Mikortól érezted azt, hogy szerinted kell lennie valahol egy Istennek?

én 17-18 évesen lettem keresztény egy masszívan ateista családban ahol szinte "üldöztek" a dologért, tehát nehéz volt átalakítani a világképem ,egyáltalán, megadni a puszta lehetőséget, hogy létezhet valamiféle istenség.

Konkrét pillanathoz kötni nehéz, mert volt, hogy már teljesen kereszténynek éreztem magam hinni akartam, de egyzserűen annyira makacsul tartotta magát a régi világkép, hogy néha egyszerűen nem ment. Sok olyan pont volt amikor úgy éreztem az Isten valahogy velem volt, holott kifejezetten igyekeztem szűrni azt, hogy csak belemagyarázzam, mint pl a horoszkóp hívei teszik gyakran, utólag azt gondolom talán több mindenre fogtam rá akkoriban ,hogy "vakszerencse" mint ami valóban az volt, szóval sok ilyen "lépcső" volt, sokszor azt éreztem ha imádkozom pl azért, hogy ha van Isten akkor segítsen ezt felismerni (igen így feltételes módban, kicsit hülyén érezve magam ,hogy egyáltalán beszélek "egy képzeletbeli baráthoz" ), és meglepően hamar válaszolt, úgy gondolom azért mert Isten segít ha valaki az igazságot keresi, és nem a "virítsá valamit paraszt" hozzáállás van a fejében. Másik ilyen élményem az volt, hogy szintén nagyon szkeptikusan elkezdtem Bibliát olvani, és úgy éreztem "ez a könyv beszél hozzám" mintha nem egyszerűen olvasnék (pedig van pár könyv ami szerintme egy életre beégett az elmémbe), hanem valakivel kommunikálnék

4-5 évesen, és akkor kimondottan féltem is tőle. Nem vallásos családban nőttem fel, de nem zárom ki, hogy szülői intelemre alakult ki nálam ez az istenkép.

Aztán 7-8 éves koromban volt egy elsöprő álmom, amelyben tudatosult bennem, mekkora butaság félni tőle.

Azóta sokat változott az istenképem; volt, hogy tagadtam, volt, hogy bagatellizáltam, most éppen "megfogni", megérteni, leírni próbálom magamnak.