás ismeri a megengedő isteni akaratlagosságot, amikor úgy fogalmaz, mintha Isten tenne valakit bűnössé. Valójában itt csak az isteni okteljességet (ld. 120. kérdés) és előretudást hangsúlyozza, melynek az is része, hogy Isten megengedi, hogy ellene lázadjanak: „Szemüket elvakította, szívüket megkeményítette, hogy ne lássanak a szemükkel, és ne értsenek a szívükkel, nehogy megtérjenek és meggyógyítsam őket” (Jn 12,40). „Az Úr így szólt Mózeshez: »Ha visszaérkezel Egyiptomba, legyen rá gondod, hogy minden csodajelet, amelyet a kezedbe adtam, véghezvigyél a fáraó előtt. Én azonban megkeményítem a szívét, és nem engedi el a népet«” (Kiv 4,21).

Isten igazságosan ítél: „Néped fiai ezt mondogatják: »Nem igazak az Úrnak útjai«, jóllehet az ő útjaik nem igazak. Mert ha az igaz eltávolodik az igazságtól és gonosz tetteket visz végbe, akkor belepusztul. Ám ha a gonosz elhagyja gonoszságát és a törvény meg az igazság szerint jár el, emiatt életben marad. És még azt mondjátok: »Az Úr bánásmódja nem méltányos«” (Ez 33,17). „Márpedig tudjuk, hogy Isten ítélete igazságosan éri azokat, akik effélét művelnek. Azt hiszed talán, te ember, hogy kibújhatsz Isten ítélete alól, ha elítéled azokat, akik ilyeneket tesznek, amikor magad is ugyanazt műveled? Avagy semmibe veszed, hogy Isten végtelenül jó, türelmes és elnéző, s nem jut eszedbe, hogy irgalma bűnbánatra akar vezetni? Konokságodban és szíved megrögzöttségében csak büntetést halmozol magadra, a harag és az Isten igazságos ítélete megnyilvánulásának napjára. Ő kinek-kinek tettei szerint fizet: örök élettel annak, aki a jótettekben kitartva dicsőségre, tiszteletre és halhatatlanságra törekszik, haraggal és megtorlással annak, aki haszonleső, s nem hajlik az igazságra, hanem a gonoszsággal tart. Mindenkit, aki gonoszat művel, utolér a kín és a gyötrelem” (Róm 2,2).

A predestinációt, azaz az eleve elrendelést, előrerendelést a Katolikus Egyház is hiszi. Ez hittétel. „Valljuk az örök, csalhatatlan és változhatatlan isteni előrerendelést.” Viszont ez csak az üdvözültekre érvényes, azaz a Katolikus Egyház határozottan elveti, hogy Isten bárkit is a kárhozatra rendelt volna el. Azaz tagadjuk a kettős predestinációt, amit a reformátusok hisznek (az evangélikusok tudtommal nem hisznek ebben, bár Luther vallotta), és valljuk, hogy az embernek van szabad akarata, szabadsága, amellyel közreműködik mind az isteni előrerendeléssel, mind esetleges saját kárhozatba jutásával.

Nagyon jól összefoglalja a Quiercy-i zsinat (Kr. u. 853) a katolikus tanítást erről. Be is idézném:

(1 fejezet) A mindenható Isten az embert, aki bűn nélküli és hibátlan volt, szabad akarattal teremtette, és a paradicsomba helyezte, azt akarta, hogy az ember a szent megigazult állapotban végig megmaradjon. Az ember szabad akaratát rosszul használva vétkezett és elesett, és az egész emberi nem „elveszett tömeggé” (Szent Ágoston: 190. levél) lett. A jó és igazságos Isten pedig kiválasztotta ugyanebből az elveszett tömegből előretudása szerint azokat, akiket eleve elrendelt az életre (vö. Róm 8,29k; Ef 1,11), és eleve elrendelte nekik az örök életet, a többiekről pedig, akiket igazságos ítélettel meghagyott az elveszett tömegben, előre tudta, hogy el fognak veszni, de nem rendelte őket eleve arra, hogy elvesszenek; viszont, mivel igazságos, eleve örök büntetést rendelt nekik. És emiatt azt mondjuk, hogy Istennek csak egy eleve elrendelése van, amely vagy a kegyelem ajándékához tartozik, vagy a megigazulás visszaadásához.

(2. fejezet) Az akarat szabadságát az első emberben elvesztettük; azt Krisztus Urunk által visszakaptuk: és van szabad akaratunk a jóra, amit megelőzött és segített a kegyelem, és van szabad akaratunk a rosszra, amit elhagyott a kegyelem. De szabad a mi akaratunk, mert a kegyelem megszabadította, és a kegyelem a megromlottat meggyógyította.

(3. fejezet) A mindenható Isten „azt akarja”, hogy kivétel nélkül „minden ember üdvözüljön” (1Tim 2,4), bár nem mindenki üdvözül. Hogy pedig egyesek üdvözülnek, az Üdvözítő ajándéka: hogy pedig egyesek elvesznek, a veszendőknek az érdeme.

(Ajánlom ezenkívül a Katekizmus 306-324-es pontjainak az áttekintését.)

A predestinációval kapcsolatban tehát van néhány különbség a katolikus illetve jópár protestáns (elsősorban a kálvinista) tanítás között:

1. Először is, ami félreértések forrása szokott lenni: Az eredendő (vagy velünk született) bűnös állapot. Ezzel a „protestáns” fogalommal, még ha a katolikusok nem is szokták használni ezt a terminust, egyetért a Katolikus Egyház, sőt ez is hittétel (II. Orange-i zsinat: 9. és 20. kánon; Tridenti Zsinat: Határozat a megigazulásról: 3. kánon). Azaz az ember Isten kegyelme nélkül semmi jót nem tud cselekedni. Mindig Isten az, aki cselekszi bennünk a jót. Ám van szabad választásunk arra, hogy megtesszük-e, vagy nem, van szabad akaratunk (MTörv 30,15-20; Péld 1,24-25; Mt 23,37; Jn 5,39-40; Róm 1,20-21; Zsid 11,24-26; Jak 1,13-15)

2. A kálvinista tanítás szerint vannak olyanok, akik Isten akaratából eleve kárhozottak. Ezzel szemben a katolikus tanítás az, hogy Isten csak a választottakat rendeli el az üdvösségre, azokat, akikről mindentudása által eleve tudja, hogy szabad akaratukkal élve üdvözülni fognak, és őket a megfelelő kegyelemmel segíti, hogy üdvözüljenek is. Isten azt is tudja eleve, hogy ki fog elkárhozni, de őket nem a kárhozatra rendelte el, hiszen Isten mindenkinek az üdvösségét akarja (1Tim 2,3-4; 4,9-10; Tit 2,11), és senkit nem akar elveszteni (Ez 33,11; 2Pét 3,9). Számukra ugyanúgy megadja az isteni kegyelmeket, de a szabad akarat által ez visszautasítható. Arról, hogy akkor mégis hogyan választja ki Isten az üdvözülteket, a katolikus teológiában többféle (akár egymással szembenálló) nézet is van, hivatalos döntés nincs egyik javára sem.

3. A kálvinista tanítás szerint Jézus csak a választottakért halt meg. Ez az ún. korlátozott megváltás elmélete. Ezzel ellentétben a Katolikus Egyház vallja, hogy Jézus minden emberért meghalt, hogy Jézus halála nem csak elégséges volt, hanem túláradó elégtételt szerzett a világ bűneiért (vö. Jn 4,42; 1Jn 2,2; 1Tim 4,10), azaz nem csak annyi érdemet szerzett, amire az üdvözülteknek lesz szükséges, hanem minden egyes ember üdvösségéhez elegendőt. Tehát az üdvösség minden ember számára lehetséges, viszont nem minden ember fog élni vele, nem minden ember számára fog aktualizálódni, és Jézus nem is akart mindenkit üdvözíteni, hanem csak azokat, akik hinni fognak szavában és tettükkel követik is. Ergo van kárhozat. (Erről a következő frissítésnél valószínű, hogy már lesz fenn egy anyag a depositumon)

4. A következő az ún. ellenállhatatlan kegyelem tanítása. A kálvinisták azt tanítják, hogy ha Isten kegyelemmel fordul az ember felé, ami az ő üdvösségét teszi lehetővé, akkor az ember ennek nem képes ellenállni, hanem mindig engedelmeskedik neki, és elfogadja. Ezzel szemben a Katolikus Egyház azt tanítja, hogy a kegyelem visszautasítható (Sir 15,11-20; Mt 23,37; ApCsel 7,51), ám lényegileg mindig hatékony. Ezt a hatékony kegyelmet minden egyes ember megkapja, azaz minden egyes ember, még a nem keresztények is üdvözülhetnek, ha szívükbe fogadják ezt a kegyelmet, és megmaradnak benne.

5. Az ún. szentek állhatatosságának (vagy megőrzésének) kálvinista tanítása szerint, az az ember, aki a kegyelem állapotába került, azt soha többé nem képes elveszteni, egészen életének végéig benne marad, tehát üdvössége teljesen biztos. Ha valaki elhagyja a hitet, vagy a szent életet, akkor ez azt jelenti, hogy soha sem volt a kegyelem állapotában. Ehhez hasonló az a baptista tanítás, miszerint, ha valaki egyszer megigazult, akkor ez a megigazulás örökké tart, még akkor is, ha nagyon súlyos bűnöket követ el, azaz, hogy végső soron nincs a keresztények számára halálos bűn. A katolikus tanítás ezekkel szemben azt vallja, hogy az üdvösség elveszthető, hogy kikerülhetünk a valóságos kegyelmi állapotból (Jn 15,2.6; Róm 11,20-24; 14,15.20; Gal 5,1.4.; 1Kor 9,26-27; Fil 3,11-14), és hogy vannak halálos bűnök (www.depositum.hu/halalosbun.html).

akaratszabadság: az akaratnak az a képessége, hogy bizonyos esetekben önmagát tudja elhatározni, vagyis külső és belső kényszer nélkül maga választ cselekvés vagy nem cselekvés, illetőleg ilyen-olyan cselekvés közt. Az akaratszabadság hirdetői nem mondják, hogy minden cselekvésünk és akarásunk szabad, mert nagyon sok esetben, ahol ellenkező indítóokok és értékítéletek nem merülnek fel, az akarat azonnal, ingadozás és válogatás nélkül csatlakozik az előtte jóként jelentkező tárgyhoz. Vannak azonban esetek, amikor valami különböző szempontból jónak is, rossznak is tűnik (pl. érzékileg jó, erkölcsileg rossz), s ilyenkor az akarat dönti el, melyik oldalhoz csatlakozzék. Az akaratszabadság közvetlenül az akarat tényére, tehát az akarásra vonatkozik; innen azonban magára az akaratra mint képességre, sőt a külső cselekvésre is átvisszük a szabadság attributumát. Az akaratszabadságot tagadták a sztoikusok, Spinoza és a materialisták; dogmatikai okokból Wyclif, Luther, Kálvin és Jansenius (akik szerint minden cselekedetünket Isten határozza el, mi csak kényszerűen végrehajtjuk), s a modern deterministák, akik szerint az okság elvével ellenkeznék, hogy az akarat valamit akarjon, anélkül, hogy arra valamely indítóok által döntőleg determináltatnék. Ezzel szemben az akaratszabadság hirdetői rámutatnak arra, hogy szabad akarás szerintük is mindig megfelelő indítóok alapján, tehát az okság elvének teljes érvényesülésével történik, csakhogy mivel egyszerre nem is egy, hanem több indítóok küzd az érvényesülésért, egyik sem hat az akaratra döntőleg, hanem az akarat maga dönti el, melyiket engedje érvényesülni önmagában. - Az akaratszabadság fő bizonyítéka az öntudat tanúságtétele. Nem mintha az öntudat az akarati tény szabadságát és kötetlenségét közvetlenül, szemléletszerűen érezné (bár vannak, akik ezt is állítják), hanem a szabad választás esetén semmiféle determináltságot nem fog fel, holott fel kellene fognia ha ez fennforogna. Míg ui. kényszerű akarásoknál öntudatunk nemcsak az akarás tényét magát veszi észre, hanem a kényszerűséget is, amelynek alá voltunk vetve, addig szabadakarati cselekvésünknél semmiféle ilyen kényszerről nem tanúskodik; ellenkezőleg: tanúsítja, hogy egyszerre több, ellentétes indítóok és értékítélet merült föl bennünk, s hogy ezeket egymás mellé állítva, mintegy mérlegelve, gyakran soká ingadozunk, s magunkat elhatározni nem tudjuk, míg végre (néha észrevehetően erős elhatározási ténnyel) kiszakítjuk magunkat a többi indítóok hatása alól, s csak egyhez csatlakozunk. Amikor ezt tesszük, elhatározásunkat nem érezzük olyannak, mint amelyet kivédhetetlenül, lélektani szükségességgel kellett volna tennünk; épp ezért a döntést magunknak is tulajdonítjuk s aszerint, hogy az erkölcsileg jobbat választottuk-e, megnyugvást, erkölcsi önbecsülést, önvádat vagy bűntudatot érzünk. Azonkívül emlékezetünk is tanúsítja, hogy hasonló körülmények között, vagyis egymással ellenkező értékítéletek esetén néha ehhez, máskor ahhoz az értékítélethez csatlakoztunk, egyszer így, máskor amúgy döntöttünk; amiből ismét teljes joggal következtetünk arra, hogy szabadon választottunk. Hozzájárul, hogy az akaratszabadság az emberiség egész erkölcsi és jogi életének alapja; akaratszabadság nélkül nincs beszámíthatóság, sem erkölcsi jó, sem érdem, sem bűn. A bűnöst nem azért rójuk meg, mert esetleg abnormisak az értékítéletei (ezért legfeljebb betegnek kellene tekinteni, s kórházban kezelni, nem büntetni), s érdemnek is csak azt a kötelességszerű v. szabadon vállalt erkölcsi cselekvést számítjuk be, melyet valaki önként, esetleg gátló okok ellenére is gyakorolt; ezért nem emelünk szobrot az állatnak v. a kitűnően működő gőzgépnek. A bíróságok is a szándékosságot és a szabad elhatározást tekintik a beszámíthatóság feltételének; aki ellenállhatatlan lelki kényszer hatása alatt v. éppen öntudatlanul cselekedett, azt sehol sem büntetik. - Az akaratszabadság fajai: az ellentmondás szabadsága (amikor szabad vagyok abban, hogy bizonyos esetben cselekedjek v. ne); az ellentétek szabadsága (amikor választhatok jó v. rossz közt), a minőség és fokozat szabadsága (amikor választhatok ilyen v. olyan jó közt, s bizonyos irányban többre v. kevesebbre határozhatom el magam). - Az akaratszabadság az értelmes lénynek mint ilyennek szükségképpeni velejárója. Csak ott van meg, de ott szükségképp megvan, ahol értelem van, mert az értelem egyszerre többféle jót ismerhet meg. Azért akaratszabadság szükségképp van Istenben is, de nála nem irányulhat jóra és rosszra, hanem csak erre v. arra a jóra, ill. ennek v. annak a jónak ilyen v. olyan módon való akarására. - Az akaratszabadság a keresztény erkölcsiség lényeges alaptétele; Isten parancsainak, az Evangélium törvényeinek és intelmeinek, fenyegetéseinek, jutalmainak és büntetéseinek az akaratszabadság nélkül nem volna semmi értelme. Az Egyház Lutherrel és Kálvinnal szemben a trienti zsinaton mondta ki az akaratszabadság dogmáját.

előre rendelés (lat. praedestinatio): Isten örök döntése, mellyel a szabad akaratú teremtménynek mint egyénnek a végső célját meghatározza. - I. Általában. Mivel Isten mindentudó, azért ismernie kell az üdvrend végső kifejletét. Figyelembe véve abszolút uralmát teremtményei fölött, a végső állapot csak az lehet, amit előre eltervezett, és amit következetesen megvalósított. Az üdvösség útja nem abból áll, hogy az emberek leélik életüket, és Isten majd az ítéleten eldönti örök sorsukat. Az örök élet termfölötti állapot, amely magával hozza Isten színelátását és az Ő életében való részesedést. A termfölötti cél csak kegyelmi eszközökkel érhető el, amit Isten meg is ad mindenkinek, s hatékony kegyelme által úgy irányíthatja az ember akaratát, hogy az szabad marad és mégis Isten tervét hajtja végre. A kinyilatkoztatás arról is értesít, hogy Isten a kegyelmi ajándékokat szabadon osztogatja, kinek-kinek a rátermettsége szerint (Mt 24,15). Neki tehát megvan a lehetősége ahhoz, hogy öröktől fogva döntsön az ember végső céljáról. - Az ÓSz még inkább csak az egész nép végső célját szemlélte, nem az egyes emberét, továbbá elsősorban Isten uralmát hangsúlyozta, amelytől semmi sem lehet független. Ezért néha úgy beszél, mintha a bűnös tetteknek is Isten volna a szerzője, pl. megkeményíti a fáraó szívét (Kiv 4,21), lázadásra ösztönzi Absalomot (2Sám 17,14) v. Jeroboámot (1Kir 12,15). Az ósz-i teol. nem törekedett arra, hogy Isten szuverén rendelkezéseit és az emberi szabad akaratot összeegyeztesse. Ezt látjuk még a kumráni iratokban is, v. a velük egykorú apokaliptikus irod-ban. - Az ÚSz határozottan tanítja, hogy Isten előre rendelkezett választottai sorsáról. A kir. lakomáról szóló példabeszéd azt világítja meg, hogy Isten házának meg kell telnie (Lk 14,23). A Jel 6,11 is azt hangoztatja, hogy a választottak számának teljesednie kell. Krisztus az ítéleten az igazaknak a "világ kezedetétől nekik szánt országot" adja át (Mt 25,34). Pál ap. így fogalmazta meg a tételt: "Akiket Isten eleve ismert, azokat eleve arra rendelte, hogy Fiának képmását öltsék magukra, s így ő lesz elsőszülött a sok testvér között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat meg is hívta, akiket meghívott, azokat megigazulttá tette, akiket pedig megigazulttá tett, azokat meg is dicsőítette" (Róm 8,30). - Az Egyh. dogmaként tanítja az előre rendelés tényét, de csak az üdvözültekkel kapcsolatban beszél róla. Még a látszatát is el akarja kerülni, hogy Isten egyeseket már eleve, tetteik figyelembevétele nélkül kárhozatra (pokol) szánt. A kárhozottakra vonatkozóan inkább az elvetés (reprobatio) szót használja. Egyúttal tanítja, hogy Isten ezt a döntést a bűn és a megátalkodottság előre látása alapján hozza meg. Az egyh. hagyományban a kérdést érintik az ap. atyák, Antiochiai Szt Ignác, Szt Jusztinosz, Szt Ireneus, Alexandriai Kelemen és Órigenész. Szt Ágoston a manicheusokkal és a pelagiánusokkal szemben kv-et írt az előre rendelésről mint kegyelemtani problémáról. A korai skolasztikusok, élükön Canterbury Szt Anzelmmel igyekeztek összeegyeztetni Isten előre tudását, az előre rendelést, a kegyelmet és az emberi szabad akaratot. - Külön probléma volt az előre rendelés ingyenessége. Kétségtelen, hogy a teljes értelemben vett előre rendelést, amely magába foglalja a kiválasztást, a megigazulás kegyelmét, a jótettekre vezető hatékony kegyelmet és a jóban való megmaradás ajándékát, föltétlenül ingyenesnek kell mondanunk. De ha csak önmagában tekintjük, úgy, mint az örök élet ajándékát, akkor Isten úgy adja, mint az érdemek jutalmát, bár az érdemet is kegyelmének hatása alatt szerezzük. - A 16. sz. reformátorok az előre rendelést összekapcsolták a megigazulásról szóló sajátos tanítással és Isten föltétlen szabadságának, valamint az ember elesettségének kihangsúlyozásával. Így az a kép alakult ki, mintha Isten egyeseket érdemük nélkül már eleve üdvösségre, másokat pedig kárhozatra szánt volna. Luther szerint a ker. embernek erősen hinnie kell, hogy ő a predestináltak között van, s ezzel bizonyságot is szerez saját előre rendeléséről. A mai prot. teol. jobban emlegeti a közösségbe való kiválasztást. Maga az egyh. közösség a kiválasztott, Isten abba hív meg és abban tart meg (Moltmann). - II. Kat. értelemben az előre rendelésről a következőket mondhatjuk: 1. A Szentírás következetesen a Krisztusban való előre rendelésről beszél: a végső cél az, hogy Krisztus képmását öltsük magunkra, s így ő legyen az elsőszülött a sok testvér között (Róm 8,29). Fogadott fiúságunk is általa megy végbe az Atya akarata szerint (Ef 1,5), aki majd mindent az ő fősége alatt foglal össze a mennyben és a földön (Ef 1,10). A Szentlélek szerepe az, hogy a Krisztussal való egységet munkálja a kegyelem, a bűnbánat és a szeretet kiárasztásával. Így a megdicsőült világ a Fiú által a Szentlélekben tér vissza az Atyához (Ef 2,18). Amikor a Szentírás a választottakat emlegeti, az élet könyvéről beszél (Fil 4,3; Lk 10,20). Aki megigazult, az benne van az élet kv-ében, de hűtlensége miatt még kieshet belőle (Jel 3,5). Ezért a teol-ok megkülönböztetik a megigazulásra és az üdvösségre szóló előre rendelést. Csak az utóbbi végleges és változatlan. -

2. Az előre rendelés az Isten titka. Külön kinyilatkoztatás nélkül senki sem állíthatja magáról, hogy az üdvözültek között van. A hívő ember mégsem él félelemben és bizonytalanságban. Minden jogunk megvan, hogy reménykedjünk az irgalmas Istenben, aki megfizet gyermekei fáradozásaiért. A szeretet arra segít, hogy megnyugodjunk atyai gondviselésében, hiszen ő "kenyeret kérő gyermekének nem ad követ" (Lk 11,12). A hitben eljuthatunk arra a bizonyosságra, amely tudja, hogy "a remény nem csal meg", mert a Szentlélek a "foglalója örökségünknek" (Róm 5,5; 8,16). Ha ebben a reményben élünk, nem szükséges az előre rendelés jelei után kutatni. Mivel a főparancs a szeretet, azért annak komoly és kitartó gyakorlását úgy tekinthetjük, mint a kiválasztottság jelét. - 3. Az előre rendelés Isten titka azért is, mert nem ismerjük az üdvözültek számát. A Szentírásnak egyes szűkítő kijelentései nem okvetlenül arra vonatkoznak. A "sok meghívott" és "kevés kiválasztott" (Mt 20,16) inkább a zsidó népnek az evang-mal szembeni magatartását szemlélteti. A keskeny út és a szűk kapu (Mt 7,13) emlegetése csak azt az elvet mondja ki, hogy az Isten országához önlegyőzés és áldozat szükséges, és az ember nehezen éli bele magát ebbe a lelkületbe. - Isten egyetemes üdvözítő akarata (1Tim 2,5) szerint megadja mindenkinek a szükséges kegyelmet. De az üdvösség az egyéni érdemek jutalma is, tehát fölmerül a kérdés: vajon Isten valakit előre üdvösségre rendel-e, s a hatékony kegyelmet azért adja, hogy érdemszerző tetteket vigyen végbe (tomizmus), v. előre látja-e, hogy a kapott kegyelmet fölhasználja érdemszerző életre, s ennek alapján rendeli őt üdvösségre (molinizmus)? A kérdésről lehet vitázni, de eldönteni nem tudjuk. Így kiélezve a mai teol. nem is beszél róla. Istenben minden együtt van: az előre tudás, az abszolút uralom, az irgalom és az igazságosság. Biztos, hogy az előre rendelés összefügg azzal az atyai szeretettel, amely áldozatul adta Fiát a világ üdvösségéért (Jn 3,16). A kárhozottakkal kapcsolatban szintén misztériumba ütközünk. A Szentírásban ilyen kijelentés is olvasható: "Azon könyörülök, akin akarok, és ahhoz vagyok irgalmas, aki nekem tetszik" (Róm 9,15). De az ap. ezt csak Isten abszolút szabadságának jellemzésére hozza föl, mégpedig a zsidó nép üdvtört. szerepével kapcsolatban. A Biblia más helyen eléggé tanúskodik Isten végtelen irgalmáról, s főleg arról, hogy Fia által megmenteni akarta a világot, nem elítélni (Jn 3,17). Kétségtelen, hogy ő mindenkinek adhatna hatékony kegyelmet az üdvösséghez, s mi emberileg megkérdezhetjük, hogy miért nem ad más kegyelmet annak, akiről látja, hogy el fog kárhozni? Erre csak azt válaszolhatjuk, hogy Istenben több a szeretet minden ember iránt, mint bennünk egymás iránt, azért mindent megtesz üdvösségünk érdekében. Szabadságunkat azonban nem köti meg, hiszen akkor elvenné személyiségünket. Azonkívül mi túl kevéssé ismerjük tudatos tetteinknek, felelősségünknek struktúráját, s még kevésbé ismerjük a kegyelem hatásait, azért ebbe a titokba nem hatolhatunk bele. Hajlamosak vagyunk arra, hogy az ilyen kérdéseket elkülönítve vessük föl, nem pedig az egész kinyilatkoztatás összefüggésében. Isten egyszerre akarja saját boldogságát és teremtményei javát. Neki nincs szüksége arra, hogy egyeseken megmutassa irgalmát, másokon büntető hatalmát. Az előre rendelést az az Isten végzi, aki maga a szeretet (1Jn 4,16). Ha ilyennek mutatta magát az üdvösség tört-ében, akkor bizonyára ilyen az egyes ember sorsának intézésében is. Ő nem ember módjára gyakorolja hatalmát és irgalmát. Gyakorolhatja mindkettőt olyan összhangban, ami számunkra misztérium, de ami éppen atyaságának folyománya.

Determinizmus

Kérdés:

A sorssal (végzettel) kapcsolatos kérdésemre még mindig nem kaptam kielégítő választ. Ezt a kérdést azért tartom fontosnak, mert a szabad akarat hiányában a bűn értelmét veszti. A végzet számomra azért megkerülhetetlen mert kauzalitás megköveteli magának a totális determinizmust. Mindennek van egy oka, ami kivált egy okozatot. Ezt az okozatot nem mi hanem az ok váltja ki, nem mi döntünk róla. Ha 1-hez hozzáadunk 1-et (ok), az akár akarom, akár nem, 2 lesz (okozat). Az ember a döntéseivel ugyanígy van. Az agyában tárolt információkból tud csak választani, és, hogy mit választ az elsősorban a tanult viselkedéstől függ, amit az agy kémiai reakciókban tárol. A döntéskényszer (inger) kiváltja automatikusan azt a választ/döntést, amit a legmegfelelőbbnek tart a cél elérése érdekében. Nem menekülhetünk az ok elől és nem tagadhatjuk meg a célt, mert maga a cél hozott létre minket, a cél határoz meg minket, a cél irányít minket. Célunk, hogy a célt szolgáljuk. A fizikai és matematikai törvények (a határozatlansági állandót is ideértve) megszabják, hogy mi történhet a világban. Hol van itt a szabad akarat helye?

Válasz:

Hát igen… Véleményem szerint főként a tudományos világ által felmutatott, immanens pozitivista filozófiával átitatott világkép úton-útfélen azt sugallja, hogy minden determinálva van, nincsenek csodák, s nincsen Mindenhatóság se, s ezáltal isteni Kegyelem sincs. Mindent az atomok, s ezek kölcsönhatásai határoznak meg, s ebből kifolyólag a determinizmus nem csak a bűnt teszi értelmetlenné, hanem minden emberi tettet, s egyáltalán minden Emberit. Ennek tarthatatlanságát számomra az is bizonyítja, hogy mind a pszichológiai, mind az antropológiai elméletek sorban csődöt mondanak abban, hogy az egész embert leírják vagy megértsék, úgy hogy közben elfelejtik Isten létének és az ember Istenre irányultságának még csak a feltételezését is. A magam részéről a determinizmus elvét elutasítom, és Isten szabad önközlésére hallgatok, ami a Kinyilatkoztatásban elénk tárt Önmagáról és az emberről, annak valós természetéről, végső céljáról és eme végső cél megvalósíthatóságáról és útjáról.

Mindemellett az ember a Kinyilatkoztatás nélkül is képes arra, hogy felismerje a teremtettség méltóságát és szabadságát, ami leginkább a szeretet érzésében bontakozhat ki igazán. Létezünk, de mivel létünk nem alapja a létnek, valakinek rendelnie kellett minket erre a létre, azaz valaki akart minket. Ha valaki akarta a létünket, akkor az annyit is tesz, hogy szeret. És mivel a szeretet csak akkor teljes és tökéletes, ha az megfelelő dialógusban és ennek megfelelően szabad akaratból, szabadságból történik. Isten nem úgy szeret minket, mint mi egy játék babát, hanem úgy, kb. ahogy mi gyermekünket, mikor ő hozzánk bújik és édesapának, vagy édesanyának szólít bennünket.

Az ember szabadsága teljes mértékben beleillik a kauzalitásba. Ugyanis a szabadság nem abban áll, hogy az okozatot megválaszthatjuk vagy megváltoztathatjuk, hanem abban, hogy választhatunk az okok beteljesülésében. Azaz nem az a szabadságunk, hogy ha 1-et összeadunk 1-gyel, akkor az 2 lesz-e vagy más, hanem hogy hozzáadunk-e vagy sem. Minden ember az Istennel való communióra teremtetett, ezért van egy belső-, avagy alap-ok az emberben, ami minden esetben Istenhez irányítja és ez egyben a cél-ok is, azonban egyidejűleg más hatások is érik az embert, olyan ható-okok, amelyek esetlegesen szemben állnak az alap-okkal. És itt lép be a szabadság, választhatunk, hogy mely ok lesz az, ami majd az új formát létrehozza kauzálisan.

Döntéseinket, hogy mi határozza meg, nem tudjuk (még a tudományos világ se tudja kiszámolni, hogy egy emberrel, emberben mi fog történni egy óra múlva), azonban én biztos vagyok abban, hogy döntéseink nincsenek előre meghatározva. Természetesen egy döntést meghatározza a tanult viselkedése, az ember pillanatnyi hangulata, és még ezernyi ok, de maga a döntés ettől még lehet szabad. Mivel a bekövetkező ok-okozat esemény sohasem szükségszerű, hanem esetleges, azaz kontingencián alapul. Az agyi tevékenység ugyanis se nem oka, se nem viszonypárja, hanem legfeljebb föltétele pl. a lelki jelenségeknek. Tudunk parancsolni vágyainknak, tudjuk nevelni önmagunkat, áldozatot vállalhatunk, keresztet vehetünk magunkra, stb. Jézus pontosan erre akar minket elvezetni. Az eredendő bűn által akaratunk megsebesült, és meggyengült, s ezáltal a szabadsága is korlátozódott, de nem semmisült meg. Erről legtöbbet konverzión átesett emberek tudnának mesélni. Rabja vagyunk vágyainknak, hajlamainknak, de Krisztus ki tud ebből a rabságból vezetni minket azáltal is, hogy pl. a helyes emberi természetet, és az ember valódi célját mutatja fel, mert „az igazság szabaddá tesz”. Hiszen a transzcendenciához, a végtelenhez és az örökkévalósághoz való viszonyítottságunkkal felülemelkedhetünk a testi determinizmusokon.

Ezt a célmegvalósítást segíti az isteni Gondviselés. Isten nemcsak üdvösségre teremtette az embert, hanem ennek elérésében segítségére is van. Mindentudása valóban előre tud mindent, de ez a tudás az emberi szabad akarattal végbemenő cselekmények előre tudása. És Ő tiszteletben tartja rossz döntéseinket is. De minden egyes ember szívénél ott áll, és kopogtat (csak ritkán dörömböl) annak ajtaján. Tehát a Gondviselés (providentia) az egyes emberre és a világra vonatkozó terv két mozzanattal nyúl a teremtett világba: a létezőket célra irányítja és lehetővé teszi, együttműködés által, ennek a célnak a megvalósítását. De nem úgy kormányoz, hogy a szabadságot kizárja a történésekből, de nem is úgy, hogy utólag (egy döntés után) megváltoztatja a világ eseményeit. Hanem úgy, hogy Mindenhatósága alapján eleve úgy zajlanak le az alkotás mozzanatai, hogy azok benne foglalják a természeti és a szabad okok önálló megvalósításait is. Pl. Aquinói Szent Tamás ezt írja a kérő imádságról: „nem azért imádkozunk, hogy az isteni rendelkezést megváltoztassuk, hanem, hogy megnyerjük azt, amiről Isten úgy rendelkezett, hogy imádság közvetítésével kell megvalósulnia.”

Ha kérdésed nem tisztázódott, és továbbra is zavar, javaslom, hogy olvass el néhány neotomista (pl. Maritain), de leginkább perszonalista irodalmat, vagy filozófiakönyvet, amelyek legtöbbször tárgyalják ezt a kérdést is. Pl. Mounier vagy Lacroix könyvei. Ezekben talán szakszerűbb, és részletesebb választ fogsz kapni., de ha hittel ráhagyatkozol a Szentírás és az Egyház tanítására, amelyek egyértelműen tagadják a determinizmust, akkor talán nemcsak erre, hanem más kérdésedre is jó választ fogsz kapni.

Mikor még egészen friss megtért voltam, én is fel tettem egy hasonló kérdést, egy nagyon sokat megélt lelkipásztornak. Én azon voltam "megakadva" hogy Isten előre tudta, Ádám és Éva vétkezni fog. Én szerettem volna megvédeni őket, hogy hát miért ne bízhatott volna Isten bennük, és miért ne gondolhatta volna, hogy engedelmesek maradnak. És csak miután látta Isten, hogy Ádám és Éva elbukott, akkor keresett egy utat, és egy lehetőséget, hogy megtérjenek, és ezért küldte el Jézust. Ez így, a mai Bibliai ismereteim alapján már nekem is vicces, de akkor és ott nagyon komolyan kérdeztem. Géza bácsi, a lelkipásztorom kicsit elgondolkodott, aztán azt mondta: ne haragudj, de én nem tudom elképzelni, ahogy Isten egyszer csak a homlokára csap, és ezt mondja: nahát, erre nem gondoltam! Isten személyével összeegyeztethetetlen, hogy ne tudjon mindent előre.

A Jézusba vetett hit reményt ad.

" aki kezdettől fogva megmondom a véget, és régtől fogva azokat, amiket még nem vittek véghez; aki azt mondom: »Elhatározásom megáll, és megteszem mindazt, ami kedvemre van"”

(Ésaiás 46:10). Isten képes megjövendőlni dolgokat 100%-os pontossággal.

2 És te, ó, Betlehem Efrata, aki túl kicsiny vagy ahhoz, hogy Júda ezrei közé számláltass, belőled származik nekem, aki uralkodó lesz Izraelen, akinek származása ősidőkbe, időtlen idők napjaiba nyúlik vissza.

(Dániel 8:20, 21).Ez a bibliavers Jézusról ad jövendölést a megjelenésére a Földön